Majdnem Hauanita blogjába írtam a hozzászólásomba az első két mondatot a következőkből, de aztán rájöttem, hogy ott OFF lenne.. így itt írom, és folytatom.

 Én azt szeretem, ha futáskor nem nekem kell a lábaimat rakosgatni, hanem ők visznek engem... Mostanában nem mindig teszik meg (mondhatnám, kicsit gödörben vagyok, de ez nem igaz, egy völgyben "folydogálok", mint egy patak). Azért mintha egyre sűrűbben lenne hasonló érzésem. :)
Biztos a hűvösebb idő is teszi, hogy időnként sikerül kicsit normálisabb tempóban futnom (7percesen belül). Sajna a súlyomat nem sikerült még csökkentenem, pedig az is magával hozhatna némi gyorsulást. Az egész a lelkiállapot függvénye; gondolom, nem csak nálam van ez így. Míg májusig a vizsgák miatt szorongtam, most nyáron azért nem megy a fogyás, mert a gyerekekkel vagyok egész nap, és amikor kevesebbet próbálok enni, sokkal ingerültebb vagyok, mint amikor a szénhidrát-zabálással nyugtatózom magam, és ha ők nekiállnak veszekedni valamin, egyből ordítani kezdek velük- ez elég undorító szokás, ráadásul a torkom sem bírja, meg is fájdult rendesen (nem csak ettől, előtte a mohóság bűnébe estem egy kis szelet jégkrémtortával- és nem bírja  a torkom a hideget). Megérdemeltem.. 
Megint majdnem offoltam- a lényeg, hogy súlytól függetlenül is érződik a futásomon a lelkiállapotom, úgyhogy ezt a gyakrabban kevésbé lassú futást jó jelnek tekintem. :)

Múlt héten elkövettem azt a hibát, hogy a bicikliző gyerekeimet kísértem futva- az elején 6 perceshez közeli km sikeredett -hiába mondtam, hogy ne menjenek olyan gyorsan-, meg is fájdult utána a sípcsontomnál a bal lábam. Szerencsére azóta elmúlt. Szóval nem szabad erőltetni a gyorsaságot, ez újra bizonyítást nyert (már jártam így régebben is).

Hirtelen ezek jutottak eszembe- sokszor vagyok vele úgy, hogy le szeretnék írni valamit, de mire a géphez jutok, elfelejtem, vagy egyszerűen csak nincs rá időm, mert a gyerekek is szeretnének idejönni. Most már az ősz sem lesz olyan nyugis, félállásban dolgozni kezdek, és még van egy félévem a főiskolából. Ha az sikerül, utána megint talán egy kicsit több idő jut a futásra; nagyon remélem legalábbis! (A fősuli azért hiányozni fog, és a társaság is...)