Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 868 786 km-t sportoltatok
A 2009-es év történései
UB 2008. Siófok - Tihany
runner42 | 2008-06-30 10:07:32 | 9 hozzászólás
A siófoki váltóhelyen feltankolok, szemüveget cserélek és nehezen, de futást imitálva továbbindulok. Nem vagyok már friss, egyre jobban kezdem érezni a fáradtságot. Most már nemcsak a lábaimban, hanem valahol belül is. Próbálok arra koncentrálni, ami már mögöttem van, arra a 150km-re, nem pedig az előttem lévő 60ra. Ennyit egyben még sohasem futottam, ha most megállnék, már meglenne a heti 200 :) Megállásról persze nincs szó, annyira azért nem rossz a helyzet. Háromnegyed hat van, az „A” tervemhez képest majdnem egy óra előnyt szereztem, ez már jól hangzik :) A váltósok csak egy óra múlva indulnak, addig még jó pár kilométert megteszek, azt kezdem számolgatni, vajon hol ér majd utol az első váltó. Időtöltésnek jó, de a fejszámolás most nem nagyon megy. Szabadi-sóstó vasútállomás előtt egy futó ismerős jön szembe bringával, gondolom a váltósokat várja. Visszafordul, a frissítőig elkísér, beszélgetünk, bíztat, most minden szó jól esik. A frissítőnél egy nagyobb társaság lelkesen és hangosan szurkol ismeretlenül is. Nagyot nevetünk, amikor kiderül, hogy a frissítő asztalról kínált sós rudat az előbb Ági adta nekik, azzal akarnak megetetni, de mondom, hogy szerintem nekünk van még a kocsiban :) Ezt az utat a következő frissítőig megint jól ismerem, mert nyaraltam itt is jó pár évvel ezelőtt és akkor itt futottam reggelenként, csak talán valamivel frissebben :) Már nem tartom a 10 perc futásokat, csak annyit futok, amennyi jól esik. Ez van, hogy 8 perc, van, hogy csak 5, de nem baj, jó ez így. Menni kell ez a lényeg. A világosi vasúti átjáróhoz sem futok fel, sőt egy szatyorral ballagó nénit, kemény küzdelemben tudok csak utolérni az emelkedő tetejéig. Ági minden ponton vár, bíztat, feltölt, megölel. Kérdezi, hogy mondja-e a helyezésemet, de nem szeretném tudni. Csak magammal akarok megküzdeni. Frissítő után fölfelé tart az út, süt is a nap, nem esik jól. Itt futni nem tudok, csak gyalogolok fölfelé elég hosszan, csak a tetejére érve váltok kocogásra. A lefelé még megy, ez jó. Lassan ugyan, de elérem Balázs és Chino frissítőjét, mondja Balázs, hogy én is tudom ám magamat szívatni :) Ezzel egyetértek. Én meg azt kérdezem, hogy Ő miért nem az asztal ezen oldalán áll, azt mondja nem elég felkészült. Na persze ezt nem hiszem. Megyek tovább, látom az órán, hogy a váltók már úton vannak, de továbbra sem tudom kiszámolni, hol fognak utolérni, már nem fog az agyam rendesen. Szerencsére árnyékos út jön, bár enyhén fölfelé tart, kocogni még tudok rajta aránylag hosszú, legalábbis nekem hosszú 1-2 perces szakaszokat. Az út végén ki a 71.-es út mellé, autók húznak el mellettem folyamatosan, hangosak, büdösek, nem esik jól. Legurulok a dombon, úgy emlékszem, hogy az út alatti átjáró után van a frissítő, ezért meglepődök, amikor látom, hogy a CBA előtt áll az ember az asztallal. Ági még sehol, bár mondta, hogy bemegy a benzinkúthoz jégkockáért, de már itt kellene lennie. Mondom a frissítő embernek, hogyha jön egy szőke lány zöld Skoda Oktáviával, akkor mondja meg neki, hogy továbbmentem és a következő ponton találkozunk. Mondja, hogy OK, még a rajtszámom is felírja, de szól, hogy nem ugyanaz az útvonal, mint tavaly, mert nem kell átmenni az út alatt, hanem balra le a partra, aztán tovább és úgy vissza fel. Mondja, hogy ez szintesebb, na ennek nem örülök. Aztán, mintha Ágit látnám kocsival közeledi, integetek, de aztán mégsem erre jön. Vagy nem vett észre, vagy nem Ő volt. Megyek tovább, a sarkon a lépcsőkön árnyékban fekszik az osztrák fiú, kérdezem, minden OK, de csak integet, hogy menjek. Már lefelé sem jó és felfelé sem. Már csak az egyenes elviselhető. Felérek Kenese elé az út mellé, Ági vár, mondja, hogy Ő is a tavalyi pontra számított. A lényeg, hogy megvan, feltöltök, aztán tovább. Át Kenesén a házak közt jó hosszan, most már ereje is van a napnak, nehezen telnek a kilométerek. Kenesén egy jó adag zöldséges rizst nyomnak a kezembe, még meleg, először azt gondolom, hogy nem fog lemenni, de séta közben szépen az egészet megeszem. Jól esett a séta is, meg a rizs is, nem sajnálták róla sót ;) Kis futás és máris átértem az úton, irány az erdei szakasz. Ott legalább árnyék vár. Ez is ismerős szakasz, sokszor futottam már itt, amikor céges tanfolyamokon voltam Kenesén. Az erdő bejáratánál táborozó fiatalok tanulják a földmérés csínját-bínját, észre sem vesznek, csak, amikor már elfutok mellettük, néznek is csodálkozva. Az erdőben mellém szegődik egy bringás, kérdezget a versenyről, mondja, hogy Ő is került már Balatont kerékpárral. Beszélgetünk, aztán elhúz, én pedig erőltetem a futást, már csak így megy. Még a frissítő előtt utolér az osztrák fiú, úgy látszik összeszedte magát. A frissítés után, megint rendőr állítja le a forgalmat a 71.-esen, hogy keresztülfuthassak, ezért próbálom legalább a futás látszatát kelteni. Fűzfőn már tömegesen érkeznek az emberek a strandra, itt már begyűjtök néhány beszólást, de már nem ér el hozzám. Ráállok az egy perc séta egy perc futásra, ez még megy. Nem tudok nem arra gondolni, hogy kb. egy maratoni táv áll még előttem ebben a hőségben, de nem keserít el, hiszen még csak 9 óra van és a tervem szerint kb. délután négyre kellene beérnem. 7 óra egy maratonra csak összejön. Már ébredezik bennem az érzés, hogy meglesz. Innen már valahogy meglesz! Próbálom felidézni azoknak a szakaszoknak a képét, amelyekre tavalyról emlékszem. Tudom, hogy van egy olyan rész, ahol nagyon hosszan emelkedik a bringaút az autóút és a vasút között, árnyék nincs, tavaly is rosszul esett. Na a következő forduló után ez következik. Még az 1 perc futások mennek, összeszedem magam és nekimegyek. Szerencsére Ági félúton is vár, hideg vízzel, bíztatással, különben nem biztos, hogy felérnék a tetőre. 10 óra van, már tűz a nap ezerrel, árnyék semmi. Itt ér utol az első váltó csapat. Úgy zúg el mellettem a srác, hogy egy perc múlva már nem is látom a hosszú egyenesben. Az emelkedő tetejéhez közelítve ér el a vég. Se levegő, se erő, csak a forróság. Kívül is és belül is. Egy pillanatra megszédülök. Sétára váltok, de csak lassan javul a helyzet, már csak az utat bámulom a lábam előtt, felnézni is nehéz. Valahogy elérek Alsóőrsre, ahol váltóhely is van. Azóta már egy pár csapat oda is ért, megy a készülődés. Ági ápolgat, Tibi is ott terem, kérdezget, megy-e még mosoly :) Már nem. Kérdezi, hogy mit szólnék, ha a fiúk elém jönnének Füredre? Azt sem tudom milyen fiúkról beszél, de úgy érzem, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnom, mondom neki, hogy nem hiszem, hogy jó ötlet, mert nagyon magamba vagyok fordulva. Ági fenyeget, hogy akkor Ő jön velem Füredtől, mondom neki, hogy se futócipője nincs, se a felkészültsége nem olyan, hogy 10km-t jöjjön velem. Nevet rajta, mert Ő látja a tempómat és tudja, hogy akár mezítláb és fél lábon ugrálva is tartaná velem ezt az iramot :)
Nem akarok vitázni, ahhoz nincs erőm, megyek tovább, már csak gyalogolva. Innen már csak 20km. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez már csak 4 kör a szigeten, ez semmi, az egészhez képest is semmi, túl vagyok a 192km-en. Ági most már folyamatosan szemmel tart, nem megy előre, csak kb. 500m-t ott vár. Megküzdök minden lépésért, futásra most nem is gondolok. Ki vagyok ütve, a meleg kiütött. Pedig a gyomrom jó, a lábaim is elfogadható állapotban vannak. Érzem, hogy kezd szorítani az órám. Nézegetem a kezem, tényleg megdagadt, úgy látszik sok vizet ittam. Az hogy lehet? Igaz, hogy sokszor iszok, de szakad is rólam a veríték. Jó, akkor visszafogom mostantól az ivást. Egyszer csak a nádas között baktatva felnézek és azt hiszem, hogy rosszul látok. Jön szembe az úton Kriszta, Imo és Robi a Margitszigetről. Mit csinálnak ezek itt? Elsőre nem is értem :) Mondják, hogy elém jöttek. Elém? Kell egy kis idő, míg felfogom. Mondják, hogy jönnek velem a célig. Én nem ígérek nekik nagy tempót, de nem bánják. A meghatódás határán állok, még jó, hogy rajtam van a napszemüveg és a szahara sapka. Próbálok beszélgetni velük, de nincs erőm hozzá. Mondom, hogy csak beszéljenek, ebben viszont nagyon jók :) Már nem foglalkozok annyit magammal, elterelik a gondolataimat. Egy kis idő után kezdem érezni, hogy a combjaim egyre inkább kezdenek merevedni, már lépni is nehéz. Nem lesz ez így jó, kell egy kis futást is beiktatni, akkor talán kilazulnak. Nagyon rövid szakaszokat futok, a hosszú séták közben. Közben átmegyünk Csopakon, ahol egy finn srác előz, nagyon frissen mozog, én csak nézem, ahogy gyorsan távolodik. Füred felé egyszer csak elérjük a 200as feliratot az úton, Imo kérdi, hogy láttam-e. Láttam persze, csak én most belül ünnepelek, ennyire telik. Nehezen fogynak a kilométerek, de már nincs kétségem, hogy meglesz, igaz már negyed kettő, de innen már csak 12 km, azt már négykézláb is. Füred előtt utolér és megelőz Timi. Minden tiszteletem az övé, én láttam hogy nézett ki hajnalban, ahhoz képest feltámadt, futni is tud. A többiek is hangosan bíztatják, Timi csak szerényen mosolyog. Próbálok egy kis erőt meríteni ebből az óriási akaraterőből. Kicsit hosszabbra veszem a futásokat, de lehet, hogy csak én érzem így. Megyünk Füreden az strandoló emberek között, mi négyen. Nem vagyok egyedül egy percre sem, ennek örülök, még ha nem is látszik rajtam. Robi néha kérdezgeti, hogy nem zavarnak-e. Dehogy ellenkezőleg! Próbálom elmondani nekik, miért mondtam Alsóörsön Tibinek nemet a felajánlásra, nem tudom érthető-e. Szerencsére a sétány jó árnyas és a következő frissítő már a tihanyi bejárat. Onnan már csak végig a parton, át a hegyen és cél. Meglesz, már nem kérdés. Robi mondja, hogy innen már végig árnyékban megyünk, én másként emlékszem tavalyról. Sajnos nekem van igazam. Ági félúton még egyszer feltankol minket jégkockákkal, ennek most már mindenki örül. Már nekem is jobb a kedvem, néha már beszélgetek is. Krisztával figyeljük az útjelző táblákat, mi van alájuk írva, hány száz méter a tihanyi bejáró. Még 600, nehezen fogy, harcolok a méterekkel. A bejárónál margitszigeti ismerős lányok a váltójukat várják. Messziről kiabálják miért nem futunk, semmi poén nem jut eszembe, így csak mosolygok, begyűjtöm a gratulációkat és szinte megállás nékül vánszorgok tovább. Már háromnegyed három van. Tudom, hogy nagyon hosszú az út a parton, mielőtt nekimennénk a hegynek, de most attól is sokkal hosszabbnak tűnik. Nem megyünk át a járdára, mert egyrészt a túloldalon van, ami most igen távoli, másrészt látom, hogy nagyon rossz a minősége. Maradunk az út szélén, bár így az autók néha csak centiméterekre húznak el mellettünk. Néha egy kis kocogás és sok gyaloglás. Itt már árnyéknak kellene lenni, mert a hegy aljában vagyunk, mégis tűz a nap ránk, nem kegyelmez. A strandon millió ember, a vízben is, de most nem cserélnék egyikkel sem. Akárhogy is nemsokára bent leszek. Elérjük a felfelé vezető utat, de most már ez sem rosszabb, mint a sík, és itt legalább árnyék van. Tibit emlegetjük, hol járhatnak, már utol kellett volna érnie minket. Abban a pillanatban valaki hátranéz és tényleg, jön Tibi és még a tető előtt megelőz. Fenn a tetőn Ági fényképez, többen bíztatnak, én meg odaadom Imonak a vizesüvegemet, hogy innen már hozza Ő, mert kezdek rosszul lenni. De már csak le kell gurulni a hegyről, egy kanyar és ott a cél. Már lefelé sem tudok futni, túl meredek nekem, zombisan lépegetek. Elérjük a kanyart, innen már nem lejt annyira, de még túl hosszú ez a szakasz nekem a futásra. Már csak 50 méter lehet vissza! Kérem Imoékat fussanak be velem a célba, hiszen nagyon sokat segítettek, de nem akarnak, azt mondják ez az én érdemem, én ezt másként érzem, de nincs erőm vitatkozni. Veszek egy nagy levegőt és elindítom a lábaimat, futok a célkapu felé, hallom a nevem, a hangosbemondóba, látom a nevem a befutószalagon, én pedig gépiesen trappolok. Cél! Sikerült! Hihetetlen! Eddig tartott az erőm, egy széket tolnak alám. De régen ültem, utoljára bogláron, de az még hajnalban volt. Most jó érzés leülni és fogadni a gratulációkat. Sokat kellett dolgozni érte. Most egy jó langyos zuhany esne jól, mert vastagon áll rajtam a két réteg naptej, a millió bogár és minden más. Kérem Ágit hozza el a kocsiból a zuhanyzós csomagot, a tiszta ruhákkal. Addig leveszem a cipőm és csodálkozva nézem, hogy az egyik lábujjam utolsó harmada egy nagy vízhólyag lett. Miért nem fájt ez? Beszélgetek egy kicsit az utánam befutó Gergővel, Ő ránézésre jobb állapotban van, bár az Ő vízhólyagja is igen méretes. A célban kapott sörből két kortyot iszok, de nem esik jól, kérem Imot, segítsen, ez neki nem lehet gond ;) Megérkezik a cuccom, de a felállás nem megy. Ketten segítenek, de akkor az elindulás nem megy. Lépek kettőt és olyan rosszullét fog el, hogy azt nézem, hogy mégis hová hányjak. Itt a célkapuban mégsem lenne szép, úgyhogy gyorsan fordulok és elvonszolom magam a 2 méterre lévő kerítésig. Megkapaszkodok, felveszem a kellő pozíciót, de akkorra elmúlik. Nincs erőm állni, jobb híján ledőlök a földre és teszek egy fél fordulatot, hogy árnyékban legyek. Future jön arra, kérdi betakarjon-e, inkább ne, így is elpusztulok a melegtől. Rám találnak Ágiék is, de nem tudok felállni, időt kérek. Kb. 10 perc és összeszedem magam egy felállásra, de érzem, ebből nem lesz zuhany. Annyira sikerül összeszednem magam, hogy eltámogatnak egy árnyékos székhez és pont. Akkor a térdembe nyilall egy erős szúró fájdalom kérek jégkockát. Sok a baj velem :) Stabilizálódik az állapotom, de a felállásról, zuhanyról már nem gondolkozom. Jönnek sorba az ismerősök, Andi, Szasza, Ispi, gratulálnak, beszélgetünk, hogy volt, milyen volt, mi lesz a következő. Na azt még nem tudom, ahhoz még sok idő kell. Ezt még fejben is fel kell dolgozni. Cserpák Józsival meséljük el egymásnak, amit ilyenkor el lehet mesélni :) Közben Ági visszaviszi Imoékat Csopakra a kocsijukhoz. Elbúcsúzom Tőlük és nagyon hálás vagyok a segítségért. Most már egyre jobban érzem, hogy mennyire az volt! Beérkeznek Anitáék is, jönnek, gratulálnak, ölelgetnek, „ki a király?” :)
Ági is visszaér kocsival, mondom neki, hogy nem fog menni a járás, próbáljon idáig jönni az autóval, talán úgy be tudok mászni. Megoldja ezt is, mint már annyi mindent az elmúlt két nap során, Sanya és Toncsi tesznek be a hátsó ülésre. Onnan már csak bambán integetek, megyünk a szállásra. Útközben próbálok nem elaludni, mert tudom, hogy Ági is fáradt, de időnként azon kapom magam, hogy elaludtam. Időnként nézem az utat, ahol futottunk. Nehéz volt. Megérkezünk Vonyarcra, sikerül az ágyig eljutni, Ági még megy egy kört, mert elhozza a többi cuccot is a másik szállásról. Miből van ez a lány?
A lendülete nekem is erőt ad, összeszedem magam és lezuhanyozok, fáj minden mozdulat.
Vissza az ágyba és itt van vége a filmnek. Másnap reggel kipihenten ébredek, és csodák csodája lábra tudok állni, sőt lépegetni is sikerül. Hiába, majdnem olyan gyorsan regenerálódok, mint Femina :)
Sikerült körbefutni a nagy tavat, amire annyit készültem. Egyedül nem ment volna! Nagyon sokan és sokat tettek hozzá!
Megpróbálom gyorsan felsorolni:
A veseny szervezői,akik megmutatták, hogy kell egy ilyen hosszú versenyt, ilyen szinten lebonyolítani.
A versenytársak, akiktől még menet közben is sokat tanultam.
Anita, Kata, Toncsi, Sanya, Zsolti, akik éjjel kijöttek elém Fonyódligeten bíztatni, és tartották a kapcsolatot Ágival és a célban örültek a sikeremnek.
Tibi, aki a gyúrást intézte és próbált mosolygásra bírni :)
Kriszta, Imo és Robi, akik képesek voltak eljönni miattam Budapestről és 20km-t totyogni velem a tűző napon.
Eszter lányom, aki az mp3-at adta kölcsön, Bence fiam, aki számot választott rá, Dani fiam, akinek a „Világosság” számát hallgattam menet közben. Sokat gondoltam rájuk.
Ági, aki végigkísért az úton, minden kívánságom teljesítette, bíztatott, ölelt, csókolt, az erőm felét Tőle kaptam.
Édesanyám, aki szerint nem vagyok normális, hogy ilyen dolgokat teszek, de éreztem, hogy folyamatosan izgul értem és várja a híreket.
Édesapám, aki igen kemény bringás volt, akitől a sport szeretetét kaptam, és aki mindig velem van, noha már 18 éve elment.

Nem szoktam beszámolót írni a versenyeimről, de úgy éreztem, hogy az UB teljesítése olyan pontot jelent az életemben, ahol meg kell állni egy kicsit, rágni kell és ízlelgetni. Elgondolkodni, hogy mit miért és milyen áron. Mielőtt elhatároztam a nevezést, én is sok beszámolót olvastam másoktól, főleg a Spartathlon teljesítéséről. Tudom, hogy sokaknak, akikben még csak pislákol a gondolat egy ilyen hosszú versenyről, segíthet a döntésben egy-egy beszámoló, ezért is próbáltam részletesre venni.
Sok sikert mindenkinek, aki ilyesmire adja a fejét!
UB 2008 Keszthely - Siófok
runner42 | 2008-06-28 15:16:15 | 3 hozzászólás
A keszthelyi leves után megyek tovább. Gyors állapotfelmérés után arra jutok, hogy nem kell változtatnom a 10perc futás 1 perc séta ütememen, ahogy az a tervben van, mert megy simán. A combjaim ugyan jelzik a fáradtságot, de ez nem gond, ha nem lesz rosszabb. Elérem az út előtti kanyarban a következő frissítést, itt is kényeztetnek minden jóval. Feltankolok és tovább. A Zala hídon mindig eszembe jut gyermekkorom egyik kedvenc regénye a Tüskevár. Most is elmosolyodok, ahogy ránézek a vízre és ott ring a csónak, csak Matula Bácsi hiányzik belőle, na meg Katica :) A híd után nem sokkal dudaszó az útról, megérkezett a Kedvesem, nagyon örülök neki. Már csak azért izgulok, hogy az a bal kanyar Berény felé sikerüljön, mert látom, hogy éppen próbálja előzni a kereszteződés előtt egy fekete terepjárós, de szerencsére visszamegy a sávjába, nem tolja le az útról. Balra forduló, Ági már nyitott csomagtartóval és egy csókkal vár :) Feltöltés, sőt most először kérem, hogy kenje be a combjaimat mert kezdenek beállni. A kenés és a krém is jól esik, hűsít, mint a fene. Visszamegyek a frissítőhöz, ahol az ember azt mondja, sok van még hátra. Csak később gondolkozok el azon, hogy vajon ezt miért mondta. Bíztatásnak mindenesetre nehéz felfogni, mindemellett ezt én is tudom, de lezárom az ügyet azzal, hogy biztosan nem akart vele rosszat, csak nem jókor és nem jó hangsúllyal jött ki belőle. Most nincs energiám negatív gondolatokra, túllépek az egészen. A berényi strand a következő megálló, de előtte még utolérek egy női futót, látom, hogy nincs jól, de mielőtt megkérdezhetném, hogy mi a gond, beugrik egy útszéli szép nagy bokorba. Hivatalos frissítő, majd a saját. Abban maradunk Ágival, hogy a következő pontnál megint találkozunk. Odafelé Barakonyi Lajost érem utol, együtt az előbb leelőzött női versenyzővel, aki ezek szerint jól összeszedte magát, bár ez ránézésre nem látszik rajta. Küzd nagyon, mintha csak az út végéig tartana a verseny,  leelőz minket, majd leáll, aztán megint leelőz, aztán próbál az elöl futóra ragadni. Nem mondom, hogy egy kicsit nem idegesít, de látom, hogy szenved és hát mindenki úgy szenved, ahogy tud. Máriafürdőn az autó megvan, de Ági még a távolban sprintel felém :) Azt mondja egy szlovén autós kísérőnek segített, mert eltévedt. Póló csere, kulacsöv, napszemüveg le, fehér szemüveg és mp3 fel. Abban maradunk, hogy ezután minden frissítőnél találkozzunk, mert most már sötét van 10 óra, és 10 órája futok. Még egy kóla a frissítőnél aztán tovább. Gyalogolásra váltok, mert szeretném beállítani az MP3 rádióját, de az nem akarja. Egy állomást sem talál, én meg csak bosszankodok. Egy jó pár perc elmegy ezzel, mire megunom, most beszélgetést, híreket szívesen hallgattam volna, de az mp3-on lévő zenékhez nincs kedvem. Fonyódon jut eszembe, hogy nem tudok semmit arról, hogy ki van előttem és ki mögöttem, de inkább nem kérdezem meg a frissítőn, mert annyira nem érdekel és még sok minden jöhet. Csak magammal akarok foglalkozni. Ági is kérdezgeti, hogy megmondja-e hányadik helyen állok, de nem szeretném, Én most magammal versenyzek, nem mással. Fonyód- Bélatelepen úgy futok át, hogy észre sem veszem azt a házat, ahol akkor nyaraltunk, amikor Dani fiam 2 éves volt (most 18), pedig meg akartam nézni.
Fonyód felé az úton olyan rajzást rendeztek valamilyen repülő bogarak, hogy néha alig tudok levegő venni és még szerencse, hogy rajtam van a szemüveg. Közben utolérek egy német kollégát, de a számat csak egy kis hajrázás hagyja el, a sok bogár miatt :) Érzem, hogy jönne velem, szeretné felvenni a ritmusomat, de nekem éppen letelik a 10 perc futásom és sétára váltok. Csak remélem, hogy nem gondolja, hogy emiatt álltam le. Amikor újra indulok, akkor meg úgy megyek el mellette, hogy már nem tud velem jönni. Fonyódligeten az út végén már messziről látom Ágit, de mintha többen is lennének. Közelebb érek és látom, hogy ott várnak margitszigetes barátaim: Anita, Sanya, Toncsi, Zsolti. Kiabálják, hogy ki a király, bíztatnak, hogy jól nézek ki. Kicsit meghatódok, hogy itt vannak, hiszen már majdnem éjfél van, nekik meg pihenniük kellene, mert váltóban futnak holnap is. De jólesik ismerős arcokat látni, feltöltődök tőle és érzem, hogy ez sokat lendít majd rajtam. Futva indulok tovább, de kikerülve a látótérből, sétára váltok, evés és szerelvényigazítás miatt. Tudom, hogy nemsokára Boglár jön és ezzel átérek a táv felén. A combjaimat érzem, de nem rosszabb, mint Szigligetnél volt és reménykedek, hogy kitart. A csípőm is jól viselkedik, igaz, hogy nagy tempót nem adok neki, de azért mégis…
Bogláron a célegyenesben Tibi fut elém, kérdi, hogy vagyok, van-e még mosoly :) Mondom, hogy van, csak egyre kevesebb. Messziről kiabál a célkapu felé, hogy felkészülten várjnak. Lerogyok egy székbe, leves eszegetek, közben Ági és Tibi a gyúrásnak járnak utána. A gyúró foglalt, de enyém a következő sorszám :) Örülök neki, mert érzem, hogy a lábaimnak jól fog esni egy szakértő kéz. Közben egy francia srác lábát teszi rendbe a mentő személyzete, nem tudom mi van, mert már kötözik. Jön a jelzés, hogy mehetek a gyúróhoz, leves le, a felpattanás a székből nem nagyon megy, Tibi támogat a gyúróasztalhoz. A gyúrás isteni. Azt mondja a fiú, hogy nem érez gondot a bal vádlimban, ennek nagyon örülök, de a többi részről már nem nyilatkozik ilyen jókat. Próbálja szétmasszírozni a csomókat a combjaimban és a jobb vádlimban. Kíméletes, jó keze van, csak ritkán fáj nagyon :)
Jönnek hozzá, hogy menjen már, mert a francia fiút is gyúrni kellene, de Ő nem tud idejönni. Mondja, hogy akkor jó, mert Ő meg nem tud odamenni (gyengén látó). Magamban izgulok, hogy csak ne hagyja abba, nehogy elvigyék, mielőtt a végemre ér :) Aztán felállítanak egy másik asztal mellettem, oda teszik a fiút. Nem sokat látok belőle, teljesen be van takarva.
Szerencsére végiggyúrt, megköszönöm, nagyon hálás vagyok, csak nem tudok felállni az asztalról, de még felülni sem nagyon. Na ez érdekes lesz, hiszen még van vissza 100 km. Ági és Tibi két oldalról állítanak lába. Az elindulás nagyon robotos. Elköszönök és vonszolom magam az út végéig. Többen elfutnak mellettem és szánakozva néznek. A lábaim ólomból vannak, alig bírom emelni. Ez nem igaz! Mi történt? Gyúrás előtt azért nem volt ilyen vészes a helyzet. Ilyen tempóban nem érek célba estig sem. Eszembe jut a B tervem, miszerint 32 órát a pályán lenni és addig jutni, ameddig megy. Lehet, hogy ez lesz a vége? Most nagyon úgy tűnik. Nincs veszteni valóm, rászánom magam 5 méter kocogásra. Piszkosul fáj. Sántikálok. Újabb kocogás, most 10 méter. ÁÁÁ, nem megy! Sántikálás. Nem hagyom, nem ezért készültem, nem ezért jöttem. Nem baj, ha fáj, akkor is futni akarok! Most egy lámpaoszlopnyi futás. Nagyon fáj, de a végére, mintha jobb lenne. Egy oszlopnyi séta, aztán megint futás. Na ebből lehet valami, múlik az ólmosság és a fájdalom. Most már séta. Aztán újra futás, most már időre, és megy a 10 perc, szuper. A kedvem is jobb lett, gyerünk tovább. Lelle jön, ahol sokat nyaraltunk szüleimmel gyerekkoromban. Figyelek az üdülőre, mindenképp látnom kell, mert tudom, hogy erőt ad. Sokat sétáltunk ezen az úton, akkor még mind a négyen együtt. Milyen jó volt! De szeretném, ha csak egy pár percre megint együtt lehetnénk, itt, vagy bárhol, de ez már nem lehet ezen a földön. Megfürdök az emlékekben, ez is fáj de másként. A Lelle tábla után megint a futásé a főszerep. Éjjel fél 2 elmúlt, bekapcsolom az MP3-at, jöhet a zene. Hú de jól esik! Előzgetem a női mezőny 3 tagját is, jól megy, már jó a kedvem. Az sem zavar, hogy néha hangosan éneklek, ami kívülről biztosan borzasztó lehet :) Szemes felé menet, megy a buli egy útszéli dizsiben, a fiatalok kinn az utcán, vidámak, hangosak. Látom, hogy az előttem futó srácot megállítják valamiért, na gondolom balhé lesz, mert a srácnak van két bringás kísérője is. Emelem a tempót, hogy odaérjek, ha gond van, de már addigra továbbmennek. Akkor most én jövök! Már mozdulnak is felém, de ismét egy kellemes csalódás, mert csak bíztatást kapok és egy üveg hideg ásványvizet. Hát nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! Szárszó felé utolérem Urs-ot, úgy látom, hogy nem ismer meg, de lehet, hogy csak fáradt, különben pedig éppen a bringás kísérőjével perel, hogy miért van neki csak egy hosszú ujjú felsője. Gyorsan megyek tovább, nem akarom hallgatni, ismerem azt az állapotot, amikor már semmi sem jó. Szárszó, Földvár, Szántód. Az ismerős helyekből semmit sem látok, máshol megy a bringaút, pedig itt is nyaraltam párszor a középiskolás koromban az osztálytársakkal. Szántódi frissítő, Ági itt is vár, tömi belém a sós rudakat, tölti a kulacsokat, egy Tündér. Megyek tovább, de a térképről tudom, hogy a Zamárdi szakasz igen hosszú és unalmas. Botladozok a szürkületben egy rossz járdán, amikor egyszer csak akkorát esek, mint egy ólajtó. Fekszem a földöm, piszok mérges vagyok, hogy miért nem bírok jobban figyelni, vagy inkább sétálni, de a legnagyobb baj, hogy nem tudok felállni. A lábaim már elég fáradtak ahhoz, hogy csak úgy felpattanjak. Körbenézek és látom, hogy kerítés van mellettem, abba kapaszkodva felhúzom magam. Leltár a sérülésekről, nagy baj nincs, csak a térdemen virít egy szép vérző seb. Kimosom vízzel, aztán séta tovább, mert az út nagyon rossz. Lassan kivilágosodik, már 4 óra körül járunk. Utolérem Timeát, éppen kiad magából mindent és ehhez mérten elég rosszul is néz ki. Köszönök, bíztatom és mondom, hogy mindjárt itt a frissítő. Még szedelőzködök, mikor beér, de nem kér semmit, csak krémet kidörzsölés ellen. Hát az nincs a ponton, de szerencsére Áginak van, ad is Neki. Közben előttem indul a pontról Barakonyi Lajos. Úgy gondolom, hogy majd beérem, de ez végül is másként alakult. Most már gépiesen futok, még megy a 10perc 1 perc, de egyre nehezebben. Várom már Siófokot, onnan váltok a ritmuson is és onnan már megint ismerős a terep. Sikerül az mp3-an behozni a Sláger rádiót, aminek örülök, csak annak nem, hogy egyik szám sem tetszik, amikor pedig megszólal a műsorvezető, az a legrosszabb élmények közé tartozik. Perszer, mit várjon az ember, hiszen vasárnap hajnali fél 5 van, nyilván nem a legjobb műsorvezetőké ilyenkor az éter :) Széplakon ha jól emlékszem zöldséges rizst kapok, melegen! Jól esik, de nehezen csúszik le, azért belapátolom menet közben, aztán tovább. Siófok következik, közben egy osztrák srác előz, de nem problémázok rajta. Én csak magammal versenyzek, a lényeg az, hogy az A vagy a B terv sikerüljön. Most úgy néz ki, hogy ha nagy falba nem ütközöm, akkor az A összejöhet, ami 28 óra körüli időt jelent. Nem igazán foglalkozom ezzel a kérdéssel, mindig csak a következő ismerős helyre koncentrálok, oda szeretnék eljutni. Ez pedig most Siófok második frissítője, ahol tavaly leváltottam Dömét. Elérkezek Siófok első frissítőjéhez, a jól ismert csapat vár SK és Nyúl. Most már felismernek :) sőt Nyúl már nem is nevez Zolinak :) SK pedig bíztat Lajost biztosan utolérem, de ez engem nem inspirál. Azért jólesik, hogy azt mondja, jól mozgok, gondolom ez a körülményekhez képest értendő :) Elindulok át Siófokon a váltóhely felé. Útközben fiatalok tartanak a vasútállomásra az éjszakai buli után. Álmosak lehetnek, nem szólnak be. A nap most szemből süt és az előbb elfelejtettem visszacserélni a napszemüvegem, úgyhogy még a fehér lencséjű van rajtam, az most semmit sem ér. Hunyorgok és trappolok a várva várt frissítőhöz. Nem tudom miért vártam, hiszen semmi különös nem várt ott, de azt hiszem ez a lelkemnek kellett. Tudni, hogy már csak annyi van vissza, amennyit tavaly a második nap futottam. Igaz, hogy az is 60km, de most távolságokkal nem foglalkozunk. A ponton Balog Andiék készülődnek, már a váltócsapatokat várják.
UB 2008. Tihany - Keszthely 69,5km
runner42 | 2008-06-27 14:05:22 | 3 hozzászólás

Nem szoktam beszámolót írni a versenyeimről, de amikor a Kedvesem, aki autóval kísért a rajttól a célig, azt mondta, hogy tervezi megírni az útközben történt kalandjait egy kísérő szemszögéből, arra gondoltam, hogy belekezdek én is, mert ez a kettő így együtt lenne az igazi.
Szóval ez a verseny volt az idei év fő attrakciója számomra, hiszen 110km-nél többet még sosem futottam, igaz annyit már sokszor, hiszen talán hatszor voltam már a BEAC Maxin. Az viszont „egy másik szakma” (ahogy Imo barátom mondaná), mert terepen hosszút futni valamiért egészen más, mint aszfalton. Az első hosszabb aszfaltfutásom (60km) előtt azt gondoltam, hogy a terep a nehezebb a szintek miatt, de azóta inkább úgy gondolom, hogy nem nehezebb, csak más.
A felkészülésemről annyit, hogy tavaly december közepén kezdtem és sokat futottam, alacsony pulzussal. Persze nem lehetett kihagyni az idén sem a Mátrabércet és a Terep100-ast, ezért volt sok terepfutás is. Összességében a 2008 évben a Nagy Versenyig (UB) kb. 3200km volt a lábaimban, de mivel nem tudtam, hogy ez elég-e és, ha igen mire, nem voltam nyugodt.
A mentális felkészülésemről pedig csak annyit, hogy ha futás közben eszembe jutott, hogy mire vállalkoztam idén, abban a pillanatban csipogott az órám
Jó előre pontos időtervet készítettem magamnak, több verzióm is volt, sokat dolgoztam vele. A hatalmas Excel táblázat, minden frissítő pontra kiszámolva mutatta, hogy hova és mikor kellene odaérnem. Végül is letisztáztam, kiválasztottam a leginkább reálisnak tartott verziót, aztán nyomtattam, színeztem, vágtam, ragasztottam, hogy nálam is meglegyen és a kísérő autóban is. Szóval tanár úr kérem, én készültem
Eljött a verseny hete. Elkapott a bizonytalanság, hogy most hogyan kellene rápihennem a versenyre. Nézelődtem a neten, beszéltem Gandival, de még mindig nem tudtam mi legyen. Gondoltam én, hogy nem kell már sokat futni, azt is csak lassan, de mégis mennyit. Fokozta a nyugtalanságomat, hogy a verseny előtt kb. 2 héttel volt a K&H váltó, ahol jólesően sikerült négyperces tempón belüli 7 kilométert futnom, de azóta kis fájdalmat éreztem a bal forgómban, és nem akart javulni. Így aztán a verseny hetében még 50km-t futottam, óvatos 5:20 körüli tempóban. Azt mondogattam a barátaimnak, akik pihentetni akarnak, hogy mindenképpen szeretnék egy 200-as hetet és nem tudom az UB-n megy-e majd több, mint 150.
Péntek. Szabadságot vettem ki és így utólag is azt gondolom, hogy jól tettem. Délelőtt még kocogtam 5km-t, azután evés, TV előtti elalvás, szóval pihenés. A lelkemnek szüksége volt erre a pár nyugodt órára, a munkahelyemen már 1-2 napja úgysem tudtam másra figyelni, nemhogy az indulás napján. Végre eljött az idő, a Kedvesem is végzett a munkahelyén, bepakolás a kocsiba, aztán végre indulás. Azt hiszem ekkorra érte el bennem a feszültség a maximumát. Úgyhogy, amikor megkérdeztem Ágit, hogy szerinte merre keveredjünk ki a városból így péntek délután és Ő ezt félreértette és azt válaszolta, hogy szerinte ne menjünk az autópályán, majd felrobbantam és nem túl szépen reagáltam a javaslatra. Bocsánat így utólag is.
Miután kieresztettem a gőzt, sikerült kitalálnunk, hogy a legjobb lesz a 6os úton az M0-ig, aztán úgy az M7. Tényleg jó ötlet volt, mert gyorsan kint voltunk a városból és robogtunk Tihany felé.
Mire megérkeztünk olyan nyugalom költözött belém, amit már régen nem éreztem. Ott voltam, azon a helyen ahonnan elindulok, és ahová vissza kell érnem. Hányszor elképzeltem ezt az elmúlt fél év során! Bennem volt minden helyszín képe, a pálya több, mint fele, ahol tavaly váltóban futottam, plusz ahol 2 hete sikerült pályát bejárnom. Jött a rajtszám felvétel, Ispi (aki már tudja milyen a Spartathlon ;) Andi, aki úgy suhant el mellettem a T100-os 80km-nél, mint a szél, és sok-sok ismerős a Szigetről. Mindenki kedves, mosolyog (én is), olyan érzésem van, mintha ezt az egészet TV-ben nézném. Aztán egy kis zavar az adásban: kiderül, hogy csak a váltó rajtszámok vannak gumival felszerelve, az összes többit tűzni kellene. Na ez nem lesz jó, mert körülményes lesz a pólócsere menetközben, nosza szerezzünk gumit! Továbbra is mindenki kedves, próbál segíteni, de nincs már egy fél méteres darab sem égen-földön. Nem baj, majd este bemegyünk Keszthelyre a Tesco-ba ott biztos kapunk, de mi van ha mégsem. A nagy izgalomban Kedvesem nyugtat: megoldjuk. Hiszek neki, Ő mindent el tud intézni, amihez nekem nincs elég erőm, vagy türelmem. Kezembe nyom egy közepesen hideg sört, majd később Tibi még egyet, ettől újra visszamerülök a lakonikus ;) nyugalmamba. Megérkeznek Anitáék a Szigetről, Ők is beszállnak a gumiprojektbe. Beszélgetünk, eszegetünk, iszogatunk. Kérdezgetik Tőlem, nem izgulok-e. Nem. Tényleg így érzem, lehet, hogy valahol elhagytam útközben, vagy csak nagyon mélyre ástam?
Sikerült gumit szerezni, Andi szól, hogy az egyik csapat jó sokat hozott magával, szívesen adnak. Köszönöm ezúton is!
Jön az este, álmosodom, indulunk. De előtte még egy gyors kajavásárlás a Tesco-ba, aztán irány a szállásunk Vonyarcon.
Este kiderül, hogy az összes kinyomtatott, kivágott, kiszínezett tervem, otthon maradt. ÁÁÁ! Pipa vagyok, mert nagyon sokat dolgoztam rajta. Szerencsére a számítógépem itt van, gyorsan kézzel kiírom, ez van.
Gyorsan elalszom, de éjjel felébredek, onnantól csak forgolódok. Mégiscsak bennem volt az izgalom, most félálomban előbújt. Úgy érzem, mintha folyamatosan fenn lennék, bár közben van néhány nehéz álomkép. Nehezen jön el a reggel.
Kedvesem elszalad a pékségbe reggeliért én újabb verziókat gyártok a tervből, mígnem beugrik a nagy ötlet, miért nem írom fel az egészet a rajtszámom hátoldalára? Az mindig nálam lesz, remélhetőleg nem hagyom el és elég nagy is, hogy ráférjen 50 időadat. Újabb körmölés következik, de lassan menni kéne, mert a váltó és a női rajtot is szeretném látni.
Gyors pakolás a kocsiba, gyerünk.
Tihanyban már nagy a készülődés, fél órán belül rajt. Elfutnak a csapatok, és a lányok, az ismerősök utánuk. Magunkra maradunk. Az ismeretlenekkel nézegetjük egymást, az ismerősökkel beszélgetünk. Már nincs mit tenni, csak várni. Meleg van. Nem izgatom magam emiatt, hiszen mindenkinek egyforma. Különben is Spártában is meleg van! Próbálom felidézni a magam számára összeírt tanácsaimat, ami szintén otthon maradt. Végül is én írtam, valami csak eszembe jut belőle. Például, hogy „sokat dolgoztál érte, a lábaidban van a munka” vagy „legyen elég türelmed hozzá”. Több nem jut eszembe, pedig tudom, hogy volt még ;) Aztán azon kezdek gondolkodni, ahogy látom a nagy neveket készülődni, hogy mi a frászt keresek én itt, egyáltalán hogy gondoltam ezt, amikor beneveztem? Már mindegy. Felveszem a pulzusmérőt, magasabb a szokásosnál, persze, hiszen érzem, hogy izgulok: belülről remeg bennem valami. Próbálom leállítani, nem nagyon megy.
Rajthoz szólítják az össze bolond futóembert a közelből és mi megyünk. A nap és a szemek ragyognak, mindenki bizakodik. Elbúcsúzok Ágitól, egy szoros ölelés erőt ad! Cserpák Józsival megyünk a rajtvonalig, de senki sem követ, mert Bogár Jani vonalán nem jön túl más, csak mi. Ezért aztán két lépés vissza, de még így is az első sorban vagyunk.
Rajt. Istenem, hát eljött, itt vagyok, futok. Nem tudom még mi vár! Csak a csípőm ne fájduljon meg!A rajt után jó tempóban elhúz az eleje, de én nem veszem fel a kesztyűt. Csak kényelmesen, a pulzust figyelve futok fel az emelkedőn, de még így is lassítanom kell, mer magas a pulzus, simán megy 160 fölé és még tovább is, ha hagynám. Elérjük a tetőt, elindulunk lefelé, fogom vissza magam, nem akarom elengedni, nehogy megfájduljon. Ági húz el mellettem, dudál, integet, én is mosolygok és intek. Legurulunk. Aszófő, egy korty víz, aztán tovább Pécsely felé. Terv szerint Pécselyig folyamatosan futok, onnan 10 perc futás 1perc séta. Remélem bejön, mert ilyen hosszú úton még nem próbáltam, csak 50-60 km-en. Ott jó volt, de az igazi előnyének, ha van, később kell megmutatkozni.

Megyünk a dombok közé, föl-le, a nap vidáman és teljes erejéből süt, az árnyék ritka ajándék. Iszom a vizet, locsolom is magam, megy ez. Aztán egy hirtelen érzés odalentről és máris azon gondolkodok, hogy honnan kellene papírzsepit szerezni ;) Épp az előbb hagytam el az út szélén álldogáló és bíztató kísérőket, így az kiesett, esetleg valamelyik bringás kísérőt kérdezhetném meg, de míg ezen agyalok, egyszer csak dudaszó mellettem és Ági kérdi mosolyogva, hogy minden rendben-e. Mondom, hogy majdnem, de adjon gyorsan pzs-t és mire kimondom, már kezemben is a 10es csomag. Csoda ez a lány, én mindig mondom!
Bokortúra jön, közben félszemmel látom, hogy húz el a mezőny és csak abban reménykedek, hogy ez egy egyszeri bokorugrás nem egy folyamat kezdete.
Mint a nyúl, kiugrok a bokorból, újra beállok a sorba, irány Pécsely. Tavaly itt kávéztunk, vártuk a mezőnyt, most nem kell kávé, a pulzusom nem akar lemenni, 150-160 között van folyamatosan. Elérem a frissítőt, itt még nagy a „tömeg”, de veszek az asztalról vizet, banánt, aztán kezdem az 1 perc sétámat. Gyorsan eltelik, futás tovább, de még előtte ránézek az órámra, meg a tervemre, hát talán 1-2 perc előnyöm van. Azt hittem bővebbre hagytam, mert 6:30-as tempóval számoltam, de úgy látszik ez reális. Nem baj ez még csak az eleje, több is összejöhet. Vászolyon Ági vár feltankolok hideg vízzel, mondja, hogy jégkockát nem kapott, pedig még Füreden is járt. Nem is értem, hogy mikor? Dörgicse, darálom, jó meleg van. Váltóhely 1 óra 54 perce futunk, 12 perc előny a tervhez képest, ez már jobban hangzik. Be a földútra. Poros, köves, csak itt-ott árnyékos, ezt most nem szeretem, pedig nekem a terep a barátom. Kerülgetjük egymást a körülöttem lévőkkel, mindenki magába fordulva, a szalagozás rendben, nem kell rá nagyon figyelni. A frissítő jól esik, csak az nem, hogy víz helyett az izot öntöm a fejemre ;) Tiszta hülye vagyok, legalább kóstoltam volna bele. Próbálok magamon nevetni, de erőlködnöm kell hozzá.
Köveskál előtt feltűnik előttem Fendrik Laci, akit személyesen nem ismerek, de tudom, hogy ki Ő és azt is, hogy Spártai. Látom, hogy a falu elején vizet keresgél, leszalad az útról egy-egy szabadon álló kerti csap láttán, de nincs szerencséje. Nem értem miért, mert pár száz méter múlva úgyis frissítő lesz. Megelőzöm, be a frissítőhöz, aztán az árnyékba az autónkhoz, feltankolni hideg vízzel. Meleg van és sokára fogunk még kikeveredni a Balaton partra. Próbálom magamra erőltetni a türelmet. Nem könnyű, szívesen lennék már Szigliget környékén! Az előnyöm 6 percre fogyott, pedig jöttem rendesen. Nem baj, van még idő. Káptalantóti focipálya, a lányok a ponton jót nevetnek a történetemen, most már én is velük nevetek és mielőtt magamra borítom a vizet belekóstolok. Nemesgulács iskola, a kislány úgy szalad utánam a kis dobozzal, mert itt dugás van, csak ők egy kicsit el voltak foglalva magukkal. 4 óra 27 perce futunk, 9 perc az előnyöm. Így egy maratoni táv után ez nem túl sok. Úgy látszik mégiscsak jó az a terv, nemhiába én csináltam ;) Egy kicsit azért csalódott vagyok. Ötven méterrel a frissítő után vár a kedvesem. Feltöltöm magam, eszek sós rudat, viszek is és megyek tovább. Végre Balatontördemic jön, ami az utolsó állomása ennek a valóban gyönyörű vidéknek, de most örülök neki. Tudom, hogy utána jönnek a végeláthatatlan hosszú utcák és bringautak, de már vágyom rájuk. Tördemicen átfutva, megnézem a kocsmát, ahol 2006.-ban a túlélőtúrán Juhász Laciékkal jó hideg sört ittunk. Mintha tudná, hogy most ez egy egészen más helyzet, be van zárva, sehol egy vendég, az udvar is üres. Akkor bringával voltunk, már nem sok volt hátra a napból és akkora előnyünk volt az üldöző csapatokkal szemben, hogy simán belefért a pihenő.
Most tényleg más a helyzet, sok van még vissza, és majdnem egyedül kell megoldanom, még jó, hogy Ági jön velem. A kockakő nem esik jól, ezért a járdán futok, egy kacatokat áruló bácsi kíván jó utat, megköszönöm. Frissítő, egy kis evés, ivás, aztán tovább a 71-es úton át, ahol a rendőrök leállítják a forgalmat miattam ;) Ez a rész már ismerős a bringaútig, itt már talán futottam néhány éve, csak akkor nem mentünk rá a bringaútra, hanem fel a hegyre. De lehet, hogy rosszul emlékszem, nem számít, az érzés a fontos, hogy örülök ennek a résznek és a további bringaútnak is Szigliget felé, mert itt van egy kis árnyék is. A lábaimban kezdem érezni a fáradtságot, de bízom benne, hogy okos tempóval és evés-ivással ezt meg tudom állítani. Szigligeten vár a Kedvesem feltankolok és elköszönünk, mert elmegy a szállásunkat elintézni. Azt mondja, hogy számításai szerint Balatonmáriafürdőn már biztosan megint ott lesz. Úja futok és számolgatok, Szentisten, de hiszen az majdnem negyven kilométer és kb. 5 óra, az nagyon sok. Remélem, hogy csak elszámolta magát, hiszen autóval Vonyarc és vissza nincs messze. Most jön az a nagyon hosszú egyenes, aminek a végén látszik már a balatonedericsi hegy, ahol már másztunk kétszer. Eszembe jut, hogy itt Edina mennyire kivolt pár éve, mert nem bírja az ilyen végeláthatatlan aszfalt utakat. Én most jól érzem magam, ismerős a hely, nézem a szemben lévő hegyet, csak nagyon lassan közeledik. Már fél6 körül jár az idő, de a meleg még nem nagyon akar csökkenni. A sokadik fahíd után frissítő, SK és Nyúl a két lelkes pontőr. SK gyanúsan méreget, ahogyan a T100-on, most sem ismer fel elsőre ;) Mondom, hogy ki vagyok, hogy megkönnyítsem a dolgát, nevetünk, hogy milyen jól elmaszkíroztam magam a szahara sapkában és a napszemüvegben. Közben Nyúl hideg törülközővel áttörli a lábaimat, csodás érzés. Köszönet érte! Innen megint csak ismerős a terep Balatonmáriafürdői, mert itt futottam két hete. Lassan várom már Keszthelyt, a meleg kaját és a fejemben az első szakasz végét. Következik Györök, ahol az úton először jégkocka van a frissítőkben. Dicsérem is a fiút, hogy ez milyen jó ötlet, a poharamban megmaradt jeget a csuklómon olvasztom el. Már régen nem mézem az időtervet, nem érdekel, úgy akarok futni, ahogy jól esik. A lényeg, hogy tudom tartani a 10 perc futás 1 perc sétát. A sétányon az edzésonline-os Pen és Sepi fotóznak és frissítőt kínálnak, de most jól vagyok, futtában megköszönöm és megyek tovább. Vonyarc felé kamaszok iskolás csoportja közeleg szemből, már várom a beszólásokat, de meglepetésemre ez most elmarad, sőt egyikünk hajrát kiált. Jól esik! Vonyarci frissítő, majd át a falun, a strandról hazafelé igyekvők csak néznek, mintha UFO-t látnának, ezek szerint nem nézhetek ki jól ;) Kerülgetem Őket, és hallom, hogy nagy a felhajtás, mert terepjáró felvonulás van, vidám emberek bőgetik a sáros járgányokat, dudálnak ezerrel. Szerencsére messze vannak, nem zavarnak és én sem irritálom őket. Gyenesdiás frissítő, a lányok kedvesek kínálgatnak, egy kísérő kocsi személyzete bíztat. Hallom még, ahogy telefonálnak és azt mondják, hogy az Ő emberük még kb. egy órányira van ide. Itt Gyenesdiáson tévedtem el két hete, de most nem teszem, már ismerem a járást. Elfutok a fagyizók mellett, két bringás fiú bíztat, jól esik, beteszem ezt is a tarsolyba. Most már Keszthely jön nincs mese, aránylag gyorsan odaérek, hosszabbra emlékeztem. Negyed 8 van és 17 perc előnyt sikerült összekaparnom az első 70km-en. Nem túl bő ez a terv. Ágica segédkezik, kapok egy levest, leülök és megeszem. Jól esik, meleg, de éppen jó. Közben Andi a mellettem lévő széken gyúr egy kollégát, aki azt ecseteli, hogy milyen jól megy neki a hegyen futás, mert mindenkit, akit megelőzött felfelé előzte meg. Mosolygok magamban, mert pont Andinak meséli, aki úgy ment a T100-ason, mint egy gyorsvonat ;)

Folyt köv. Keszthely-Boglár, de az sem lesz rövid ;) 

2010-07 hó (1 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (3 bejegyzés)
2009-05 hó (1 bejegyzés)
2008-07 hó (1 bejegyzés)
2008-06 hó (3 bejegyzés)