Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 991 319 km-t sportoltatok
Ezüsthegyi Kabóca
Less Nándor Terepfutó Verseny 60km (35km)
Ezüsthegyi | 2009-10-11 11:25:43 | 4 hozzászólás

A Piros85 előtt egy komolyabb edzőversenynek szántam, szántuk a Less Nándor futótávját, a 60 km-t. A lényeg, hogy ha a P85-höz viszonyítom, akkor a 60 km-re eső szint nagyjából megfelel a P85-ön erre a távra eső szintnek, tehát részszakasz-edzésnek is tekinthető. A másik fő cél az volt, hogy hogy tudok futni az élbollyal, feltéve, ha bírom a tempójukat. A számításomat kissé keresztbehúzta, hogy két héttel ezelőtt megfáztam, az a hét edzés szempontjából nem volt valami fényes, a következő hét, vagyis a legutóbbi pedig a verseny miatt már takaréklángon ment, pláne, mert a csütörtök technikai okok miatt üresjárat volt, pénteken pedig már nem engedett futni a Mester.
Péntek estére sikerült Ebolán keresztül szervezni fuvart, bizonyos bulibusszal mentünk le, a hangulat jó volt, bár igazán csak este, a kocsmában teljesedett ki, ám erről leginkább híreink vannak, lévén, korán mentünk lefeküdni Bogárkámmal. Mindketten korán keltünk, dolgoztunk, tehát kellett az energia, pihenés másnapra. Azért szocializációból, ismerkedésből jutott bőven még estére is. A korai kelés nem esett jól, de hamar feldobódtam, hogy sorban jöttek az ismerősök, és az ismeretlenek, akikkel megismerkedhettem. Ahogy közeledett a rajt ideje, az izgalom egyre inkább kezdett úrrá lenni rajtam. Egy kupacba kezdett összeállni a leendő élmezőny, a Mester közölte, „ezekkel a csávókkal” kell együtt futnom. Kicsit etetett, hogy egy kilométert majd futunk bolyban, aztán mindenki megáll, szétszaladunk az erdőben sz@rni, mert az egy WC az nem volt elég ennyi embernek. Már akkor sejtettem, hogy etet, de sebaj, belefér. A rajtnál szorosan mögé álltam, bízván, úgyis lassan kezd, aztán majd daráljuk le az előrerohanókat. Még Repkában bíztam, de ő előre jelezte, erősen fog kezdeni, aztán majd belassít, neki ez a stratégiája mindig. Reménytelen, nem akarok rögtön elrohanni, akkor inkább a Mester. Aztán elindultunk. Nos, az eleje megindult, mint a késésben lévő TGV, át a falun, komoly tempóban. Miután majdnem nekirohantam pár parkoló kocsinak, nézelődőnek, inkább bebújtam a Mester árnyékába, aki tolta rendesen. Meg is lepődtem, azért erre nem számítottam. A tempó számomra félelmetes volt, pláne, így bemelegítés nélkül, éhgyomorra, hajnali szürkületben. A szemüveg és sapka kötelező volt, a szemem védeni kellett az ágak ellen, most azonban hátrányomra vált. Vagy ha azt nézzük, ahogy berohantunk a fiatal erdőbe, akkor létszükséglet volt, mert a tempó életveszélyes, vagy inkább szemveszélyes volt. Csattogtak rajtam az ágak, a cikázást nem mindig úgy sikerült eltalálnom, ahogy a Mester, de szorgalmasan toltam utána, le ne maradjak, mert akkor nincs esélyem utolérni. Csodálkoztam közben, hogy a pulzusom jóval a határérték alatt maradt, tehát semmi gond, bírni kell... de vajon meddig? hamar megérkezett a válasz. Egy ág le3odorta a sapkámat, megfordultam, de mögöttem Repka már adta is a kezembe. Az arcán enyhe elkínzottság, vajon miattam, hogy lemaradok, vagy mert ez a hegymenet Neki is sok volt? Sosem tudom meg, már rohan is tovább, és mire nekilódulok, már az emelkedő tetején látom őket. Na, ennyit az élbollyal való futásról. Felérek, sehol senki, mittudomén, merre kell menni. Szembe befutok, meg Álmos is, aki utolért, de visszamegyünk, mert fals. Ekkor érkezik az üldözőboly. Gyorsan beállok az élen haladó mögé, tolja ő is, de ez már barátságosabb tempó. Kiderül, Nedus az, és neki van GPS-e, tudja az utat, pedig nélküle párszor elmentünk volna rossz felé. Hamar otthagyjuk a többieket, és ketten futunk. A lejtőzés jól megy, bemelegszem, a síkon mennék jobban, de magamban reménytelen, alkalmazkodok, más választásom nincs. Az egyik ellenőrzőpontnál a pecsételő srác kint áll az út közepén, nem látom, mikor Nedus hirtelen megáll, majdnem fellököm mindkettőjüket. Nedus ekkor jön rá, hogy valóban nem látok, nem győz bocsánatot kérni, meg én is, hogy majdnem borult az egész trió.
A távolban feltűnik egy futó, kicsit megeresztem, Nedus szurkol, utolérem. Felesleges, mert Nedus megint feljön, megyek vele. Aztán mögöttünk egy nagyobb csapat, mondja Nedus, JB vezeti, majd menjek velük, ők jobban mennek. Gyors pisilés, megelőznek, belehúzok, és hamar beállok ennek a csapatnak az első embere mögé, mint kiderül, ő JB, vagyis Juhász Balázs. Innentől igyekszem tartani az Ő tempóját. Ez már keményebb. Nekimegyünk Ódorvárnak, a tempó nem az enyém. A lankás emelkedőn van még tartalékom, de hova menjek, nem tudom az utat. Aztán a meredek emelkedőn már kevesebb vagyok, itt viszont muszáj menni, mert ha lemaradok, nem tudok továbbmenni. Hiába, ilyen az, ha másokhoz kell alkalmazkodni. Ez a kihívás! A legmeredekebben felvetik, aki megfutja, kap egy felest. Megpróbálom, de hamar rájövök, hogy ez hosszú lesz, nincs értelme, még ha meg is várnám őket fent. Lemondok a felesről, és igen gyors tempóban gyalogolunk felfele. A csúcson botlok párat, ekkor jön rá JB, hogy valóban nem látok, de felhívom a figyelmét, hogy ezzel ne foglalkozzon, ez verseny, majd igyekszem vigyázni magamra. Elindulunk lefele, hamar a boly végére kerülök. JB irdatlan tempót nyom lefele, esélytelen vagyok, esek egy hatalmasat, semmi baj, csak lemaradok mindenkitől. Egyenesre vált az út, utolérem őket, és látom a távolban, hogy fut valaki, JB. Még szerencse, hogy narancssárga a pólója, így könnyű azonosítani. Erős sprint, befogom, egy perc, lecsillapodik a pulzusom, és a légzésem, és tartom a tempóját. A fenébe, ez nem olyan gyors, mennék még jobbat is, csak a lejtőket ne így venné. Mert akkor az utoléréshez be fogok savasodni, ez pedig nem jó. Ez történt, kiderült később, mikor kielemeztük az óra adatait. Ellenőrzőpont, Balázs rakja el a papírját, fut, én még várok a stemplire, majd megint erős sprint, hogy befogjam. Jaj, ez nem lesz így jó, nem tudom, meddig fogom bírni ezeket az utánafutásokat. Lassan leszakadunk a bolytól, egy-egy futótárs fog be minket néha, és fut velünk. Balázs kérdezi, mi van, ha nem bírom a tempót. Mondom, akkor megvárok valaki mást, és megyek vele. Aztán felteszi a kérdést, és mi van, ha lassú a tempója? Szétteszem a kezem, csak úgy futás közben, hogy az az én bajom, úgysem tudok előremenni egyedül, vezetés nélkül Ennyiben maradunk. Gyűrjük keményen a Hor-völgyét. Szép, jól futható szakasz, nagyon lehetne benne menni. Aztán egyszer csak lecsúszik a mellkaspántom, a hasamra. Nézek Balázsra, nem szól semmit. Rendben, akkor most megpróbáljuk a lehetetlent. Övtatyó lecsatol, úgy futás közben, vállamra akasztom, remélem, a kulacs nem esik ki. Póló felránt, mellkaspánt felrángat a helyére, majd póló le, megigazít, és aztán övtatyó visszacsatol. Azért érdemes tudni, övtatyó 8liter, benne két 7,5 dl-es kulacs, kétszersült, három energiaszelet, két zselé, magnézium, telefon, pzs, kalcium, szóval pár kiló megvan. Mindez művelet rendes, talán tízes tempónál Balázs néz közben, szerintem várja, mikor állok meg, de juszt sem, kemény vagyok, mint a szárított bükk, és megyek. Engem nem úgy neveltek, hogy leszakadok, ha nem muszáj. Megoldom. Várnak rám, hogy beérjek, jó idővel, ehhez azonban jó futóval kell együtt menjek, és ha már egyszer leszakadtam az élétől, akkor ezt a lehetőséget nem akarom kihagyni.
És ekkor elfutunk a Pazsag-völgyi lekanyarodás mellett. Kis vita, merre kell menni, mert erre kellene, de nincs itt a pont, se szalag, biztos változás tavalyhoz képest. Végül megyünk tovább, ekkor már többen. A következő ponton fiatal lánykák, etetnének, de megy a társaság, és nekivágunk a következő völgynek. Aztán Pénzpataknál kiderül, hogy totál rossz helyen vagyunk, de ekkor már késő, felcsapatunk az aszfaltra. Nem baj, már elmegyünk Bányahegyig, majd ott meglátjuk. El akarnak indulni lefele, de ezt a környéket kicsit ismerem, tudom, hogy Répáshuta előtt, és után elég gusztustalan emelkedő van, mondom, a szerpentinen kicsit hosszabb, de nincs szint. Nem kell sokat győzködni őket, nekiiramodunk a flaszteren. Toljuk neki rendesen, nem lazsálunk, de a kedvünk lelohad. Balázs mérgelődik, egy magas srác dühöng, mondja, ő jó időt akart futni, Bányahegytől kiszáll, hazamegy a gyerekekhez. Úgysem lesz meg, akkor minek erőlködjenek. Én még nem tudom, úgyis másoktól függök. Az út fentről megkerüli Répáshutát, elég lelombozó, hogy minden kitérő után még mindig a falu látszik. Aztán lassan elérjük a pontot, ekkorra már mindenki leeresztett, rögtön le is ülünk. Nálam van telefon, meg tudom a rendező számát, azonnal felhívom, hogy most mi van. Mondja is rögtön, hogy az ő hibájuk, így is érvényes a futásunk, menjünk tovább. Ketten mégis nekivágnak, vissza a Hór-völgyébe, hogy visszamennek Cserépfalura, nem folytatják. Balázs úgy dönt, megy tovább, most már végig kocogja. Aztán telefon Bogárkámnak. Közben érzem, hogy a sprintek megbosszulják magukat, a lábam egy pillanat alatt merevedik le. Bogárkának felvázolom a történéseket, elszontyolodik, mondom, valaki lassabbat bevárok, de mondja, nem érdemes, nem ezért jöttünk, és nem lenne jó, ha feleslegesen lesérülnék, a fő verseny három hét múlva a P85. Elfogadom, kiszállok. Nehéz, mentálisan, de erősen érzem a lábam. Aztán sikerül fuvart szereznem, mert gyalog egyedül nem merek nekivágni, nem akarok eltévedni. Kapok egy polárt, ne fázzak meg, aztán lesz kocsi, ami egy kis kitérővel visszavisz a rajthoz.
Hát, a kedvünk nem fényes, de úgy érezzük Bogárkával, helyes döntést hoztunk. Más is megerősít ebben, ez jól esik. Nem szeretem feladni, de most tényleg nem ez volt a cél. Tanulság van több is. Például, hogy mások tempója nem mindig jó nekem. Én nem bírtam úgy lejtőzni, mint mások, de a vízszinteseket, meg az enyhe emelkedőket jobban tudtam volna futni. Az átlagsebességet ugyanúgy tudtam volna hozni, de teljesen más tempóban. Így viszont pár helyen takarékon mentem, és pár helyen viszont erőmön felül kellett sprintelnem, ami viszont savasodáshoz, később lemerevedéshez vezetett. Arról nem is beszélve, hogy nem tudtam úgy frissíteni, ahogy nekem jól esett volna, mert néha a tempó még azt sem tette lehetővé, hogy igyak, egyek, orrot fújjak. Bár gyakoroltam, hisz ez a futás erről is szólt.
A célban aztán elemezgettünk, ismerkedtünk, beszélgettünk, és kellemes meglepetés volt, hogy a rendező odaadta a póló, hogy az ő hibájukból tévedtünk el, és emiatt szálltam ki, tehát igenis, fogadjam el. Tudom, nem dolgoztam meg érte, de mindent elkövettem. Elfogadtam, de nem azért, hogy igazoljam magam, hanem mert kedves gesztus volt, és emlékeztet rá, hogy miképp kell máskor jobban csinálnom, mik voltak a hibák, és hova is kellene fejlődjek. De azt tudom, hogy hétfőtől keményen folytatom az edzést, azt, amit két hete abba kellett hagyjak, de legalábbis visszavegyek, mert még három hét, és jön a nagy P85, amire augusztus eleje óta készülök. És ott már nem lehet pardon, ott már nem kell alkalmazkodjak máshoz, ott csak és csupán magamtól függök, és csak magamra kell számítsak, csak magamhoz kell alkalmazkodjak. Ott már nincs, nem lesz, és nem is lehet semmi indok, ami bármi kudarcot másra fog. Ott önmagam leszek, de önmagam is kell, hogy legyek.

2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2011-11 hó (1 bejegyzés)
2011-09 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-12 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (6 bejegyzés)
2009-06 hó (7 bejegyzés)