Legelőször 2009-ben követtem végig az egész UTMB-t és rögtön magával ragadott a verseny. Amikor tavaly Judit megkért, hogy kísérjem kapva-kaptam az alkalmon, hogy ott lehetssek és láthassam milyen is valójában. Azonnal elvarázsolt, ez a három napos folyamatos rendezvény, a városban pezsgett az élet, szurkolt mindenki aki élt és mozgott, a versenyzők folyamatosan érkeznek a célba a különböző távokon, gyönyörű hegyek között kellett futni.
 
A 7.30-as busszal mentünk ki a rajtba. Chamonixban borús idő volt, de ahogy átértünk az alagúton és megláttuk a hegyeket ahogy a nap süti, az egész busz tapsolni kezdett. Pár képet csináltunk a rajtkapu alatt, aztán már kezd is gyűlni a tömeg és az eső is elkezdett csöpögni. A rajtzónákba már esőkabátban álltunk be. Kovács Zsolt felesége segít leadni a csomagomat, ami megy vissza a célba. A legelső zónában elbúcsúztattam Ildit, Sperót és Pepét, majd kicsit elszomorodva hogy egyedül maradtam hátramentem két zónát, ahová nem fértem be. Amikor az első két zóna elrajtolt 20 perces különbséggel, akkor furakodtam be én is. Magyar beszédet hallottam, hát mellettem állt Popovics Gábor, és hátrafordulva látom Anikó és Anna is ott vigyorog. Folyamatosan mondják, kapjuk az sms-t, hogy kiveszik az első és az utolsó hegyet, a Tete a la Tronche-t és a Aux de Vents és Flegeré-t. A szintidőt 2 órával lecsökkentették, amit elsőre túlzásnak érzek. Később visszaadnak belől háromnegyed órát.
 
A rajt felelmelő, szól a zene, hömpölyög a tömeg. Mindenki aki itt van áll a pálya mellett és szurkol. Egy sikátorban a boltokból kinn állnak az emberek és kolompokat ráznak - lúdbőrzött a karom.
A rajt után elállt az eső, én az emelkedő aljában már levettem gyorsan az esőkabátomat, sokan később kezdenek el csak vetkőzni.
Hamar beérünk az erdőbe, szép úton haladtunk szerpentinen fölfelé, libasorban egymás sarkában. Néha megálltunk és vártuk hogy újra meginduljon a sor. Én itt nem akarok kapkodni, inkább előveszek egy fél szendvicset, egy órája úton vagyok. Utolértem Anikót és Annát, sztorizgatunk. Felértünk a Bertone házhoz (4,9 km 1:19), rengetegen voltak itt. Nem akartam itt frissíteni, de a lányok lepakolták a lábamhoz a táskájukat. Megvártam míg visszaérnek, aztán elindultam. Kicsit emelkedett még az út, majd onnan egy jól futható kanyargós single track futott végig a domboldalban. Tetszik ez az út, hullámzik fel-le, csak a szél ne lenne ilyen rongyrázó. Egy fekete fickó szerencsétlenkedik előttem, a kukászsákját ráncigálja rajta a szél. De hol az esőkabátja? Begyűrtem neki a hátizsákja alá, amitől meglepetésében nagyot ugrott.
Csepergett az eső, de itt még csak két vékony icebreaker volt rajtam és a karmelegítő, de a hátizsák mellényrésze is melegít kicsit. Egy tábla 5 percet jelzett a Bonatti házhoz, itt kezdett el esni rendesen, fel is vettem rögtön az esőkabátot. A háznál (12,2 km 2:38) megint nem akartam frissíteni, nagy volt a tömeg itt is, de aztán egy fél pohár teát ittam, jól esett a meleg. Innen megint folytatódott ez kanyargós ösvény, már havazik szolidan, számolom hány méteren lehetünk. Mikor elhatároztam, hogy én is szeretnék rajthoz állni itt, azt vártam, hogy végre ne egyedül bolyongjak a pályán, mint a hazai versenyen, hanem legyenek előttem mögöttem bőven. Na kb. ilyenkor már arra vágytam, hogy a hátam mögül jövő négy órája tartó folyamatos olasz “karattyolás” kicsit alábbhagyjon. Csak akkor csitult, amikor elkezdtünk meredeken ereszkedni, ami már saras volt, de még nem csúszott. Már hallani lehetett az arnuvai pontot.

A pontra (17,5 km 3:38) leérve egy hosszú sor végén találtam magam, kellett pár perc amíg a sátorba bejutottam. A sátorban nagy a tumultus, hírtelen ötlettől vezérelve meglátok egy üres helyet az asztal sarkán egy flakon vízzel, megtöltöm a zsákom, majd a másik asztalnál a sorban állók közé benyúlva megragattam amit értem, pár sós kekszet és két darab sajtot, amit menet közben majszoltam el. A sátoron kívül sokan szurkoltak, ráadásul név szerint, ami jól esik.
Rögtön elkezdtük a kapaszkodást a Ferret hágóra. Már 1800 m-en havazik, és ahogy szépen kanyargunk felfelé a füves domboldalakon, látni ahogy szépen kígyóznak fel az emberek. Ahogy feljebb érek, visszanézek és látom milyen rengeten vannak mögöttem. Színes kígyó kanyarog egészen a völgyig, jól néz ki. Kicsit megkordul a gyomrom, megeszek egy gélt. Ránézek az órára, pont egy órája jöttem el Arnuvából. Olyan vagyok mint az óramű. Feljebb egyre jobban havazik, sokan félreálltak pihegni, pedig nem nagy a tempó, én minden estre elbirom. A lábunk alatt folyt a víz, de a cipőm jól fog és a botokkal jól haladok. Úgy érzem sokára értük el a hágót (21,9 km 5:o4), vad szembeszél fogad, és fenn azonnal küldik is le az emberek a túloldalon. A kesztyűt egy percre levettem, erre a kezem azonnal el is fagyott, rögtön futásra váltottam, hogy felmelegedjek, igyekeztem lefelé.
 

Fort de praznál értem utól Tamást aki Angliában él, lefelé óvatosan kocogtunk és bemutattam neki a terepfutás fórum lakóit. La Foulyban (31,5 km 6:47) már tudtam, hogy a pont előtti kúton kell vizet tölteni, töltök is bár alig ittam. A ponton megint rengeteg ember, a leveshez a sor kilóg a sátorból. Nem vacakolok jobbról előzök és 2 percen belül kapok is egy levest, 5 percet időzök a ponton, eszek, aztán megyek is tovább. A pontról friss lábakkal távozok és előre örülök, hogy a következő ponton Emese fog várni. Szép úton haladunk először lefelé, majd szintben, egy sziklaoldalba vájt egynyomos ösvényen. Itt már gyaloglás-futás megy, kezd rendesen esni és fázok ha lassan gyaloglok.
Champex-ig nagyon sokat kell felfelé menni (810m), már nagyon várom a pontot, egyre nehezebb menni a csúszós sárban. Pedig itt vannak az út mentén a fából faragott állatok, de az eső miatt behúzott kapucni alól egyre kevesebbet nézek fel. A nevezési díjban benne foglalt instant nyelvlecke eredményeképpen már egész jól tudok számolni mindhárom nyelven. Egy-egy ember áll az út szélén esernyővel és mondják hogy mennyi van még a pontig. 3 km-t mondtak, de az órámat már rég nem tudom előbányászni a több réteg ruha alól, így csak megyek folyamatosan. Érzésre többnek tűnik. A szepentin végén már állnak tömegével a kísérők, keresem Emesét, de végül ő vesz észre és hangos sikongatások közepette egymás nyakába ugrunk. Bekísér a sátorba (45,6 km 9:16), ahol iszonyatos tömeg van és itt aggonizál Popovics Gábor is. Fel akarja adni, mert nem tud enni. Én erre rögtön jobban leszek, Emesével elindulunk felfedezni a sátrat. Én iszok egy kólát és viszek még egy pohárral, Emese két pohár teát ragad meg. Úgy döntünk nem eszünk csak saját készletből mert hosszú a sor, de végül Emese hoz egy tányér tésztát. Imába foglaljuk a nevét. Gábornak is megjön az étvágya és a harci kedve. Lopkodjuk a hátunk mögül az asztalról az otthagyott kekszeket, csokikat, és ezen jól összevigyorgunk. Megbeszéljük, hogy menjünk együtt és lassan megsétáljuk a következő szakaszt, úgyis nehéz lesz. Átvettem a pólót és egy vastagabb felsőt vettem fel, a kendőt és baseball sapkát egy téli sapkára cseréltem, lecseréltem a szétázott zoknimat, bekentem a combom mert már kezdett beállni. Felvettem még egy hosszú nadrágot az előzőre, fejemre tettem a lámpát. Mindehez fél óra kellett. Emesétől búcsút vettünk és elindultunk kifelé a sátorból.

Szakadt az eső és elkezdett sötétedni. Még megállok és felhúzom a karmelegítőt is, sokkal hidegebb van hogy lement a nap. Hamar utolérjük Anikót és Annát és négyen egymás mellett, vidáman nevetgélve haladunk. Sokáig megyünk síkon, majd murvás emelkedőn. Bovine-ra az út 10 km. Hirtelen kezd meredeken emelkedni és óriási sziklatömbök kerülnek utunkba, úgy hogy néha ide-oda világítam hogy megtaláljam merre lépjek fel. Az út fényvisszaverő szalagokkal viszonylag sűrűn volt jelezve, ami jó. Felnézve kerestem a kígyózó lámpasort, amit Judit is mesélt, de csak egy-egy lámpát láttam a magasban megvillanni és hamar be is húztam a nyakam, mert ömlött az eső a kabátom alá. A lábunk alatt is folyt a víz és a sár, néha kőről-kőre ugráltam. Sokszor olyan magas kőtömbökön kellett felmászni, hogy azt hittem csak megyünk fel toronyiránt a hegyre és ez már valami hegymászás nem is futóverseny. Vagy egy troll lépcső. Sokszor egyik bottal alulról toltam fel magam, a másikkal felülről húztam, hogy feljussak egy-egy kőtömb tetejére. A lányok bot nélkül lemaradtak, én vezetem a sort, de Gábort is elvesztettem. Hátrakiabáltam kétszer-háromszor, de nem láttam, viszont mások utólértek, így haladtam tovább. Néha az egyik bottal a semmibe szúrok, alig tudom visszanyerni az egyensúlyomat. Felfelé megettem két adag Sponzert, kell az energia. Egy-két meredek kanyar után egy szintben haladó csapásra értünk fel. Libasorban haladtunk, lábunk alatt jéghideg saras víz, mellettünk egyre jobban összeálló hó. Itt már megint hó esett, gondoltam legalább nem áztat át, de már mindenem vizes volt. Ahogy a lábam átvizesedett, elkezdtem piszkosul fázni. Fázott a vállam és a derekam mintha szél fújná, de nem emlékszem, hogy a szél fújt volna. Egy idő után már a kezemet se éreztem. Azt hittem sose lesz vége ennek a szintútnak, aztán egyszercsak nagy lámpát látok. Hálát rebegek hogy elértem a pontot, felfelé haladunk megint, majd a sor megáll a pajta előtt, csekkolásra várva. (55,3 km 12:25) 2 percet állhattunk itt, de azonnal elkezdtem remegni. Ahogy bejutottam, azonnal mentem a pajta leghátsó végébe és felvettem a tyvek nadrágot, a vékonyabb vizes felsőt, amit Champex-ban lecseréltem, végül a vízálló kesztyűt. Alul van rajtam 3 hosszúnadrág, felül 4 felső, ha ennél többet vennék fel már nem tudnék mozogni, de nincs is több ruha nálam. Figyeltem a bejáratot, hátha látom Gábort és a lányokat, de senki. Beálltam egy 10 emberes sorba levesért. Ivás közben ismét lesem a bejáratot és ahogy megiszom az egész csésze levest, abbamarad a remegés. Na most kell elindulnom!

Két pasi elindul és én megyek utánuk. 10 perc múlva már újra remegek. Csúszkálunk lefelé a saras-havas latyakban, alig tudok folyamatosan haladni, sokan esnek körülöttem. A térdszalagom kezd fájni, igazából már La Foulytól kezdve fáj, de akkor még csak enyhén. Tudom, ha felmelegedne a combom, akkor jobb lenne. Bekapok egy sótablettát, hátha jobb lesz.
Caplattam a trutyiban, elengedtem 4 fickót akik gyorsabbak voltak mint én. Látom lenn a völgyben egy város fényeit és akkor gyaloglásra vált a 4 pasi, akiket elengedtem és elénekeltek talán franciául egy szülinapi dalt. És hogy tudtak énekelni! Elérzékenyülve hallgattam, hírtelen megszűnt az eső kopogása is a fejemen és szép volt ez a vad világ körülöttem. De a varázs megszakadt, vége a dalnak, továbbindultak. Leérve a hegyről volt pár szurkoló az út mellett, de tudtam hogy ez még nem a pont. Viszont a pont csak nem akart közeledni. Lépcsőzni kellett, a térdembe pedig már nyilal a fájdalom. Azt hiszem ekkor döntöttem el, hogy nem megyek tovább. Nem mertem felmászni újra 2000 m fölé ilyen időben, egyre lassuló tempóban, egyre átfagyottabban. Reménykedtem benne, hogy lesz egy ismerős kísérő a ponton és tudok tőle valami száraz ruhát kunyerálni, de tudtam, hogy fényévekre vagyok a többiektől. Azt hittem a lányok és Gábor is előttem vannak, de mint utólag kiderült egy órával később értek Trientbe, mint én. A sátorban még találkoztam újra Tamással és remegve felsegítettem rá a hőtartó fóliát, és még volt annyi eszem, hogy az én fóliámból kivegyem a hozzá csomagolt ragasztószalagokat, hogy teljesen rárögzítsem.
 
A kis kápolnában volt az elsősegélynyújtó hely, ahol jelezni kellett a feladást. Az ajtóban állt egy ember, aki bekísért rögtön, az asztalnál levágták a chipet a táskámról és a rajtszámom sarkát (61,3 km 14:09). Ekkor valami megmagyarázhatatlan szomorúság lett úrrá rajtam, de nem akartam visszacsinálni. Megkérdezték hogy kérek-e orvosi segítséget, majd egy másik, hogy mit kérek enni-inni. Felsorolta mit tud adni, közben a botomat letámasztotta a falhoz és alám tolt egy széket. Mivel nagyon remegett a kezem, segített a zsákból kibújni és odaadott egy pohár forró teát. 5 percet ücsörögtem, majd elindultam a buszhoz, kezemben a forró teával amit a remegés közben félig kilocsoltam. Bakker, oda a teám!
A buszon előre engednek a kísérők, egy srác egy vastag kabátot kínál, de mondtam neki hogy tiszta víz vagyok és koszos. Ő csak odatette mellém az ülésre és megpaskolta.  Az átázott esőkabátot levettem és magamra tekertem a hőtartó fóliát. Majdnem felnevettem, ahogy a vacogástól a fólia hangosan zizegett és nem tudtam csendre bírni. 10 perc múlva felvettem a kabátot.
Szomorú volt becammogni a sportcsarnokba. De igazából örültem is, hogy vége. Óránként változtak az érzéseim. Mostmár kezdek megbékélni a döntésemmel. Még emlékszem, hogy milyen nem érezni a lábam és menni a semmibe előre.
 

És ide jönne az a sok kellemes gondolat, amit már leírtam kicsit fentebb.