Habár a terep most már jobban vonz, talán edzés miatt, mint tempófutás, illetve rajt, verseny, és egyéb rutin szerzése volt a motiváció. Hát Bogárkával leutaztunk péntek este, kellemes rajtnál lévő szállás, korai kelés, kevés reggeli, és bejelentkeztünk a szálló előtti rajtnál. Bemelegítésképp elkocogtunk egy darabig az úton, felmérni, mi vár ránk a rajt után. Egy rövid, ám rendes meredek út. No, aztán már vízszintes, állítólag, félúton visszafordító, aztán még három kör, végig az úton a végéig. Így lesz meg a 21,1 km. A rajtnál kis tájékoztató, jubileumi emlékezés, és Sri Chinmoy emlékezés. A lábam már remegett, ment volna, le kellett fogjam szinte. Az adrenalin a fülemben is dobolt, alig hallottam a visszaszámlálást. Úgy látszik, rajtlázam van.
A rajtnál két kanyar, utána meg lehetett előzni biztonsággal a törpéket, akik a minin indultak, szép számmal, nagy örömünkre, hiába, belőlük lesznek a nagyok egyszer. Hárman álltunk az élre, ekkor még azt hittem, jó szokásomhoz híven, van esélyem. Emelkedő teteje után még futás, kicsit emelkedett, de nem éreztem, mentünk rendesen. Visszafordító, ekkor sokan sprinteltek a lejtőn, majd megint neki az emelkedőnek, ekkor már éreztem, hogy lihegek, sebaj, gondoltam, majd a síkon rápihen a tüdő meg a szív, aztán hajrá. Nos, ekkor már voltak előttem páran. Tévedés történt. Nem tudtam, hogy a háromszor megteendő szakasz szinte végig emelkedik, odafele, visszafele meg nem lejt annyira, hogy ki lehessen használni. szóval, ez nem jött be, kemény meló volt. Az első körön rá kellett jönnöm néhány dologra. nem szeretem a rövid távot, mert túl gyors. Sok szabadnapos helyi atléta van itt, ezek meg bírják. ha az emelkedőt annyira nem is, mint én, de a lejtőt úgy megsprintelik, ahogy én nem mertem. Rájöttem arra is, hogy valószínűleg nem veszek elég levegőt, mert mindenki zihált, meg a fülén át is lélegzett, én meg kettőbeháromki, néha kettőbekettőki ütemben szép kényelmesen vettem a levegőt. lehet, hogy nem hajtottam magam eléggé? No, mindegy. A második körön már kezdtem befogni pár embert, sőt, beálltunk egy idősebb helyivel holtversenyre. Testesebb, de sportos volt, az emelkedőn lassult, otthagytam, a lejtőn úgy ment el mindig, hogy csak lestem. Megbeszéltük, én hegymenő vagyok, ő meg legurul. A harmadik körnek úgy fogtam neki, hogy már csak ez van, lefele majd tolom neki, csak már érnék fel. A fordító után nekivágtam, elkezdtem pár sporttársat befogni. És elkezdtem az első lekörözéseket is. Bogárka egyébként sokat segytett, mikor szembe jött, biztatott, hajtott, hogy ne hagyjam magam, nincsenek előttem mesze, más is fárad, toljam, és ilyenek. Az utolsó lejtőn elkezdtem tolni szépen, de ekkor ért utol a leguruló, olyan sprinttel, hogy nekem halálfélelmem lett volna. Valami tíz másodpercet tett rám, de megérdemelte.
Szóval 1 óra 36 perc felett lett az időm egy kicsivel, és utólag láttam, hogy a pulzusom sem volt olyan vészes, se az átlag, se a max. Nohát, valóban lett volna még bnennem tartalék. Milyen lusta voltam... fenéket, ennyit hoztam ki magamból. Ez az idő abszolult valami 10-ik helyre lett elég, és bár a korosztályom elég erős volt, itt a harmadik, így begyüjtöttem egy bronzérmet is, az elsőt, és ennek örülünk nagyon, ugyanúgy, mint Bogárkám korosztályos bronzának. Gratula neki!!!
Hétfőtől pedig kezdem, vagy inkább folytatom a munkát, a felkészülést a következő, jövő hónap végi nagy tervre, terepversenyre.

Lépjünk tovább, gondoltam, és kértem a Mestertől, hogy három óra terepen... de mondta, redukáljuk kettőre. OK, majd beosztom úgy, de azért a tervezett útvonalat kezdtem el, mondván, majd abbahagyom az idő lejártával. Pilisszántón a buszról szemerkélő esőben szálltam le. Nadrág, póló váltás, mellkaspánt sapka fel, háti összerak, aztán nekivágtam a flaszternak. Kellemes kocogás felfelé, figyelve a zónára. Hamarabb felértem a nyeregbe, mint gondoltam. Befordultam a dózerútra, állítólag ez a zöld, én nem látom a jelzést már úgysem egy ideje, de számtalanszor végigjártam régebben ezt az utat. Kellemes tempót sikerült felvennem, futva most éreztem először, hogy az út hullámvasutazik. Kerülgettem a pocsolyákat, közben elállt az eső, kisütött a nap, fülledt lett az idő. Illatos volt az erdő, vadak zörögtek jobbra balra, és megint meglepődtem, mikor kiérve az erdőből, megláttam Kevélyeket. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideérek. Gyors telefon aggódó Bogárkának, hogy még egyben vagyok, és mentem neki semminek, nem estem bele semmibe, nem törtem ki a lábam sem. A csobánkai műútnál sporttárs lazított, hangos köszönés, átkeltem az úton, és itt már hazai terepen voltam. Hát igen, csalás, mert Kevélyeken laktam félig, és most is baromira sokat vagyok itt fent. És most már edzőterepnek is használom...
Közben lejárt az első óra, most már az emelkedőket tolnom kellett. Miután a néhány óceánnyi dágványt kikerültem, párba beleléptem, így kellően vizeztem, hűtöttem a lábam, végre lett emelkedő is. Megtekertem, sikerült gyorsítani a pulzusomat. Ahol a jelzések találkoznak, vagy ha másképp nézzük, akkor szétválnak, szóval ahol befordulok a Redlinger Adolf útra, ott nyomtam egy részidőt, vajon mennyi idő lesz a csúcs, most, hogy már egy órát futottam, és emelte a Mester erre a szakaszra a pulzusszámomat. Nekivágtam, persze, hogy hamar a zónába kerültem. Ez a tempó már jobb volt, közelebb állt a futáshoz, mint a gyorsütemű gyalogláshoz. A nyeregben fordulás, és megint kicsit másabb jellegű terep, neki a Nagy-Kevélynek. Az idő fülledt volt, szakadt rólam a víz, de egyébként nagyon jól esett kínozni magam, és még a zónát sem igazán hagytam el. Felértem, nyomtam egy részidőt: 13 percen belül voltam fent. Ejha! Vasárnap még 20 perc volt. Az órát leállítottam, ittam, ettem egy banánt, ki akartam próbálni, valóban olyan jó futókaja-e, és lefele majd a gyomrom hogy fogja viselni. Jól viselte. A lankás odlalon lekocogtam a piros négyzetig, gyakorolgattam a sziklás terepen a lefele kanyargást. Piros négyzet, aztán hamar elrohantam a zöld keresztig, azon pedig leereszkedtem a zöldig. Onnan megint a Kevély-nyereg felé vettem az irányt. Mivel még mindig a felfele magas pulzus zónában voltam, hát nekieredtem, ismét hamar a zónába kerültem. No, ez jó tempó volt felfele, megint csak élveztem. Lehet, hogy mazohista vagyok??? A nyeregből a Redlingeren elindultam Jenő felé, megint igyekeztem gyakorolni, miképp lehet a csúszós siklás, agyagos, ramaty úton minél jobb tempót tartani lefele. Egész jól ment, úgy éreztem, fejlődök, a lábam is jól bírta. Ha belegondolok, hogy pár hete ettől még sikítógörcsöt kaptam volna... Az út alján egy lány és srác sporttárs vágott éppen neki a hegynek, megint hangos köszönés. A falu felé fordultam, és az első házak előtt egy kis füves résznél álltam meg. 1,50. Elégedett voltam. Ezt három órára terveztem, de hát a rutintalanság... Lazítás, ivás, aztán igykeztem átöltözni. A cipőm elég vizes, mindegy, hazáig kibírom. A busz hamar jött, és itthon extra adag paprikáskolompér, meg gombóc, egyelőre, aztán még valami lesz majd nemsokára.
Nagyon hamar meg kellene ismételni, és egyéb jó utakat kellene megtanulni! Majd jövő héten... függő lettem!!!

Hideg ide, eső oda, felmentünk két napra a kunyhóhgoz. Szombat kora este érkeztünk, gyorsan átvedlettem futócuccba. Naná, hogy az addig csepergő eső most átváltott zuhogóba. De sok választásom nem volt, mivel közeledett a sötétedés, ezért futni kellett, hogy a napi feladatot teljesítsem. Hát nem sikerült. A hirtelen sok esőtől a terep futhatatlanná vált. Ahol agyagos, ott a belseje kemény, száraz, a felszíne pedig vékonyan megfolyt, elcsúszott a belsején, bárhogy lépte az ember, csúszott kegyetlenül. Ahol kő, szikla, azon folyt a víz, mégjobban csúszott. Ahol sem agyag, sem kő, ott nagyon jó, kár, hogy alig van ilyen rész. A tervezett másfél órából ötven perc lett, az is leginkább küzdelem a csúszkálás miatt, párszor letenyereltem, a pulzusomat alig bírtam a minimum fölött tartani,k ha éppen sikerült. Mert nem lehetett olyan tempóban futni, hogy tarthassam a minimumot. Ezért is hagytam abba korábban. nem akartam sem a lábam, sem a hátam a sok egyensúlyozó mozdulattól meghúzni.
Éjjal nem esett, vasárnap pedig éppen hogy szemerkélt, a talaj feljavult, rendesen átázott, így léphetőbb állagúvá vált. A sziklák pedig maradtak vizesek, de közöttük már használhatóbb volt a talaj. Ez a másfél óra már örömfutás volt számomra. Körbefutottam Kis-Kevélyt, A Redlinger Adolf út aljától a Nagy-Kevély csúcsáig húsz perc alatt felértem, sikerült a zónában maradnom, aztán még ezt a hegyet is körbefutottam, az emelkedőket itt már meghajtottam, ahogy a házi feladatban szerepelt. Pont meglett az idő, mire a kunyhóhoz visszaértem. Jó lett volna még futni, élveztem, eső ide, eső oda. Azt jhiszem, kérem, hogy több terepi edzésem legyen, esetleg időben is hosszabb. A lábam teljesen rendbejött, nem fáj, és igazán nem is fáradt el. És már nagyon várom az első, illetve következő terepfutó versenyt.

Köszönöm a sok hozzászólást, biztatást! Nagyon! Félig-meddig vezetődik az edzésnaplóm, de nem nyilvános, elnézést:(
Az elkészült eredmények után a Mester erre a hétre kiosztotta a feladatokat, és most már ezek alapján futok. Még nincs vége a hétnek, mert ma, szombaton, meg vasárnap is van házifeladat, az már terepen. A hétköznapokon egyelőre maradt a sziget. Erősen visszafogottan kell fussak, a pulzusértékek alacsonyak, és valóban hatásosak, mert be kell valljam, hogy most érzem igazán, hogy erősödnek a lábizmaim, illetve talán hihetetlen, de néhány nap alatt is azonos alacsony pulzusszám mellett megnőtt a tempóm. Az első, keddi napon még 60 perc feladathoz két szigetkör társult, míg péntekre ez már javult. A terep pedig az emelkedőkön való terhelést fogja segíteni, remélem, itt is javulás áll be. Illetve, biztos vagyok benne. A jövő heti feladatokat még nem ismerem.
A mottót, hogy lassuljak, hogy gyorsuljak, ismerem, és elfogadom. Ha már valaki dolgozik azon, hogy jobb legyek, akkor nagy önfegyelemmel és szorgalommal betartom az utasításokat. És hiszem, hogy meg is lesz az eredménye. Egyébként nem is olyan rossz ezekben a tampókban kőrözni a szigeten. Kicsit többet tudok nézelődni, a légzéstechnikőámat fejleszteni. A kéztartással volt problémám, de már ez is erősen javult. Bogárkám pedig nap-mint-nap ott ül a padon, őrzi a cuccaimat, aggódik értem, mire végzek, már kikészítve az innivaló, a váltás póló, esetleg nasi. Szóval, el vagyok kényeztetve. És szurkolok Neki is, bár nemrég hívott, hogy harmadik lett, és hozza haza a kupát!!! Megérdemelte!!!
nemsokára megyünk fel Kevélyre, a kunyhóba, ott a házi lefutása, aztán kicsit előrehozva a napfordulós virrasztás. holnap még futás, aztán este jövünk haza, és ismét írok valamit, hogy miként sikerült a terepi edzés.

A hétfői futás után kicsit fájt a lábam. Kedden a Mester terhelt, futópad, vérvizsgálat. Hát, a teremben, padon való futás nem az én esetem. Nincs menetszél. Nincs hűtés, és a meleg, a mozgó levegő hiánya az, ami elviselhetetlen volt. Azért eléggé szépen megtekertem, de valljuk be, meg lettem hajtva rendesen. Az utolsó lépcsőfok volt az, ami már kicsit sok volt. De leginkább a hőguta miatt. Légkondi lehet, hogy volt, de a kocogóknak, nem nekem, aki rohant egy helyben. Nem baj, nemsokára meglesznek az eredmények, melyek alapján szakszerűen kezdhetem a további felkészülést.
Aztán megvettük a pulzusmérős órát, és tanulgattam a használatát. Pénteken pedig egy kétkörös futás a szigeten, ahogy a csövön kifért, hogy lássuk, így milyen eredményeket mutat az óra. Legyen valami kép, hogy mi is zajlik ott belül. Toltam neki. Most nem vittem magammal övet kis kulaccsal, így az első kör végén megálltam fél percre, hogy pár kortyot igyak. Az első kör így is 23,20 lett, a másodikban pedig kicsit lustiztam a közepe táján, és csak a végét toltam meg. Ez már valahol 24 fölött volt, de benne volt az ivás ideje is.
Aztán pedig várakozás, hogy megérkezzen a jövő heti edzésprogramom, hogy nekivághassak, hogy lássam, milyen az a lassabb futás, amivel edződöm. Felkészültem rá, úgy hiszem, és nagy önfegyelemmel be is fogom, és be is akarom tartani a programot. Elvégre azért csinálom, hogy fejlődjek, jobb legyek, és ezért minden tanácsot és utasítást megfogadok. Hát, jövő hétre és edzésre fel!

Egy hétig csak gyógyultam. Illetve gyógyult a lábam. Óvatosan terhelgettem, lépcsőn lassan kezdtem egyre bátrabban lépkedni, nem futottam, még a busz után sem, egyébként sem szoktam. A mai, a hétfői nap volt megjelölve, hogy ismét elkezdem az edzéseket, vagyis egyelőre a szigeti köröket. Kedden a Mester gépre tesz, ma ezért át kell mozgatnom magam, persze, csak kíméletesen, nehogy megint lesérüljek, és holnap minden programot törölni kelljen.
Este néhány extra program közbejött, így Bogárkámmal csak nyolc után értünk ki a szigetre. Az Árpád-hídnál szimpatikus pad, laza bemelegítés, pólócsere, sapka fel, fűző meghúz, Bogárka indítja a stoppert, mégis, azért mennyi lesz, bár nem ez a cél. Jelzem, hogy bár két kört kellene, azért nem eröltetem. Inkább a lábam átmozgatom, próbálgatom a bokám, térdem. Ha a köridőm sok lesz, akkor azért nem futok még egyet, ha túl gyorsan megyek, akkor meg azért nem. Ha belövök egy kellemes középidőt, akkor duplázok. És persze, ha nem lesz semmi gond a lábaimmal. Nekivágok. Magamban ujjongok, végre megint, végre megint hasíthatok, szökellek, lendítem a karom, a szívem, tüdőm felpörög, most még pulzusmérő nélkül, nincs, mi visszatartson. Nem rohanok, óvatosan előzgetek, körözök a karjaimmal, hogy ne merevedjen le a nyakam, emelgetem a sarkaim, a térdeim, váltva, néha belepörgetek, hogy a légzésem kétbeháromki ütemre gyorsuljon. Kellemes örömfutás, jól esik, bár érzem, hogy a beleim elszoktak tőle, kicsit lötyögnek. Már bocs, de ez az igazság. A stadionnál kicsit dolgoztatom a lábaim, a kövezeten szlalomozok, keresztbe lépkedek, pattogok, mintha kerülgetni kellene, vagy terepen a lépéseket keresni, nagy ívekben kerülgetem a többi futót. A Margit-híd alatt kicsit meglendülök, nagy tempóban jövök fel az emelkedőn. Nagyobb csapat előttem, belehúzok, jóleső sprinttel előzöm őket, aztán látom a következőt, a nyújtott s-kanyar előtt be kellene hozni őket, mert a csónakházak előtt kevés a hely, ne ragadjak be. Sikerül, nem fáradok, tartom a tempót, és kicsit a vadaspark előtt kezdem el a lassítást. Itt érzem, hogy kihagytam egy hetet, illetve ha szigorúan az edzéseket nézzük, majdnem kettőt. Eléhezem, úgy érzem, nincs matéria, meg szárad a torkom, bezzeg most nincs itt az ivóövem. Sebaj, egy kör, most már tudom, mert ez nem lesz olyan jó, nem toltam igazán, és ha még egynek nekivágok, akkor lehet, hogy leesik a vércukrom, és akkor sétálhatok. Szóval, bemelegítésnek ez pont jó lesz, ezt a hetet igazán ennek szántam. A szállodákhoz érve úgy érzem, azért nem kellene ennyire kiakasztani Bogárkát, hát belehúzok, annyira ne legyen rossz az időm, és lássa csak, hogy dolgozom keményen. Az óra úgyis sokmindent elárul, azt nem tudom átvágni, és persze magam sem. Egyébként is, szeretem tempósan kezdeni, ahogy most nem úgy kezdtem, meg szeretem a végét is meghajtani, hát most ez legyen így legalább. Aztán megérkezem, ujjong, valami gázról beszél, aztán mondja, hogy pébé, és hogy egyéni csúcs. Nofene, aztán mikor mondja, hogy 23:30, kicsit meglepődöm. Úgy látszik, valami kontroll kellene, hogy ne hajtsam szét magam. A bokám kicsit sajog, de holnapig minden rendben lesz. Hamar kifújom magam, aztán kellemes séta hazáig. A héten megint beáll a szervezetem a futásra, úgy érzem, és újult erővel, és újult edzésfelügyelettel kezdünk neki a következő cél megvalósításának.

No, a nyolcvanas évek óta nem futottam. Na, azért néha egy kicsit, ha sietni kellett, meg valami nagyobb túrára felkészülni, akkor egy kicsit valahol. De kedvesem, SzBogárka kitalálta, hogy menjek már el vele a fent említett versenyre. Három héttel előtte volt a kitalálás. Apropó volt, úgysincs mit felvegyek, hát sebtiben vettünk egy futócipőt. És ha már igen, és mivel meghóni sem akarék, hát kimentünk a Margitszigetre, hogy elkezdjem, elkezdjük az edzést. Ha már futok, akkor rögtön legyen két kör. Kedvesem kicsit kiakadt az időmtől, peig nem igazán ismertem a futópályát, sosem futottam még rajta, meg vak is vagyok, elébb illett megtanulnom. Azért sikerült behozni 52 percre. Másnap megint kimentünk, csak úgy izomláz ellen, szigorú utasítással, hogy ne rohanjak. Ekkor csupán 54 perc lett, kedvesem szidott is, meg örömködött is, hogy menni fog ez, egy nap pihi, aztán belevágunk, majd ő felkészít. Átengedtem neki a dolgok irányítását, lévén, ebben járatosabb. Kimentünk a verseny helyszínére, végigjárni, mivelhogy vak vagyok, nem fogok tudni tájékozódni, hát kinéztem a jellegzetes, általam látható pontokat, lediktáltam, aztán megtanultam, hogy aztán el ne tévedjek a versenyen. Aztán folytattuk a felkészülést.
De ekkor már úgy, hogy Bogárkám ült a padon, mérte az időmet, köridőimet, bemondta mindég, mikor elfutottam mellette, gyorsított, vagy lassított, mikor hogy kellett. A köridők lassan lejöttek 25 alá, a háromkörök pedig 75 percre. Aztán visszaütött a tömeg. Olyan futók, akik egymás mellett hárman futnak, és eszük ágában sincs kitérni a szembe jövő elől, meg akik keresztben átugrálnak a pályán a futók előtt, szóval egymásután néhány rossz lépés, és a két bokám, meg a két térdem szépen megrándult, meghúzódott. Kis pihi, aztán megint megpróbáltam, de két kör után megint nagyon fájt, ezért Bogárka hosszabb pihenőt rendelt el, kenegetés, aztán bokarögzítő hevederek, meg térdrögzítő hevederek, gyógyfürdő, meg kényeztetés. A verseny előtti pénteken azért kimentünk, mert nem akart engedni versenyezni, és azt mondta, ha nem tudok lefutni egy kört, akkor el sem mehetek. Hát, a kezdés nehéz volt, alig akart felpörögni a lábam, aztán nekilódultam, de a szemem csücskében ott volt a könnycsepp, hogy rohannék, repülnék a rekortán felett, de nem lehet, mert akkor biztos megzakkannak az ízületeim. Szóval, nem mertem ereszteni. A kör végén Bogárka majdnem sírva mondta, hogy 24,25, állati, én meg mondtam, hogy igen, ha lehetett volna, végre behozhattam volna 24 alá. A lábam, az köszönte szépen jól volt, bár elég ramaty érzés boka meg térd ortézissel futni.
Szombaton meló után ki Szárra, kellemes szállás, aztán még setét előtt kimentünk a falu végére, hogy a meredek aljáig fussunk egyet, emlékeztetőül, nehogy ott eltévedjek, ahol a jelzés kicsit cikcakkol. És ott fussak cakkban, ahol az cikkben megy, meg cikkben, ahol cakkban megy. Kellemes emelkedő futás volt, akkor úgy éreztem, hogy fogom bírni a terepet. Könnyű vacsi, alvás, aztán gyomorszorító izgalommal kelés, jelképes reggeli, mert az nélküle nem indulnak a Kabócák, főleg nem az Ezüsthegyiek. A rajtnál sokan, megiletődve álltam kedvesem oldalán a sorban, aztán zavartan kezdtem bemelegíteni a parkoló sarkában. De azért sokan felfigyeltek, mikor elkezdtem összehevederezni a lábam ízületeit. Két boka, két térd, még fáslin is gondolkodtam, de Bogárka szerint akkor Csanya nem engedett volna rajtolni. Izgult, hogy vigyázzak magamra, és találkozunk a célban. Aztán sebtiben előretuszkolt a sor elejére, hogy onnan rajtolhassak. Hát, elég pofátlanul beálltam a második sorba, rögtön a kanyar belső ívére. Hiába, helyezkedni tudni kell.
Fülemen az egyébként utált mp3, benne zsánmiselzsár pörög, olyan adrenalinfokozó, a lábam jár, megijedek, hogy beragadok ijedtemben, de hallom ám, hogy Csanya számol visszafele, jár a lábam egy helyben, és elindulunk. Meglepődtem, kicsit lassú volt, a forduló után udvariasan átbújok két előttem haladó között, és szokásomhoz híven, felpörgetve az indulást, nekivágok. A zene miatt semmit sem hallok, úgy érzem, mögöttem fut mindenki, a nagyok, akiket csak hírből ismerek. Ők meg nem. Sebaj, azért futok, ha már előrepofátlankodtam, nem akarok rögtön égni. Kanyar, emelkedő, még mindig nem akar előzni senki, emelkedő tetején megint kanyar, gyors pillantás hátra, hát hiába, a gyakorlottabbak beosztják az erejüket, mögöttem senki. A hosszú negyenesben kicsit megijedek, hogy rutintalanul nem osztom be az erőmet, talán a zene miatt túlpörögtem. Aztán kiérek a főúthoz, és ekkor egy sor mellém ér. Felveszem a ritmusukat, velük együtt futok, kerestzben beszélgetnek, gondolom, kicsit zavarhatom is őket ebben. Az utolsó kanyar a faluban, aztán hosszú egyenes az erdőszélig. Elengedem őket, meg még páran vágtatnak utánuk. Megérkezem az erdőbe, és itt jelentkezik az első probléma. A lábaim még mindig nem tökéletesek, hát nem tudok rohanni, a kátyúsabb részeken lelassulok. A következő rohanás a rövid aszfaltos szakasz, de a tervezettnél így is 2 perccel korábban érek ide. Nekivágok a meredeknek, kényelmesen kocogok felfelé, aztán a rövid feltúrt vízszintes szakasz, ahol két lépés, és mindkét bokám, térdem kimegy megint, és vége. A hosszú meredek feléig még tudok kocogni, a tüdőm, szívem bírja, a felétől azonban a kövek miatt már nem bírják a lábaim. Már fáj, nagyon fáj. A hegytetőn az út bakhátas, kevés a keresztben vízszintes metszetű szakasz, a fájdalom állandósul, minden lépés kínoz, de menni kell, mert idő, és végig kell csinálni. Már jó idő nem lesz, talán szintidő sem, de itt vagyok, csinálni kell. A Körtvélyesre bevezető út kicsit szolidabb, megtekerném, de vánszorgás, odaérek. Magamhoz képest, illetve a tervezetthez képest 15-20 perc csúszás. Vége, nem bírom, megállok a dugás után, amit az ujjamra húzattam, mert nem láttam, mit kell keresni. Pihenek, görnyedek, és felmerül, hogy négykézláb visszamászok a rajthoz. Aztán felmerül a kedvvesem arca, aki valahol szembe fog jönni, és akkor ő is feladja, és aki hetek óta küzdött értem, masszírozott, kenegetett, mérte az időmet, diktált, rohangált kenőcs, zokni, sapka, meg egyebek után, mindent, de mindent ez elé helyezett. Hogy jól, és hogy szerepeljek a versenyen. Nem adhatom fel. Nekivágok, görnyedve, jajgatva, vánszorogva. A bokáim, a térdeim sikítanak a terhelés ellen, a fájdalom mindenemet hőzza, a terep pedig, ami egyébként oly könnyű, most kíméletlen, és kegyetlen. Mennek el mellettem, a mezőny, és néha hallom a biztatást, hogy hajrá, és hogy így tovább, én meg visszaintek, ha éppen nem támaszkodom, mint aki elébb jött le a fáról, és még tanulja, miképp kell járni. A meredeken lefele Ilona forrás felé elég, felkapok egy vaskos husángot, két kézzel megmarkolom, és azon lendítgetem magam előre, lefele, kicsit használ, talán. A meredek alján eldobom, valaki visszaszól, hogy miért nem... de nem értem, mire lekapom a fülest, már messze van. A dugásnál megint kérem, hogy teremtsenek kontaktot a dugó és a lyuk között, mielőtt leverem a fél asztalt keresgélés közben, pár korty, elmegy megint pár futó, aztán nekivágok. ugyanolyan nehéz, fájdalmas, és kilátástalan. Pár száz méter, meg két eskanyar, aztán csodák csodája, az út kezd sima lenni. Lassan felegyenesedek, érzem, a bokám és térdem nem tiltakozik annyira. Lassan gyorsítom a kocogást, és már megy. Ennyit a terepről. nekiiramodok, ez a fájdalom már kismiska az eddigiekhez képest. Aztán meglátom az első embert magam előtt. Utolérem, ez erőt ad, hajrát kiáltok neki, és gyorsítok, ég vagy 5 futót leelőzök, ettől máris jobb lesz a kedvem. Rohadjak meg, most már befutok, csak a szalagok ne szakadjanak, és ne legyen rossz terep, ja, csak az ne!
Utolsó ellenörző pont, dugás, megint segítséggel, valaki mondja, hogy kemény, én meg kérnék szilvapáleszt, az nincs, nem baj, akkor futás, és nekivágok az aszfaltnak. Felüdülés a lábamnak, jól meghúzom, a fülesben fütyül a szél, aztán a susnyás, és megint a nem túl jó erdei terep. Már nem érdekel, combcsonkon is befutok, már nem óvatoskodom. A falu szélén megint aszfalt, nem vagyok fáradt, a légzésem még mindig kettőt be, három ki, nagyokat lépek, hosszan, a bokám meg térdem elzsibbadt, nem is érdekel, visz a lendület, és hogy látom az alagút végét. meredekebb lejtő, aztán a kocsmasori hosszú egyenes, tolom neki, a trafónál balra, meredeken lefele, ez azért nem esik most jól. Aztán a célegyenes, és ahogy szoktam, nyomok egy sprintet. Majdnem elviszem Lupust az asztaljával együtt, dugáshoz segítség, aztán összerogynak a lábaim, köszönet a hölgynek, aki betámogat az épületbe.
Hevederoldás, rájövök, hogy 2:05 az időm, elégedett vagyok. ivás, heveder vissza, és visszavánszorgás a célhoz, várni Bogárkát, mert megígértem. Befut, szurkolok neki, meg előtte még másoknak is, akik érkeznek.
Másnap Dagyály, fürdés, pihi, és aztán egy hét pihi, hogy a lábam regenerálódjon. De jövő hét hétfőn kezdem megint az edzést, mert megfertőződtem...