Zihálva, csapzottan álltak egymás mellett. Két fiúcska, az egyik olyan hétéves forma, a másik fél fejjel alacsonyabb, rövidnadrágban, mezítláb, kócosan és napbarnítottan.
Az elmúlt percek vad rohanásától kifulladva, mégis vigyorogva kapkodták a levegőt. Csillogó szemmel bámulták az előttük csordogáló vékony patakot.
- Látod, mondtam, – szólalt meg áhítattal a kisebb – itt a Folyó.
A nagyobbik – jellegzetes mozdulattal csípőre téve a kezét - némán bólogatott. Aztán elgondolkozva, a több száz méternyire álló faluszéli házak felé biccentett:
- Igazad volt. Veszélyben van a falu. Ha ez kiárad... De mi majd megmentjük! – tette hozzá büszkén kihúzva magát.

Egy faággal sebtében ösvényt kaszaboltak a patakot övező csalánmezőben. Köveket kezdtek a vízbe hordani. Gyorsan, lelkesen dolgoztak, építették a gátat, hogy megállítsák a patak folyását. A víz zavaros lett, az egymásra rakott kavicsok kezdték megtörni az addig sima folyású kis csermely vízfelszínét…
De az továbbra is ellenállhatatlanul folyt a medrében.

Bosszúsan vakarta meg az idősebb a fejét.
- Áh, ez így nem jó, nézd meg, nem tudjuk elállítani a vízfolyást!
A kisebb csendben letette a kezében tartott kavicsot, és szomorúan bólogatva jegyezte meg:
- Nagyobb kövek kellenének...
A bátyja felkapta a fejét, és jókorát csapott a tenyerébe:
- Ez aaaz!!! Hozzunk nagyobb köveket! Hozzunk a faluból téglákat!

Rohantak ismét. Át a poros földúton, keresztül a mezőn, a falu felé. Futottak, azzal a határtalan, gátlások nélküli lelkesedéssel, ahogy igazán csak gyerekek tudnak.

Órákon át futottak oda-vissza. Futva hordták a falu utcáin, a hátsó kerítések mentén található téglákat, betondarabokat. Hős lovagnak érezték magukat, akik megmentik a falut a Nagy Világtragédiától, a közelgő pusztító árvíztől.
A patakocska medre lassan megtelt a belehordott kövektől. Már esteledett, amikor az utolsó kis szivárgást is elállították.
Holtfáradt büszkeséggel, tetőtől talpig sártól feketéllve álltak a Nagy Gát mellett. Szótlanul nyújtottak egymásnak kezet, majd hátrafordultak, hogy ismét rohanni kezdjenek, hiszen vacsorára haza kellene érni...

Aznap éjjel a patak vize lassan összegyűlt a gondosan felépített gát túloldalán. Először csak apró szivárgások jelentek meg, aztán a kis gát mellett, az eddigi meder szélén mind nagyobb területen kezdett áttörni a víz.

Másnap a fiúk a nagyapjukkal együtt érkeztek a patakhoz. Úgy érezték, muszáj valakinek megmutatniuk a Nagy Gátat, amit olyan fáradtságos munkával építettek fel.
Megdöbbenve álltak a parton.
A gát állt ugyan, de a víz – új kanyart, új medret vájva magának – ismét csendesen, békésen csordogált az útján.
A fiúk értetlenül néztek fel a nagyapjukra, aki mosolyogva tette rá kérges tenyerét a fejükre:
- Építhettek gátat, bármekkorát. De ha a víznek dolga van, megtalálja az útját, hogy tovább futhasson. Mint ahogy Ti is állandóan, ugye?! Na, szaladjatok tovább! – azzal jókora barackot nyomott a kobakjukra.

......................................................
Több éves kihagyás és sok-sok hiábavaló nekirugaszkodás után, ma már bátran le merem írni, hogy negyedik hónapja futok ismét rendszeresen. Ez azért már egy várandós kismama esetében is kezdene meglátszani... :)
A kezdeti két-három kilométerektől lassan eljutottam odáig, hogy már egy órát le tudok futni egyfolytában. Jó érzés.
Igaz, hogy sem a meder, sem a víz ereje nem ugyanaz már... :)
De lehet bármekkora a gát, amit építettem, ha egyszer a víznek dolga van, előbb-utóbb úgyis megtalálja a módját, hogy tovább futhasson. Ugye?
:)