28 hozzászólásNem egy dicsőséges beszámoló, de leírom, már csak azért is, nehogy a tanulságok eltűnjenek a megszépítő messzeségben.
A felkészületlenül futott sárvári 12 után komolyan edzésbe álltam, és a magam lassú tempójában, de megcsináltam a 800 kilométeres májust. Ez teljesen rendben is volt, fizikailag jó formában voltam, és nem is igazán volt az edzetlenségre visszavezethető gondom a versenyen.
No hát igen, meleg volt, ez látszik is a a teljesítési arányon. Meg kell itt említeni a sport fejlődését, a Szilviék által képviselt megközelítést, amit egyre többen próbálnak lemásolni, a profi csapatot, a tudományos frissítést, a folyamatos jeges hűtést.
Ez jó dolog bizonyos értelemben, de kicsit bánom is, mert sérül az egyenlő esélyek elve, aki nem szervez profi kísérést magának, az nem ugyan azon a pályán játszik. Itt az UB-n ez különösen igaz, mert a frissítőállomások kínálata, különösen Keszthely előtt, azért meglehetősen minimalista. Jó gyomor kell ahhoz, hogy valaki 38 fokban háztartási kekszből, mazsolából, szőlőcukorból, vékony szeletekre vágott banánból és meleg vízből elegendő kalóriát tudjon bevinni.
Nekem pl. késő délutánig korgott a gyomrom és szelet kenyereket kunyeráltam idegen kísérőkocsikból. Hiába, csak filozofálgatok, a szellemet a palackba visszaerőltetni nem lehet, változik, fejlődik a világ.
Mindegy, Aszófőig amat-tal kocogtunk hatpercesben, onnét ezt elkezdtem belesétálásokkal lassítani, hogy hétperces körüli legyen az átlag, néztem, ahogy elsuhan a táj, és szépen elüzemeltem a 60 km körüli golfpályáig. Sajnos ott találtam egy kerítésről lógva futóklubtársamat szörnyű állapotban, és 50 percen át öntögettem rá a hideg vizet, mire úgy ahogy rendbejött és el tudott sétálni Keszthelyre.
Amúgy is jól voltam, de ettől a kihagyástól még jobban felfrissültem és tempóztam tovább, olyan 10-20 perccel a tavalyi részidők mögött. A különbség az volt, hogy míg ez tavaly szinte az utolsó helyet jelentette, most a mezőny közepén folyamatosan előztem olyan futókat, akiket nem nagyon szoktam látni máskor, szóval bedobták a gereblyét rendesen a gyorsabb futók közé is -)
Bogláron leültem amat-tal enni, vízhólyagokkal küszködött, és nem nagyon volt kedve a következő 100 kilométerhez, azután, hogy itt elváltunk, nem is láttam többet. És rájöttem, hogy nekem is vízhólyagproblémáim vannak. Kettőt kiszúrtam a sarkamon, egyet a talppárnámon a vastag bőr alatt. Tudtam, hogy ez veszélyes. Cseréltem cipőt, zoknit, de a régi cipő talpbetétjét is magammal vittem, később vissza is cseréltem.
Haladtam tovább, és nem jött az esti enyhülés, jobban szenvedtem a melegtől, mint délután kettőkor. Talán kifáradt már a tűrőképességem, még a fejem is fájt, a mi nem szokott. Be is vettem egy nurofent, ami az izmaimat is fellazította, és megint pár könnyebb óra jött.
Szántód után, késő éjszaka, aztán kezdtem elfáradni, egyre rövidebbeket futottam, a gyaloglás azért ment, és nagy hiba volt, hogy forszíroztam a tempóját, ami tovább nyűtte a már felvált bőrt a tappárnáimon. Le is feküdtem a fűbe pár percre, de nem segített. 144-nél megörültem a pontot üzemeltető akibacsinak, aki egyből profi kezelésbe vett, kaptam polifoamot, takarót, és aludni akartam 20 percet, ami kicsit kevesebb lett, mert megérkezett Bükki Farkas, és tudtam, hogy vele kell mennem, ha be akarok érni.
Az alvás felfrissített, újra ment a futás, haladtunk, amennyire kellett. Siófokon sajnos elváltunk, mert meg kellett állnia venni valami komolyabb kaját és én úgy éreztem ezt nem várhatom meg, eléggé a halálzónában mozogtunk a szintidő szempontjából.
Aligát mindenképpen meg akartam csinálni 24 órán belül, ezen kívül már nem sok esély van a 32 órán belüli Tihanyra. Sikerült is, de nem mondom, hogy móka és kacagás volt. Itt már csikorgott a fogam, a tempó se ment, de főleg fájtak a talppárnáim, küzdés volt minden lépés, különösen a tempós gyaloglás, ami még erőnlétileg ment volna. Így inkább kocogtam, de nem volt nagy öröm.
Itt jöttem rá, Aligán, hogy eddig a zavart agyammal rosszul számoltam, nem 40, hanem 50 km van hátra. És vissza fog jönni a 40 fok. Itt aztán padlóra kerültem, jön itt egy jó emelkedő, aig bírtam felvánszorogni, és annyira fájtak a talpaim, főleg a bal, hogy képtelen voltam a szintidőhöz szükséges tempót tartani.
Aztán feladtam. Rövidesen utolért Farkas, hasonló vízhólyagproblémákkal. Lassan elsétáltunk Keneséig, 167,5-ig és megálltunk.
Ma érzem, mennyire szarrá ment a lábam, a sarkamra valami csonthártya dolog miatt, a talpárnámra a vízhólyag miatt nem tudok lépni, komoly kihívás eljutnom a konyháig, még jó, hogy előrelátóan szabin vagyok.
Annyiból frusztrál a dolog, hogy erőnlétileg bennem volt a sikeres teljesítés, még a melegben is. Ez volt az első alkalom, hogy vízhólyag állított meg. Tavaly pl. egy árva darab se lett, és amúgy sem szokott. Végleg felhagyok az asics 21-es sorozattal, visszatérek a pegazushoz, az még sosem hagyott cserben. Elismerem persze, hogy a 60 fokos aszfalt a cipőnek is kihívás.
Na, majd jövőre :-)
Nagy-nagy respect és köszi hogy megosztottad. Azért hólyagosodott fel a lábad mert a víz amivel hűtötted magad lefolyt a cipődbe? Ezt csak jól időzitett zokni és cipő cserékkel lehetett volna kezelni. Remélem a sarkad nem súlyos sérülés. Gyors felépülést kívánok!