Egyszer csak ez is eljött, amire hetek óta készültem. Nem régebb óta, bevallom, de aki olvas, tudhatja, hogy nem is lett volna, nem is volt több időm. Az annál intenzívebb. A rengeteg edzés miatt most először indultam el úgy, hogy nem izgultam. Előtte a két versenyen szétevett az ideg. Most nem. Nyugodt voltam, laza, és biztosan tudtam, hogy mire lehetek képes. Bár az időtervem 4 óra 30 percre szólt, alaposan kidolgozva, hol hogyan megyek, ez azért nem pont így sikerült.
Rajt után azonnal túl magas lett a pulzusom, és Mesterem lekorlátozott, hogy annál magasabb ne legyen. Szóval, az első fél szakasz, nagyjából a Jumbokempingig, eléggé hatékonytalan volt. Köszönet Csanya mesternek, aki vakságom ellenére szépen átvezetett a bozótoson, aztán otthagytam. Szóval, a mezőny végén indultunk, és a mezőig ott is maradtam. Ekkor kezdtem el kicsit szedni a lábam, és hamar átverekedtem magam a mezőny nagy részén. Az Üröm és Jenő közötti földúton beálltam egy lány és srác mögé, és jó darabig velük utaztam, vártam, hogy essen csak a pulzusom, majd mikor megtörtént, elléptem. Innentől sokáig magamban futottam. Teveim szerint Jenő után az enyhe emelkedőn sprinteltem volna egyet, de ott letettem a szándékomról, volt egy érzésem, hogy nem lenne jó vége a későbbiekre nézve. Meglepően jól haladtam, a csobánkai ellenőrző pont előtti lejtőn meg is toltam. A sorompó után értem utól két barlangász cimborát, meg Attilát, aki csatlakozott hozzám, és a többieket magunk mögött hagyva együtt futottunk nagyon sokáig. Ő nem ismerte a terepet, én meg nem látok, megbeszéltük, kicsit segítjük egymást. Aztán idővel ellépett, és csak a Szántói nyeregben találkoztunk. Itt nem is álltam meg, nem kértek papírt, én meg frissítést, csak futottam tovább. Attila ekkor kapkodta össze a motyóját, és eredt utánam. Mint kiderült, engem várt. Még az emelkedő előtt egy sporttárs megelőzött minket, de a meredeken visszaelőztük. A szerpentinen azt hittem, nagyon jól fogok felmenni, de olyan érzésem volt, hogy küszködök. Mint az időből kiderült, jó tempót mentem. Attila itt eléggé húzott, sokat segített. A tetőn az erdőbe érve beborult, és ez sokat segített a látásomban, hogy nem zavart a fény-árnyék játék.
Itt Attila elengedett, mert látta, hogy mennék, úgyhogy nekiiramodtam. Aztán utolért megint, rájött, továbbra sem ismeri az utat, és túljutott a holtpontján. Az aszfaltnál bélyegeztek, a flaszteren pedig nekiiramodtunk, eléggé jó ütemet diktáltam.
A Kétbükkfa-nyeregben végre rendesen frissítettem, és kipróbáltam a folyékony magnézium B6 keveréket, ami előbb jó, aztán rettentően pocsék volt, de egy darabig hatott az egyre inkább jelentkező görcs ellen. Telefonáltam Bogárkámnak, hogy itt vagyok, ő örült, hogy megvagyok, és mint kiderült, az időtervemhez képest két perc előnyben vagyunk. Itt még 10-11. helyen álltunk Attilával. Osztán nekiiramodtunk lefele, Mária pad felé, bokatörő mutatvánnyal Attila vezetett, én meg vakon bízva mentem utána. Mária padtól a sárga kereszten kezdődött az első holtpontom, egyszerűen nem akart véget érni. Megint Szántói-nyereg, frissítés, mint kiderült itt már 8-9. helyen álltunk. Valahogy két ember elkavarhatott, mert mi ugyan nem előztünk senkit.
És ezután jött a legkínkeservesebb része a versenynek. A Hosszú-hegyi dózerúton visszafele van egy, annál hosszabb, monotonabb emelkedő. Hát, ezt nem kívántam, pedig tudtam, hogy itt van, itt szoktam edzeni. Megint jöttek a görcsök, ezúttal ott, ahol nem is gondoltam, hogy lehet. A két farpofám merevedett meg, és a két lábam olyan volt, mintha darabonként lett volna nehezebb, mint én. Küldtem Attilát, de ő sem tolta neki. A síkon és a lejtőkön kezdtem magam összekapni, és a sorompó előtt Attila bejelentette, hogy előttünk fut valaki. Esélytelen, gondoltam, ezt nem eresztem, és nekiiramodtam. Attila szorgalmasan küzdött velem, és az ellenőrző pontnál már én adtam először a papírt pöcsételni. Attilától elköszöntem, és mindketőjüket otthagyva, megint tolni kezdtem. Rájöttem, hogy a csobánkai műútig sokkal hosszabb a szakasz, mint máskor. Valaki kinyújtotta, direkt miattam, hogy bosszantson, fárasszon, és rontsa az időmet, esélyemet.
Műút, frissítés, pecsét, befut Attila, megint elköszönünk, és rohanok is. Ahol a kerékpárút letér jobbra, egy sporttárs mérgelődik, nem tudja, merre. Mutatom neki, megyek utána, aztán előtte, megint utána, aztán a murvás úton megint elé vágok, ezt már nem hagyom, ez a hely már az enyém, és kezdem megint tolni, a sporttársat otthagyni.
A jenői ellenőrzőpontnál megint befogok egy idősebb versenyzőt, kiderül, nem ismeri az utat, mutatom neki, és futunk egymás mellett. Egyáltalán nem ismeri a terepet. Megbeszéljük, hogy mennem kellene, mert az utolsó öt kilométerre a Mester feloldotta a pulzuslimitet, tolhatom neki. Mondja, toljam, majd odatalál, mondom, hogy a) nincs erőm tolni, örülök, hogy élek, lélegzek, és vannak még lábaim, amik visznek b) a házak között úgyis eltévedek, nem látom a szalagokat, a bozótosban meg már ismerem. Kooperáció, addig vezetem én őt, aztán ő emgem, majd váltunk... szóval így. Mem lesz meg a négy és fél? Kár, de ez van. Én úgy érzem, mindent elkövettem, ennyire tellett. Kezdek szkeptikus lenni, és persze nagyon-nagyon fáradt.
Jumbo kempingnél nincs ellenőrzőpont. Csábít a rövidebb, egyszerűbb út, de hát az útvonalat illik tartani. Átvágunk, kanyargunk beérünk a házak közé, aztán nyomot, szalagot, emléket veszítünk. Telefon Bogárkának, hogy nincs meg az út, és különben is  felrobbanok. Visszahív, hogy eddig mindenki eltévedt, és ott jövünk le, ahol akarunk. A fenébe, messze vagyunk az általam ismert úttól, itt meg nem ismerem a környéket. Az idősebb sporttárs bemondja, hogy a Rókahegyi út... hoppá, ez az, ami Üröm és Csillaghegy között van, ebből nyílik a Rókavár utca, annak a végén a cél... futás, le a lejtőn, ahogy bírok. Hátranézek, látom igyekszik a versenytárs. Kérdem, odatalál-e, nem, nem pesti, kocsival hozták, nem ismeri az utcákat. Rendben, ez nem sportszerű ha itthagynám. Lassítok, ő gyorsít, megyünk együtt. Nem fogom pont most itthagyni, mikor eddig segített. Rókavár utca elején tisztázzuk, most már ismeri az utat, én meg végre elkezdek hajrázni. Illetve kimaradt a rajt után, hogy itt még van egy emelkedő, ha kicsi is, de emelkedő. Pont ez kell most, prostituált hosszúnak érzem, de legyűröm. Kezd lejteni, én meg pörgetem a lépteim. Mögöttem cipőcsattogást hallok, kizárt, hogy utolért, hát szaporázom. Kanyar, Bogárka kiabál, hogy "Hajrá Szívem!!!", épn pedig megkezdem az utolsó sprintet, a karjaiba. Az időm végül 4,38,13, sebaj, akkor is jó, következő örömhír, hogy abszolút 5. hely, és korosztályos 2.!
Kiderül, hogy mögöttem az egyik utcából lekevertek páran, ők fordultak utánam, őket hallottam. Úgy látszik, ez a verseny sokaknak az eltévedéséről szólt, de akkor is, első terep ultrám, első ultramarathonom, és nagyon, de nagyon boldog vagyok!!! És hálás mindazoknak, akik segítettek a versenyen, mikor benyögtem az ellenőrző és frissítő pontoknál, hogy vak vagyok adtak a kezembe mindent, a banánt pucolva, a versenytársaknak, akik átvezettek a nehéz részeken, Bogárkámnak, aki az edzéseken, azon a rengetegen, és itt a versenyen is, mindent a fenekem alá, és a kezembe tett, kiszolgált, szurkolt, biztatott, fotózott. És persze köszönet a Mesteremnek is, aki hat hét alatt ennyit ki tudott hozni belőlem.