Régi álmom vált valóra: teljesítettem a Mátrabéc Trailt! Ez az ország legszebb és legkeményebb versenye, végig a Mátra főgerincén, Siroktól Szurdokpüspökiig, 58 km folyamatosan hullámzó pálya. Mindvégig olyan látványban volt részem, ahogy elláttam a gerincről minden irányban, amitől tátva maradt a szám.

Többet kellene edzenem, de igazából nagyon kijött a lépés. Élveztem az utat majdnem végig, jó erőben voltam. Rendben volt a lábam, a gyomrom. Kékesig óvatosan mentem, sokat ettem, elfogyott az 1 liter víz is. A ponton (3:20) Juci jött elém a dugókásdobozzal és Millers hozta a cuccom, segített pakolni. Sós paradicsommal kínált. Vonakodva fogadtam el, de meglepően jól esett. Leragasztottam a bal lábafejemet is, mert éreztem, hogy elkezd dörzsölődni.

Innen ismeretlen szakasz következett, a frissítőpontról friss lábakkal indultam tovább. Galyatető előtt kezdtem elfáradni, de jött Emese és a hátán lobogva behúzott a pontig (4:50). Elég jó időnk volt, tűzött a nap, Kékesen már felvettem a fehér sapkám, de hideg szél fújt, néha egészen erősen. Élveztem a szelet! Egy-egy izzasztó emelkedőre való felkapaszkodás után kezemet széttárva csak hagytam hogy lehűtsön a szél.

Ágasvár adott egy nagy pofont. Elég jól felértem, de után hiába óvatoskodtam a lejtőn, szétverte a combom. Itt éreztem, hogy fáradok, enni is már kevesebbet ettem, mint korábban. Összeragadt a szám az édes gélektől, ezért ittam folyamatosan.

A mátrakeresztesi pontig azért sikerült kis kocogással kirázni a lábamból a fásultságot. A ponton (6:39) megittam egy magnézium ampullát és megkértem Millerst, hogy masszírozza át a lábam. A magnéziumnak nem nagyon éreztem hatását.

Innentől már nem esett jól a mozgás, de tudtam, hogy a Muzsla az utolsó hegy, az utolsó két óra (2:13 lett). Csináltam magamnak egy kilenc órás időtervet és habár az órám még Kékes előtt resetelt egyet, nagyjából tudtam hogy tartom az időtervet. Gyenge volt a karom, nem tudtam a botozással segíteni, pedig itt kellett volna igazán használni, hogy segítsen fölfelé is, lefelé is. Örültem, hogy már itt tartok és hamarosan beérek. De ez a két óra sokkal hosszabb volt, mint az előző hat. A koncsúrokon lefelé-felfelé-lefelé hullámozva azt hittem sose lesz vége. Már minden gondolatomat csak a dühöngés töltötte be, hogy mikor érek le a patakhoz. Nem esett jól a lefelé futás, csak döcögtem. Szabó Ági úgy ment el mellettem, hogy szinte állva maradtam. Millers bekevert nekem egy utolsó adag Sponzert, de nem tudtam már evésre gondolni se.

A Bükkös-patak volt a megváltás, felértem a túloldalán a sima, egyenes, kissé lejtő dózerútra és az egyenletes kocogás kicsit megint kirázta a lábaból a fáradtságot. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a faluban tekeregtem az utcákon. A cél előtti utolsó emelkedőt meg kellett sétánom, de ahogy befordultam az utcába és hallottam, ahogy mindenki kiabál, bíztat, kerepel, kolompol nem lehetett nem futni. Katarzis volt a célbaérés, majdnem elsírtam magam. Megcsináltam és ráadásul sikerült egy picivel 9 órán belül. Sokáig fürödtem a boldogságban, aztán a hideg zuhany alatt, majd lerogytam a többiek közé a fűbe. Edináék nyertek egy torta különdíjat, egy fél szelet lecsúszott, mindenki torát evett körülöttem. És azonnal fel is vettem a csodaszép lila Mátrabérces pólómat.