Valahogy úgy voltam ezzel a versennyel, hogy vártam is, meg nem is. Vártam mert szeretek futni, szeretek versenyezni, imádok abban a közegben lenni. Sokszor kirángat a hétköznapi gondokból, feledteti a problémákat, ismerősök, barátok között lehetek. Szembenézhetek a nehézségekkel, küzdhetek, legyőzhetem a fájdalmakat, és persze időnként örömködhetek. Jól érzem magam a versenyeken, jól érzem magam a futók a szurkolók, a szervezők, a segítők között. Egyszer tudom eljön azaz idő, mikor vége lesz ennek. Tudom, hogy nem fog már úgy menni, nem lesz mindig örömfutás, nem lesz mindig bohóckodás. De addig ameddig bírom, amíg tudok küzdeni addig ahol tudok ott leszek!

Vártam ezt a versenyt, új pálya, új kihívás, az idei céljaim elérésének egyik fontos állomása volt. Nem vártam, mert nem tudtam, hogy fejben hogy fogom tudni feldolgozni azt, amit az ember nehezen tud feldolgozni. Mikor a “gyerek” végleg felnőtté válik.

Korán, leértünk Tatára, aminek örültem. Nyugodtan elő tudtunk készülni, nyugiban bejárhattuk a pályát, beszélgethettünk a futótársakkal. Attila a lelkemre kötötte, hogy nyugodtan kezdjek, maradjon erő a második felére is. A frissítést gondosan előkészítettem, Ágival aprólékosan megbeszéltem mindent, miközben lelkesen árulta a jótifutis pólókat, miközben készítette elő a központi frissítést. Pólók: Köszönöm mindenkinek aki a pólók megvásárlásával támogatta a jótékonysági futást!

A rajt után tényleg igyekeztem magam visszafogni, de nem ment. Éreztem, hogy muszáj az elején pár dolgot kifutnom, hogy aztán két óra után megnyugodjak. Utána már higgadtabban kőröztem a pályán. A pálya, ami nagyon nem volt könnyű. Az éles fordítók nem estek jól, a sunyi emelkedők sem dobták fel a hangulatomat. Hamar kértem az mp3as lejátszót is, tudtam, hogy most kell a zene. Csendben kőröztem, figyelgettem, szurkoltam a többieknek. Az első hat óran nagyon nehezen ment el. Nem türelmetlenkedtem, tudtam, h ez így lesz. Aztán az ötödik óra környékén jött az első nagy holtpontom. Végigment rajtam az elmúlt hetek fájdalmai, gyötrelmei, bánatai. Összeomlottam fejben, legszívesebben kiálltam volna, elbújtam volna valahol a sűrűben. Attila észrevette rajtam, beállt mellém futni, támogatott, segített. Nagyon nehezen másztam ki, bár így utólag megnézve a köridőket nemigen lassultam. Attila szerint “izomból” , “erőből” futottam. A lényeg, hogy túllettem rajta, mehettem tovább. Taktikát váltottam, az emelkedőkön visszavettem a tempóból, a lejtőkön (amiből nem volt túl sok) kiengedtem magam. Sajnos a tervezett frissítésem hamar megborult, nemigazán tudtam enni, az italt azért erőltettem magamba. Ezen az állapotomon már se Ági, se Anita nem tudott segíteni, így ötletszerűen tömtem magamba egy kis kaját. Éppen amit felkaptam az asztalról. A nyolcadik órában egy újabb holtpont köszöntött rám. Akkor már sírás kerülgetett, majd nem is bírtam tovább, félreálltam, hagytam, jöjjön, aminek jönnie kell. Edit futott oda vigasztalni, köszönöm neki, h segített helyreállnom. Megkönnyebültem, mentem tovább, kezdtem végre élvezni a futást. A jókedvem is visszatért valahol, erőt adott a sok bíztatás. Szeretem a körversenyeket. Bár a monotoniát nem könnyű leküzdeni, de elfutni a szurkolók előtt, szívni tőlük az energiát, érezni belőlük a szeretetet, az bazi nagy erőt tud adni. Elkezdtem figyelni Csabára és Zolira, hogy vajon merre járhatnak. Igyekeztem minél nagyobb előnyt gyűjteni, az Optivita végelszámolásánál nagyon jól jöhet még. Nekem hatalmas élmény volt, hogy egy legendával, a példaképemmel kőrözhettem egy pályán. Nagyon bízom benne, hogy Bogár Janival még sűrűn fogok együtt futni. Végülis ennyi a tatai 12 órás rövid összefoglalója.

Nagyon köszönöm a szurkolást mindenkinek, a szervezőknek, a segítséget, a remekszervezést. Áginak, Anitának a segítséget, frissítést, h figyeltek rám, gondoskodtak rólam.

És a végére még egy dolog: Sárvár után még boldogan és büszkén fogta kezébe az érmet és a kupát, simogatta az arcomat. Büszke volt rám és én akartam, hogy büszke legyen rám.  Az UB után márcsak a távolba nézett, csak a kezemet fogta. A tatait már nem tudom megmutatni neki. Érte, miatta futottam. Nem akartam kiszállni, nem adhattam fel. Éreztem, hogy apuval és bratyóval együtt figyelnek, szurkolnak.

Nyugodj békében anyukám..:(