Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 923 625 km-t sportoltatok
.

Futsz velem?

zilaci | 2011-09-07 12:56:02 | 19 hozzászólás


Csak úgy, mert eszembe jutott.

Neked.




Látod, egyedül vagyok.
Egyetlen árnyék fut előttem a porban – a sajátom. Pokoli meleg van. Ahogy átkocogok a kukoricatáblák és a napraforgómezők között, mellbevág a növényekből kiáramló tömény pára. Fojtogat, szinte agyonnyom a hőség, a vége-hossza nincs földút vibráló, lüktető izzásba vész. És mégis...
Istenemre mondom, valamiért mégis jó ez így.
Egy dombra felfutva meglátom a szomszéd falu templomtornyát. Ott biztosan találok kutat is. A vízre gondolva önkéntelen mozdulattal kaparom le a körmeimmel a szám szélére száradt, keserű, habos verejtéket. Nyelni próbálok, de már régóta nincs mit...
Már sírni sem tudnék, látod, hiszen a könnyekhez is víz kell. A bőröm ég, úgy érzem, hamuvá perzsel a vakítóan szikrázó nap. Gyöngyöző falú, hűs pohárról fantáziálok behunyt szemmel.
Rogyadozó térdekkel poroszkálok tovább. És mégis... Istenemre mondom, mégis jó ez. Bár...
Veled talán még jobb lenne.
- Futsz velem?  


Most erdő hűvösében futok.
Gyönyörű, sejtelmes, árnyas fenyvesek között, tűlevéllel borított, kanyargós ösvényen haladok felfelé. Egyre feljebb és feljebb.
Alig látni a napot. A fölém magasodó, évszázados fák alatti félhomályban megsemmisítően törékenynek és aprónak érzem magam. Az is vagyok.
Az emelkedő furcsa játékot űz velem. Küzdésre ösztönöz, harcos kedvet, vad tüzet gerjeszt bennem – miközben lépésről-lépésre lopja el az erőmet, ami a leküzdéséhez kellene.
Már csak a talpam alatt széttörő ágak roppanása, és a saját hörgő, fújtató zihálásom visszhangzik a fák között. A fülemben őrülten doboló véráramlást csak én hallom. Lüktet, sajog az egész testem, zsibbad a karom, a combom szétrobbanni készül ezen a pokolba vezető meredek kaptatón, a tejsav ólomként rakódik az izmaimba...
És mégis... Istenemre mondom, mégis milyen jó ez. Bár... Veled együtt talán még jobb lehetne.
- Futsz velem?  


Most álmodozva futok.
Tudod, azt sem látom, merre visz az út. Mindegy is. Most nem az út, nem a táj a fontos, nincs nappal, nincs éjszaka sem.
Az ősi, sokszor elfeledett jussomért futok – az álmodozás jogáért. Olyan kevés lehetőségünk van az önfeledt álmodozásra, nem? De látod, futás közben ezt is szabad. Itt nincsenek gátak, ostoba szabályok, elvárások. Ahogy egyre többet lépsz előre az út porában, úgy hullik le rólad minden felesleges, fontosnak tartott, ám igazából röhejes muszáj-gondolat – hogy aztán egy idő múlva már csak az álmok, és a legrejtettebb, legszebb érzések maradjanak. Ha nem félnék a szótól, ezt most megtisztulásnak hívnám.
Azt mondod, ijesztő, hogy az ember lelke így lecsupaszodhat? Nem tudom. Talán igazad van, hiszen így védtelenné válhatunk...
És mégis... Istenemre mondom, valamiért mégis jó ez. Persze, Veled, melletted talán még jobb lenne...
- Futsz velem?


Látod? Most már ketten vagyunk.
Együtt futók.
Néha egyszerre lépünk, néha egymásba botlunk. Néha összekoccan a könyökünk. Néha egymásra nevetünk. Néha nem találjuk a közös iramot, és Te előreszaladsz. Néha tócsákba ugorva csapjuk egymásra a vizet. Néha mesélünk. Néha szótlanul futunk, a légzéseinket hallgatva. Néha erőt adunk. Néha kapunk belőle vissza. Számolatlanul. Néha nehéz. Néha könyörtelenül, halálosan nehéz...
És mégis... Istenemre mondom, mégis nagyon jó. Így együtt különösen.
Pláne, hogy csak egy mondat... Egyetlen szelíd kérdés kell hozzá, amit bárki, bárkinek, bármikor, bárhol feltehet:

- Futsz velem?

    :)





.........................................................................................