Úgy látszik az idén nemcsak a futásban vagyok lassú, hanem beszámoló írásban is. :)

Elnézést, h egy kicsit megkésve publikálom az élményeimet a füredi 6 napos versenyről.

"Sokszor olyan dolgokra vállalkozunk, amikről nem is tudjuk, h mi vár ránk. Csak ott döbbenünk rá, h ez egy őrület, h nemcsak a határainkat feszegetjük, hanem megismerjük korlátainkat is.  De ha már ott vagyunk megcsináljuk, végig küzdjük. Minden körülmények között. Ha fúj, ha süt, ha fáj.. Minden körülmények között.."

Hogy jött az ötlet erre az őrületre? A sikertelen Spartathlon után nagyon el voltam kenődve. Akkor úgy voltam, h valami új kihívást kell keresnem, Spártába többet nem.. Na jó, az idén mégis megyek. Az új kihíváson sokáig gondolkoztam. Aztán úgy döntöttem kipróbálom magam az EMU által szervezett 6 napos versenyen. Mindenféle elvárás, mindenféle eredménykényszer nélkül. Teljesíteni és pont. Nagyjából sejtettem, h mi vár rám, de nem voltam vele igazán tisztában. De, h tudjam milyen egy hatnapos verseny, azt meg kell tapasztalni. Ahogy egy 12 órás nem két 6órásból áll, ahogy egy 48 órás nem két 24 órásból áll, úgy egy 6 napos sem hat 24 órásból áll.

Szóval beneveztem és izgatottan vártam azt a hat napot. Sajnos a Sárváron történtek után nagy lett bennem a félsz, sokan igyekeztek lebeszélni az indulásról, sokan féltettek. De én mindenképp el akartam indulni a versenyen.

Úgyhogy nem volt mese, készülni kellett. Nem is fizikailag, hiszen a 24 órás VB után inkább pihenés volt, csak minden másnap mentem el kocorászni egyet. A mentális felkészülésen volt a hangsúly, no meg a taktikán. Sokat tanulmányoztam az előző évek versenyzőinek a köridőit, bár azt is tudtam, h ezekre nem lehet alapozni. Attilától megkaptam az általa felvázolt taktikát, amit a versenyen szerettem volna betartani, de nemigazán sikerült. De ennyire nem menjünk előre, hiszen még el kellett pakolni, az elviendő cuccokat összekészíteni, az egyéni frissítéseimet összepakolni. No nem ételre gondolok itt, hiszen a frissítőasztalon nem volt olyan, ami hiányzott volna számomra. Így csak a nálam alaposan bevált Nutrendes cuccokat raktam oda (Anticramp, BCAA, Magnesium, etc.. ) Ruházatban nem kellett sokat gondolkozni, csak pakolni, h legyen bőven mit váltani, mosni nem szándékoztam a hat napban. Cipőügyileg úgy gondolkoztam, h ahogy a futónak időnként pihennie kell, úgy a cipőnek sem árt. Neki is lelke van, Ő is elfárad. Így úgy döntöttem, h a Hokák közül ezúttal “Büszke Sas”, “Lassú Rost” és “Rere Matomato” segít koptatni az aszfaltot.  Szóval gondosan, alaposan összepakoltam, ami egy jó nagy táskát eredményezett. Aztán mikor megláttam Pula Tomi cuccát, pillanatra úgy éreztem, h túlpakoltam magam.

(köszönet a fotókért Őszi Szilvinek)

Szerda reggel Ágiékkal mentem le Füredre, gyomrom természetesen egy csomóban volt. Hamar kipakoltunk a szálláson, egy kis vásárlás még a boltban, aztán lehetett is indulni a rajthoz. Még akkor sem tudtam igazán, h mi vár rám, nagyon izgatott voltam, az adrenalin a hegyekben volt. Pár kör után aztán megnyugodtam, felvettem a tempómat. Igyekeztem nem elfutni az elejét, igaz minek is, volt időm bőven. Délután megérkezett Anita, aki az egész hétvégét velem töltötte.

Folyamatosan agyalok mit is lehetne írni egy kőrözös versenyről, ahol egy 900 méteres pályán fut az emberfia. Vannak benne nagyon kellemes pillanatok, vannak benne igazán szenvedős időszakok. Kaptunk egy hirtelen nagy meleget, kaptam már az első nap egy pici napszúrást.

A hűtésre innentől jobban figyeltem, nem szabad, h már az első nap elszálljak. A leírt taktikát persze nem tudtam tartani, úgy éreztem, h a 3 óra futás utáni egy óra utáni pihenés sok idő. Persze, ha 3 órán át tudtam volna futni 5:30-6perces ezreket futni folyamatosan, majd a pihenő után szintén, megérte volna, de nem ment. Így lerövidítettem a pihenőket. Illetve egyből nem engedtem, azaz éjszakai pihenő. A 3-4 órát szigorúan betartottam. A napi részidők nem fontosak, nem is igazán számolgattam.

Mint írta, nem volt igazán tervem a hat napra, bár voltak, akik a 800 kilit, vagy az országos csúcsot várták tőlem. De nem akartam ilyenekkel foglalkozni, elég volt a terhekből, futni akartam, tanulni, teljesíteni a hat napot. Mentem, robotoltam, ettem, ittam, elmélkedtem. Volt rá időm bőven, átgondoltam pályafutásomat, átgondoltam a további terveimet, sokszor olyan érzés kerített hatalmába, mint aki megtisztul, újjászületik. Voltak olyan érzéseim, h egy földalatti zsinór húz körbe, körbe. Voltak remek időszakok, élveztem a futás minden percét, óráját, úgy éreztem, újra a régi vagyok, jókat bohóckodtam, énekeltem. Voltak megborulások, mikor hagytam volna az egészet a francba.

Néztem a nagyokat, ahogy futnak, ahogy igazán tiszteletre méltóan, nagy alázattal küzdenek, figyeltem a mozdulatokat, az arcokat. Más világ ez, más ez az ultrafutásnak eme fajtája.  

Aztán ahogy múltak a napok, elkezdtem ábrándozni a 700-ról. Aztán talán a negyedik napon elengedtem. Visszatértem a felszabadult futásra. Napközben csendben futottam, néha beszélgettem a többiekkel, néha nagyon megborultam, h aztán valahogy kimásszak a gödörből. Éjszaka fáradtan dőltem az ágyba, aludni nem tudtam, csak a csendes jajgatás és sírás jutott az izomfájdalom miatt. Pedig Kati mindig igyekezett alaposan átmasszírozni lefekvés előtt. Volt úgy, h csak harmadszorra tudtam felállni az ágyból, mindig visszacsuklottam, annyira erőtlen voltam. Aztán ha sikerült márcsak el kellett indulni, és miután bejáratódtak a lábak, akkor már kisebb volt a gond. Volt, h nem mertem megállni, mert a görcs rögtön összerántotta mindkét vádlimat. Nem volt könnyű legyőzni a nehézségeket, de menni akartam, nem akartam kiszállni.

Az 5. napon hatalmas hibát követtem el: délben, mikor jött volna a következő pihenő ebéddel egybe kötve elkapott a hév. Ebéd késett, a 600hoz még hiányzott 14kili. Gondoltam, azt még bedarálom. Buta módon a legnagyobb melegben, hűtés, szinte frissítés nélkül. Mire végeztem és újra kellett volna indulnom teljesen elkészültem az erőmmel. Utólag visszanézve, 10óra alatt mindössze 50kilit tudtam menni. Nagy szívás volt, az tény. Pedig Ágiék és Anita is mindent megtett, h helyre álljak. Ezt elszúrtam akkor nagyon. Pedig a délelőtt remek volt, éreztem magamban a duzzadó erőt.

És eljött az utolsó nap, az utolsó órák. Akkor már tudtam, h meglesz a 700, nem kapkodtam, ünnep volt számomra, igazi ünnep.

Nem, nem voltam elégedetlen ezzel a 6 nappal. Lehet, h ha bátrabban futok, ha kevesebbet pihenek más eredmény születik. De nem akarok ezzel foglalkozni. Jenőék párszor kérdezték, h lesz-e folytatás. Akkor azt mondtam nekik, h soha. Megnyugtattak, h pár nap múlva másképp gondolkozom. Akkor csak mosolyogtam, kizártnak tartottam.. Azóta valóban másképp gondolkozom. Tudjátok a - és ne tartsatok nagyképűnek - a 144. órában furcsa érzés kerített hatalmába: ULTRAFUTÓ lettem. Sok mindent megtanultam, sok mindent átéltem, sok mindent megértettem. Csodálatos sport ez, testünk, szellemünk megtisztul, fantasztikus élményekkel gazdagodunk.

Pár szót a szervezésről, arról a csapatról akiknek a 6 napban csak egy volt fontos: a futók maximális támogatása, segítése. Minden csodálatos volt. Egy nagyon profin megszervezett verseny volt, itt minden valóban a pályán levőkről szólt. Nagyon köszönök, köszönünk mindent!