Az idei Tortúrára népes csapattal tervezte Mézga barátom az indulást. Aztán sajnálatos módon betegségek miatt csak hárman vágtunk neki a kora reggeli indulásnak. Nem meglepő módon - immár harmadszor - hajnali fél 3kor csiripelt az ébresztőm. Szőke (Kapitány) Tomi hamar felszedett, hogy Gárdonyba érvén egy röpke kávézás után induljunk is tovább. A táv teljesítésén kívül az volt a cél, hogy a tavalyi 10óra 9perces eredményt megdöntsük, azaz 10órán belül érkezzünk be.
Viszonylag korán odaértünk Miskolc-Tapolcára a rajthelyhez. Nevezés, gyors átöltözés, fotózás, ismerősök üdvözlése aztán indulás. Bükkszentkeresztig szinte minden happy volt, max. annyi történt, hogy a camelbak "szopókájában" és a csőben el is fagyott a víz. Gyors megoldás: kabát alá a szütyőt, így hadd melegedjen a víz, meg a csoki:) Mambával futottunk össze, illetve kiabált rám. Nagyon megörültem neki, üdvözlés, majd mentünk tovább. Mézga irigykedő megjegyzéseiről most nem teszek említést. Apropó Mézga (vagy ahogy sokan ismerik, Misu): lelkemre kötötte, hogy ha írom a blogomat, Őt mindenképp említsem meg, dícsérjem meg.
No jó legyen: Misu egész végig nagyon keményen tolta volna, remek formában futott, duzzadt az erőtől, az emelkedőkön is szuperül ment fel, csak az a két nyugdíjas hátráltatta. Megtiszteltetés volt, hogy a jövő leendő nagy bajnokával futhattam..:) Csak így tovább barátom!!!
Ennyi ömlengés után folytassuk a beszámolót:
Az első emelkedő már Bükkszentkereszt előtt megfogott, igaz nagyon nem is görcsöltem miatta. Számomra eldöntött tény volt, hogy a meredek emelkedőkön nem futok. Ennek az elhatározásnak az okai: nem akartam megszakadni, úgy éreztem hogy a tervezett célt így is megvalósítjuk. No meg a teljesítménytúrákkal úgy vagyok, hogy a természetet is élvezni akarom egy kicsit.
Összefutottunk renoir-al (Reicher Norbival), aki később indult ugyan, de úgy suhant, hogy legközelebb csak Egerben találkoztunk vele:) Bánkútig sok minden nem történt, futottunk, beszélgettünk, majdnem eltévedtünk. Illetve, ugyebár útvonalváltozás volt az előző évekhez képest. Mi meg automatikusan elindultunk a régin. Sőt Tomi még meg is állt, hogy után kiabáljon az előttünk futóknak. Egyeztetés, egy kis nézeltérés után futottunk tovább. Bánkúton egy rövid pihenő, Peti már várt minket. Tomi közben eldöntötte, hogy neki elég volt belőlünk futás helyett a túrát választja Petivel. Érzékeny búcsú, Misuval ketten folytattuk az utat.
Tarkőnél természetesen, ahogy ez előző két évben nem láttunk szinte semmit a tájból. Elkezdtünk lefele ereszkedni, akkor jegyeztem meg, hogy én még nem túráztam úgy, hogy megússzam esés nélkül. Időjárás nem játszik, lehet bármilyen évszak. Nem is kellett csalódnom, elég hamar bekövetkezett az első esés. Szerencsémre hasra estem, kiterültem mint egy gyalogbéka. Tamás-kútig úgy éreztem magam mint a hullámvasúton: le-fel, le-fel. Amit kezdtem nagyon unalmassá válni, a hó alatt megbúvó sunyi, egyenletlen talaj. A bokaszalagok egyre jobban fájtak, aggódtam nehogy valami sérülés legyen belőle. Azonkívül a derekam is kezdett fájni az emelkedők mászása során. Lehet, hogy rossz volt a testtartásom? A 3. pontot elhagyva persze megint egy meredek.. csak másztunk, azt hittem soha nem érünk fel. Bár tudtam: ha emelkedik, akkor lejt is. Tamás-kút és Várkút közötti sok említésre méltó nem történt. A táj csodálatos volt, ezért mindenképp érdemes volt eljönni. A hó sok mindent befedett, így volt "szerencsém" egy pocsolyához, amiben szépen, bokáig sikerült elsüllyedni. Egy apró pánikhangulat, vízió: elfagynak a lábujjaim, le kell őket majd vágni, etc.. Szerencsére hamar elmúlt a pánik és a fázás is. Az időterv módosult: sötétedés előtt beérni Egerbe, a fejlámpa maradjon csak a tasiban. Azt hittem hogy Várkútra más soha nem érünk, igaz ezt minden évben eljátszom. Valahogy számomra mindig ez a leghosszabb szakasz.
Várkúton egy gyors meleg tea, jöhetett a hosszú futás a szűk ösvényen. Végre kiértünk, és még világos volt. Csak úgy suhantunk lefele a szőlők között, persze ezt sem úszhattam meg esés nélkül. Egy kicsit már fájdalmasabb volt, de jót vigyorogtam rajta. Már akkor éreztem, hogy a jó magyar közmondás bekövetkezik: három a magyar igazság:):) Sokat nem kellett várni. Pedig semmi szándékosság nem volt benne. Aztán végre hazai pálya - illetve aszfaltos út - egy kis rongyolás a végére, keveredés a belvárosban. Misu mindenáron a zeneiskolába akart befutni a Lenkey suli helyett. Azért megtaláltuk, 9:25 lett a vége. Terv teljesítve. Még Tomit kellett megvárni, aki egy óra múlva be is ért Petivel.
Nagyon jól sikerült ez a túra, végig jól éreztem magam, kellemesen elfáradtam. Tudom, hogy kell ez is a fejlődéshez, pár terepet biztos hogy beiktatok a felkészülésem során.
BIzonyára jót tesz az állóképességgel a terepfutás, mert piszkosul izomláz tud lenni ott, ahol síkfutásnál nincs. Ahogy már említettem: Mindenhol jó, de legjobb az aszfalt! :-)