4 hozzászólásKissé megkésett beszámoló...
A Karácsony és Újév közötti, illetve az újév első napjait ismét Jósvafőn töltöttük barlangász csapatunk, a Sztilolit Barlangkutató Csoporttal. Ez már évek óta hagyomány. Mindig itt fejezzük be az előző, és itt kezdjük az új évet. Idén azonban én összekötöttem a terepfutással, és számomra ez egyben edzőtábor is volt. Egészen jól összhangba került a futás, a barlangászat, és a társasági élet. Ennek rövid története álljon itt.
Bogárkámmal és Álmos kutyánkkal már december 27-én levonatoztunk. Tudni kell, hogy egy miskolci átszállással, és egy buszos úttal a végén jár, tehát a nagyhátizsákok, és a kutya együtt eléggé izgalmassá szokta tenni a dolgot. Megérkeztünkkor a házigazda várt minket, velkámdrink, ami a híres jósvafői szilva átlátszó nedvét jelenti. Lassan befutottak a többiek is, kezdett megtelni a ház minden része. Mi a tízágyas tömeg-, buli-, csoportmagszobában voltunk, mint mindig. Este kis séta, megtekinteni a Kossuth-barlang forrását, ahol dőlt a víz a bejárati rácson át, illetve a Baradla-barlang forrásait, ahol szintén ilyen kép fogadott minket. A korán elkezdett bulizásnak köszönhetően már igen jó volt a hangulat.
Bogárkámmal és Álmos kutyánkkal már december 27-én levonatoztunk. Tudni kell, hogy egy miskolci átszállással, és egy buszos úttal a végén jár, tehát a nagyhátizsákok, és a kutya együtt eléggé izgalmassá szokta tenni a dolgot. Megérkeztünkkor a házigazda várt minket, velkámdrink, ami a híres jósvafői szilva átlátszó nedvét jelenti. Lassan befutottak a többiek is, kezdett megtelni a ház minden része. Mi a tízágyas tömeg-, buli-, csoportmagszobában voltunk, mint mindig. Este kis séta, megtekinteni a Kossuth-barlang forrását, ahol dőlt a víz a bejárati rácson át, illetve a Baradla-barlang forrásait, ahol szintén ilyen kép fogadott minket. A korán elkezdett bulizásnak köszönhetően már igen jó volt a hangulat.
December 28-án a Baradla-barlang hosszútúrával kezdtünk, ami egy kellemes, kényelmes, ám hosszú gyalogtúra a föld alatt. A két végén, vagyisaaz aggteleki bejárat után, és a Vörös-tó és a jósvafői kijárat közötti szakasz kiépítve, kivilágítva, a kettő között pedig séta a sötétben. Én a feladatomnak megfelelően korábban indultam át Aggtelekre, futva, ezúttal az aszfalton. Alig több, mint hét kilométer, ám az elején rendes szinttel, fel kell jutni a fennsíkra. Az út jeges, itt nem lehet sózni, a kocsik csúszkáltak. Én az Inov-8 cipőmben ismét megtapasztaltam, hogy ez nem igazán ijed meg a jégtől, biztosan kapaszkodott. Most éreztem, hogy aszfalton is kellemes a csillapítása, és rájöttem, hogy kimondottan könnyű cipő. Hamar átértem, egészen a barlang bejáratáig futottam. Melegedtem a túravezetői szobában, beszélgettünk a régi ismerősökkel, és vártam a többieket. Bogárkám hozta a műnyulat, meg a gumicsizmát, sisakot, lámpát nékem, aztán a csapattal nekivágtunk. Egy nagyobb különítmény elrohant, hogy bemenjenek a Retek-ágba, a barlang egyik nagyon szép mellékágába, mi páran pedig kényelmesen, fotózgatva haladtunk előre. A Csikós-tanyánál leültünk, ettünk, ittunk, majd tovább. A Retek-ág bejáratánál megtaláltuk az üzenetet, hogy mikor értek oda, aztán tovább. Csak a Minerva sisakjánál álltunk meg kicsit, és legközelebb, mikor Vörös-tónál elértük a járdát. Lemostuk a sarat a csizmákról, a többiek pedig nekiálltak megint fotózni. Mi Bogárkával elmentünk a Csillagvizsgálóig, felmentünk, és kicsit időztünk. Sosem tudunk betelni a 25m magas állócseppkő látványával. Visszasétáltunk a főágba, bevártuk a többieket, majd előrementünk ismét, egészen az Óriások-terméig. A hifin elindítottuk Vangelist, és a jövő éven merengtünk. Később kicsit fényorgonáltam, élveztem, ahogy sötétbe burkolom a 120 méteres termet, majd apránként világítom meg hol itt, hol ott, majd játszom a fényekkel, hogy végül megint teljes fényben fürödjön. Beértek a többiek is, fotóztak, zenét hallgattunk, aztán elindultunk kifele. Valamivel később megérkeztek a sportosabbak is, aztán üdvözöltük az újonnan érkezetteket. Este ismét buli, majd idővel mindenki lekornyadt.
Másnap hajnalban keltem. A kályhában már nem égett a fa, valami parázs volt, de nem akartam zörögni, a többiek még aludtak. Osonva kaptam össze a cuccaimat, aztán hatkor nekivágtam a futásnak. Előbb felkocogtam az aszfalton Vörös-tóig, bemelegítésnek, majd visszakocogtam a Tengerszemhez, és fel a gerincre a kékre, és átfutottam Aggtelekre, és vissza. Félúton találtam egy kellemes lejtőt, ezen oda-vissza futkostam, idővel pedig egy szép vízszintes részen a kiadott láberősítő gyakorlatokat végeztem el. Kellemes volt érezni az ébredő erdőt, ahogy a sötétből kibontakoztak a fák, csillogott a hó, meg a dér. Indultam vissza Jósvafőre. Ezúttal elfutottam a Tengerszem fölött, le a kopjafás temetőn át, a harangtorony mellett, és így értem be a faluba. Aztán összeállt az aznapi csapat, immár 15 főre bővültünk. Átautóztunk Bódvarákóra, illetve mellette a Rákóczi-barlang pénztárához. Kivételes lehetőség, hogy vezető nélkül bemehettünk, a Nemzeti Park egyedi engedélyével. Egyébként a barlangászok is, akik nem kutatnak ott, csupán vezetéssel, komoly összegért látogathatják. Nekünk ez most privátban, saját tempónkban, occsóért sikerült. A barlangot bányatáró fúrása közben találták meg, és a környék egyik gyöngyszeme. Hidrotermális, melegvizes kiválásokkal és cseppkövekkel egyaránt gazdagon borított. Szépen ki van világítva, az alján két helyen is tó, melyekben rendszeresen merülnek barlangi búvárok. Jó sokat időztünk bent, rajtam kívül mindenki először volt itt. Sok-sok fotó, álmélkodás, gyönyörködés. Élvezem az ilyet, mikor megmutathatom másoknak, mit még nem láttak. utána még felmentünk a bányaudvarba, ahol sokáig folyt kőbányászat, nehezen lehetett felszámolni a természeti értékek miatt. Most komoly rekultiváció zajlik, nem is lehet bemenni, szintén egyedi engedéllyel léphettünk be. Monumentális. Estére megérkezett a maradék társaság is, így a szálláson már 22 fős társaság jött össze, és ehez még csatlakoztak más barlangászok is. Hiába, a Szilolit szilveszteri táborai igen híresekké váltak. Az esti bulit inkább nem részletezem...
December 30-ára egy igazán exkluzív programunk volt. Mivel nem lehetséges, ezért nem is publikus, a lényeg, hogy igen kivételes lehetőségünk volt egy olyan barlangszakaszba eljutni, ami egyébként nem látogatott, elzárt. Fárasztó volt, vizes, és elképesztően szép. Ennek megkoronázására estére megint mentem futni egy órát. Egy nálunk vendégeskedő barlangász, aki szokott terepen futni, elkísért. Felfutottunk a Kuriszlánra, hegymenetben pedig a feladott rövid sprinteket is letudtam. Komolyan le volt jegesedve a hó, a terep pedig sziklás alatta. Ismét jelesre vizsgázott az Inov-8, nem csúszkált, biztosan tapadt. Fontos volt az is, hogy felülete a hótól továbbra sem ázott be. Vissszafele a Tohonya-völgyön a patak az egész szurdokot elárasztotta, ezért jó szakaszon gyakorlatilag a bokáig érő patakban jöttünk. A cipő itt teljesen elázott, de ez nem csoda. Még szerencse, hog hoztam váltás cipőt. Este megint buli, pihenés...
Szilveszter napján több részletre szakadt a csoport. Bogárkámmal egy kisebb csapatban a Béka-barlangot látogattuk meg. Senkinek nem voltak világmegváltó tervei, vagyis nem kívántunk végigmenni. A barlangban meglepően elég későn kezdődött a víz, jó sokáig be tudtunk menni úgy, hogy csak Balázs barátommal ketten áztattuk be a gumicsizmákat. Azonban az olvadt hólé miatt a patak vize rendkívűl hideg volt, szinte fájt, annyira. Végül mikor combközépig eláztunk, akkor döntöttünk úgy, hogy visszafordulunk. Bogárkám viszont most először látta ezt a barlangot, és pont a legszebb részeken voltunk, márpedig ez volt a legfontosabb. És hogy ne maradjon ki a futás, hát az évet ezzel zártam. Már sötétben indultam el, hogy letudjam a napi feladatot. Szokás szerint fel a szeprentinen a fennsík széléig, aztán legurultam a Tengerszemhez, beköszöntem a Villa Negrába Király Gábor barátomékhoz. Ők itt szilvesztereztek a Triász Barlangkutató Csapattal. Aztán megint fel a szálló mellett a gerincre, végig Aggtelekig, vissza, az emelkedőmön oda-vissza futás, mindezt sötétben, bottal. Végül, mikor lejárt a két óra, átfutottam a temetőn, a híres kopjafás temetőn, ahonnan a legszebb a kilátás a falura. A házban átöltözés, evés-ivás, és belevágtunk a buliba. Kora hajnalban feküdtünk. Inkább nem részletezem...
Az új év lazulással telt. Ilyenkor hagyományosan a Kossuth-barlangba megyünk, a hideg vízben kicsit magunkhoz térni. Mindig délután, addig kicsit felébredünk. Idén kihagytam, valahogy nem volt indíttatásom megmártózni a vízben, pláne, láttam az elmúlt napokban, mekkora árvíz vonult le, tudtam, ebből legalább mellig érő víz lesz. Elmondták a fiúk, hogy nem ért le a lábuk az első szifonban, tehát úszás volt. A hídon combig ért a víz, tehát teljes elázás - ezúttal külsőleg. Este még volt egy kis gitározás, dobolás, éneklés, csak úgy levezetésnek, nehogy elvonási tüneteink legyenek.
Másodikán ment haza a csapat. Mi ketten maradtuk Bogárkámmal. Erre a napra jutott a legszebb feladat, a nyári emlékek tiszteletére is: Szögliget - Derenk - Szelcepuszta - Jósvafő. kb 22 km, a legszebb tájakon. Balázs barátom átvitt kocsival, így a váltás ruhát nem kellett cipelnem, csupán kiszálnom a kocsiból, és futnom.
Az alsó-Ménes-völgyön az aszfalton sikerült rendesen bemelegítenem. Aztán elkezdődött az emelkedő, itt már erősen vissza kellett vennem, hisz a Mester igen alacsony pulzust engedett. Néhány terepjáró megelőzött, megállt, és egy csomó barlangász szállt ki köszönteni. Köztük olyan is, akivel terepfutó versenyen is találkoztam már. Ők mentek bontani, én meg tovább Derenk felé. Felértem a fennsíkra, és letértem az útról. Hó, jeges hó, esetleg laza sár. A hatalmas pocsolyák valamelyest befagyva, hó borította őket, párszor frászt kaptam, mikor hallottam a recsegést a hó alól, ahogy átfutottam rajtuk. Derenk most kihalt, ragyogó napsütés, hófoltos a környék. A víz ugyanúgy mindent elborít, félig fagyottan, félig folyékonyan. Hiába, a természet lassan, de hódítja vissza a területet. Később elkezdtem visszaereszkedni a Felső-Ménes-völgybe. A meredek lejtmenet most nem volt olyan sáros, mint nyáron, azonban a völgytalp annál nehezebb volt. A sár keményre fagyott, a bakkháton alig lehetett megállni, a keréknyomban azonban az olvadó hó folyt, patakocska csörgedezett. Viszont maga a Ménes-patak harsogóan ömlött végig a medrében, gyönyörű vízesésekkel. A táj vad volt, fekete-fehér, és zajos. Most nem tudtam úgy felrohanni Szelcére, mint nyáron, de jól esett így is a kaptató. Az aszfalton kicsit megpörgettem, aztán betértem az erdőbe megint, követve az Országos Kéket. Idővel megálltam, és elkezdtem a feladatokat, vagyis a kitöréseket csinálni, amit plusz feladatnak kaptam. Jós esett, kicsit megdolgozta a lábaimat. A jósvafői pincesornál aztán megkaptam a rendes sarat, volt csúszkálás, rodeózás, még szerencse, hogy nálam volt a bot. Aztán a Kuriszlánon méginkább, itt a ménes eléggé fellazította a talajt, és itt nem volt se hó, se fagy. Eddig megúsztam, azonban itt megtaláltam az első saras pocsolyát. Az Inov-8 cipő egyébként hamar megszáradt, így ezzel tudtam jönni, és ez stabilabb volt, mint a váltás cipőm lett volna. A meredek sziklás út le a faluba már jeges volt, és siettem is, mert Bogárka telefonált, hogy páran várnak, mielőtt elindulnának haza, el akarnak köszönni. Itt kicsit kiléptem a zónából, hogy nyerjek időt, és a faluban megpörgettem a dolgokat. Örömködés, köszönés, aztán laza pihenés, most már kettesben Bogárkával. A távot alig több, mint 3 óra alatt teljesítettem. Többre számítottam, az alacsony pulzus, a terepviszonyok, és a feladatok miatt.
Másnap pedig a szomorú készülődés, és hazautazás következett. Ez mindig a legrosszabb az ilyen táborokban - eljönni. de belül itt a jó érzés, hogy hasznosan és kellemesen töltöttük az időt, jó társaságban, sok barlanggal, és sok futással. A tervek itt vannak, és ez a hét a felkészülés egyik fontos állomása volt.