- Csókolom!
Meglepve kapta oldalra a fejét. Egy négy-öt év körüli fiúcska állt a sétány szélén, pólóján egy marcona Pókember figurával. A férfi elmosolyodott, és vidáman intett vissza a kisfiúnak. Amikor az előző kört futotta, már látta őt – akkor egy hintában üldögélt éppen.
Könnyed lépésekkel, nézelődve futott tovább. Kicsit idegennek érezte még magát ebben a ligetben, nem ismerte a fákat, a játszótéri padokat, a sétáló párokat...
Voltaképpen csak egyetlen dolgot ismert – a saját lépéseit. Az évtizedek óta gyakorolt futólépéseit, amelyek még ebben a furcsán nyüzsgő nagyvárosban is otthonosan csikorogtak a gyöngykaviccsal felszórt sétányon.
- Csókolom! – hangzott fel újra az iménti köszöntés, most már közvetlenül mellette, türelmetlenebbül.
- Hahó – dörmögte a férfi, miközben meglepett mosollyal mérte végig az immár közvetlenül a lábai mellett trappoló, kissé maszatos, szőke kisfiút. – Hát Te?!
- Utol akartam érni a bácsit – zihálta a fiúcska.
A férfi nevetve csóválta meg a fejét, majd hirtelen megállt, és érdeklődve nézett az angyali kék szempárba.
- No, hát, utolértél… És miért is?
Azt mondják, senki nem képes olyan kérdést megfogalmazni, amire ha befelé figyelne, ott hátul, az agya legmélyén ne tudná egyúttal a tökéletes választ is – de ebben a pillanatban ez a kérdés igencsak helyénvalónak tűnt:
- És miért?
A kisfiú sokat sejtetően pislogott fel rá. Másodpercekig néztek egymás szemébe, kíváncsian, mélyen.
- Én már tudok számolni – törte meg a csendet végül az apróság, bizonyságul az arca elé tartva a kezét, megfontoltan, egyesével nyitogatva ki az ujjait:
- Egy… Kettő… Három…
- Ahhha… Ügyes vagy – vágott közbe a férfi, majd kissé tanácstalanul simogatta meg a szőke fürtöket, és az előtte kanyargó sétányra tekintett. – Én meg éppen futnék. És te hogyhogy egyedül?
- Hát, hát – kezdte hadarni a fiúcska – hát, Anyukám ott van a padon, de én már tudok ám számolni, és megszámolnám, hogy hány kört fut a bácsi, és akkor majd a bácsi is tudni fogja, és… és…
A férfi halkan elnevette magát, majd végigdörzsölte a borostát az állán.
- Jól van, jól van, rendben. Számolj! – nyújtotta a kezét a fiúnak, mintegy megpecsételve a megállapodást. A kisfiú nagyot csapott a tenyerébe… Aztán zavartan grimaszolni kezdett, miközben tíz körömmel kaparni kezdte az üstökét.
- Naaa… Most meg mi a baj? – kérdezte a férfi értetlenkedve.
- Hááát… És mit kapok érte?? – nézett fel aggodalmas ábrázattal a kislegény, majd hirtelen felcsillanó szemmel már meg is találta a választ a kérdésére: – Legyen mondjuk tíz forint! Jó?!
- Khm… Egyetlen fillér nincs nálam – mondta a férfi. Kissé szabadkozva tapogatta végig a futómezét, miközben igyekezett visszafojtani a kitörni készülő kacagását. – Sajnálom, kis barátom…
A fiú lebiggyesztett ajkakkal állt, töprengve vakarta továbbra is a fejét – majd váratlanul újra felderült az ábrázata, és a kantáros nadrágja zsebébe nyúlt. Aprócska tenyerében egy csokispapír, két szürke kavics és egy kerekek nélküli matchbox között egy fényes tízforintos lapult.
- De nálam van! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – A végén ezt ideadja a bácsi a számolásért! - ezzel a meglepett férfi kezébe nyomta a pénzérmét, majd sarkon fordult, és szaladni kezdett a hinta felé. – Onnan jól látok mindent! – kiabálta vissza.
A férfi hosszan, mosolyogva bámult utána, ujjai közt zavartan forgatta a pénzérmét, majd hitetlenkedő fejcsóválással újra kocogni kezdett...
- Bácsi! – hallotta ekkor a háta mögül a kisfiú kiáltását. Hátrafordult.
- Bácsi! – kiáltotta újra a kisfiú, már a hintában ülve, tornacipős lábait lógázva. – Bácsi, csak tíz kört tessék futni! - majd kissé szégyenlős mosollyal az arca elé emelte a két tenyerét, aprócska ujjait széttárva a férfi felé:
- Még csak addig tudok…
Így aztán, a tizedik kör befejeztével a férfi nagy szeretettel adta oda a kisfiúnak azt a tízforintos érmét, és úgy gondolta, tényleg elég lesz mára ennyi. Hazafelé indult.
Csak a szeme sarkából látta azt az autót, ami a háta mögött, dübörgő basszus hangszórókkal, fékezés nélkül száguldott keresztbe azon a sétányon, ahol – ha a fiúcska tovább is tudott volna számolni… - éppen ő futott volna.
Hmm...
:)
Őrangyal
9 hozzászólás
Bácsi! Én szoktam olvasni a te hozzászólásaidat és -ha éppen van bejegyzésed- a blogodat is. Egész jókat szoktál írni. "Szakmailag" is. Erre kíváncsi lettem -hátha találok egy új kedvencet-, de edzésnapló nem publikus. Kár.
A mostani bejegyzéshez: Anyuka -úgy tűnik- nem sokat foglalkozott a gyerekkel. Esetleg vízszintes testhelyzetben tartózkodott a padon és némi maligánfok már mérhető volt a vérében? A gyerek tényleg pénzért "dolgozott"? Vagy -nyugtass meg- ez tényleg egy tündéri történet egy meglehetősen kreatív és jó önérvényesítő képességekkel rendelkező kisfiúról, aki édesanyja óvó tekintete mellett állt szóba csak az idegennel.
Hát, rég olvastam már jólesően hidegrázós történetet, de ez az volt. :)
A bácsi meg remélem, rendszeresen fut ;)
Isten Áldja! A kisfiút, hogy majd százig is számoljon. Meg a futó Bácsit, hogy sok-sok kört futhasson ... és írjon, hogy olvashassuk....