Elméletileg 4. gyakorlatilag 3. 12 órás versenyem az évben, első 12 órásom dolgozó kisgyerekes anyaként, első 12 órásunk ahol apa, anyaként mindketten részt veszünk.

Gyermeklélektani, technikai és anyagi okok miatt ismét egy verseny, ahova reggel megyünk – értsd hajnali 5 és este jövünk – értsd hajnali 3. Az utazás és a lelkiismeretes gyerekfelügyelet leszervezése mellett minden rutin- jutalomjáték volt.

BKV – Zsolti - Attiláék – Pécs, Kökény útvonalon közelítettük meg a helyszínt. Az autóút ideális volt. Olvastam – a Sárváron 39 km-vel „nyert” kor.csop. 3. helyért – kapott „Futni születtünk” könyvet, reggelizem, bevettem a koffeint is tartalmazó reggeli vitaminom, majd egy jót aludtam. ¾ 10-re értünk, le, egy sporttárs épp hívott telefonon, hogy merre vagyunk, mert a szervezők nála érdeklődtek a telefonszámom után – épp ekkor érkeztünk. Szétúszó gondolataimnak, érzéseim adták a kimenőt. Erőszakosan próbáltam őket összeterelni: mit kell még tennem indulásig? Barnabás a rendező szólított meg, s könnyebbült meg, hogy nem kell csúsztatni a rajt időpontját. „Te vezeted az összetett versenyt, ha késel negyed órát megvárunk az indítással.” Nem sokan ismeritek bennem a rendszeretőt, de attól, hogy nem csinálom, titokban meggyőződésesen az vagyok, így abszurditásából adódóan viccesnek találtam ezt a hozzám állást, komolyan véve pedig arcpirítónak, nagyon figyelmesnek és megtisztelőnek.

Ellőtték a rajtot, ami úgy ért, mint mikor a műtét előtti gázos altatásnál már nem is számolsz vissza, csak szívsz egy nagy slukkot, s természetszerűen életmódot váltasz. Dórival, Jocival mendikáltunk. Elmúlattunk pár kört, mikor észrevettem, Joci szandálban fut. Éreztem, könyörgi a gúnyt, s mivel amúgy is felszabadító egy kis cinizmus, hát adtam neki. A továbbiakban is együtt haladtunk, így unalomtól botránkozásig végig hallgathattam, mennyi mindenki szabadítja fel indulatát Joci szandálja láttán. Bolondos méltósággal fogadta. Hozzáállásom immár kommersznek és rosszindulatúnak láttam, s kishamar irigység, tisztelet elegyeként vicces polgárpukkasztásként gondoltam a sporttárs kísérletére.

Az első marcsit Dórival nyomtuk. Jó társaság volt. Dumáltunk, míg az feledtetett, hallgattunk, mikor az inspirált. A gyomrom aggasztott. Nem volt teljesen jó, de rossz sem. Tudtam, ha elrontottam a reggelit, 30 előtt aligha „adom vissza”. Így nyugtalanul türelmeskedve haladtunk. Adtuk, kaptuk a köröket, ok volt minden és reális. Maráz Zsuzsi volt feltűnően jó formában, az első 3 órában 2 kört kaptunk tőle, ami egy 1,8 (elméletileg), de egy 1,6 – os pályán is szép iram. Blue szemfüles meggyőződéssel hívta fel figyelmem erre a tényre, mely elismerésemen és kíváncsiságomon túl nem ébresztette más érzésem. A célom változatlan: tartani a helyem az összesített pontversenyben. Nyugtáztam, hogy ennek pillanatról pillanatra e leget teszek, s lelkiekben a szandálban futó Joci magabiztosságával futottam tovább, gyönyörködve  a kettesszámú malomvölgyi tó fenséges látványában.

Dóri szép 4 órát futott, akár megvolt a marton, akár nem – az IAU szabványos mérés majd megmondja a frankót. Nyomott a fülledt meleg, s a száraz csokis gofrit egyre nehezebben nyeltem. De ha inni akartam, muszáj volt, különben könnyen egy epés hányás felső végén találhatom magam. A gyomrom kavarogni kezdett à beindult a para à ettől a gyomrom még inkább kavarogni kezdett… Egy pár körig kétségbeesetten szenvedtem, majd Illus krumplis tésztája, két só tabletta és a Jóisten kegyelme erőteljesen hatott rám, s újra minőségi volt az élet és a futás.

Zsuzsival közelíteni kezdett a tempónk, így tartottam, mikor újra mellém került. Egy jó darabig húzott, aztán felvettük a duma tempót, depózgattunk, beszélgettünk, igyekeztünk együtt maradni. Tartalmas szórakoztató és tanulságos sport és felebaráti élmény volt. Pár karika kijutott a Kedvessel is. Nehézségek közt célra tartva haladt. Nem érdekelt a kilométere csak a megelégedése és az egészsége. Szeretettel és büszkeséggel futottam mellette. A közös futásunknak hasgörcsöm vetett véget. Részben megnyugtatott, hogy inkább közép has – ha van ilyen – mint gyomor. A’sszem a vitaminra görcsöltem rá, de igazából mindegy. Létezésem kitöltötte a szenvedés, Kedves állapotára szabott tempójában haladt, Zsuzsit elengedtem: jó neki ha megy, jó nekem, ha magamra figyelek – ha másra úgy sem tudok. Mint minden versenyben, ebben is van az az időszak, mikor a kellemetlenség ellenére fenn kell tartanod a mozgás állandóságát, s ha ez sikerül az idő megsegít múlásával, s tiszta eszmélettel, ajándékul megtett kilométereket foghat fel az átmeneti időszak múltán. Itt ez volt az a szakasz. 4-5 kört tarthatott. Ekkor a vereny 9. órájában járhattunk. Egy utolsó meleg étkezés után elkértem a zeném, a koffenin tablettám, s elkezdtem futni. Erőm is indokolta, de erőteljesebben a tapasztalatom, s az amilyennek ismertem és tartani szeretném magam.

Szemüveg nélkül, agyban visszhangzó zenével otthon éreztem magam magányomban, mikor kedves tekintet vonta figyelmem. Az erdő határában Mikkamakka szép vágású gomb szemei fürkészték a tavat mama öléből. Nagy erővel szakadtam vissza a valóságba, s hagytam el a pályát, mint ahogy kilépsz a telefonos játékodból, ha haza érsz. Annyit időztem csak, ami mindenképp szükséges volt ahhoz, hogy meggyőződjek Mikka öröméről, biztonság érzetéről, szeretetéről. Vegyes érzés volt körönként látni őket (Anyósom, Mikkát, s Ádámot a keresztfiunkat) mindannyiszor próbáltam kedveskedni, viccelődni, de mint sem változtatott ez az engem gyötrő puszta tényen, hogy újra és újra hátra kell hagynom őket.

Ment a lábam, mentek a körök, éreztem gyorsulok. Frissítőnél Zsuzsit láttam, indokolatlannak éreztem leállni és megvárni. Erőszak lett volna a lábam és az akaratom felett. Mentem. Következő körben még mindig ott volt. Kb. másfél óra lehetett a versenyből s én csúcsra jártam. Emlékeim szerint Zsuzsinak két köre volt rajtam. Kértem Dórit, nézze meg, hogy áll az egyéni verseny, érdemes e mennem. Nyomtam murván fel, földön le vagy két kört, mikor Dóri mondta:

-          Két körrel van előtted, de igazából csak másfél! Gyerünk! Meg tudod csinálni!

Bíztatása szeretett Noémi, az én mindenkori bringás kísérőm bíztatására emlékeztetett. Őt szoktam inteni: semmi optimizmus, csak a puszta, naturális tények.

Szóval Dóri mondatából kivontam az optimizmust, s megbecsültem a végeredményt: ennyit nem tudok hozni. Vittem a lendületet, ami jól esett: erősen, erőltetés nélkül. Fejlámpa felvételét igyekeztem kitolni. A tó körül horgászó férfiak arckifejezése gyönyörködtetett körről körre. Eleinte, mint frissen harákolt turhát köpték ránk a csajozós bókokat, s sötétedésre érthetetlen, tiszteletteljes zavartsággal álmélkodtak csendesen.

Út’só körök. Terveimben utolsó előtti körben leadom a zenét, utolsó körre kiviszem a hosszú ujjút… de endorfinban úszott létezésem. Topban, zenével, Attilát magam mellé kérve mentem ki utolsó körömre. Kértem, ha megszólal a kürt, fogjon meg, s megállok. Mintha csak a tört kör teljességére várt volna a duda. A depótól 400 méterre kihúzom a zenét a fülemből 4, 3, 2, 1 TŰŰŰŰŰŰŰ!

Satufék 300 méterrel a vége-eleje előtt. Adják a ruhám, az innivalót. Köszönöm Attila. Egyszerűen csak fogadd el, hogy van mit, s mondd, hogy „Szívesen!” Szememmel Mikkamakkát keresem. Hamar magamhoz szeretem, s Kedves keresésére indulunk a körön. Ölemben kucorog, szájában már a cumi, kezében alvós takaró. Félálmából az ébersége Apáért van. Megtaláljuk, örülünk.

Végtelennek tűnt, mire eljött az eredményhirdetés. Mikka már elaludt a kocsiban, mi meg dideregve próbáltuk sürgetni az időt a szervező sátornál – mert ahol megvárnák a rajttal az ember lányát, ott ugye nem lépünk le az eredményhirdetésről! Összességében jól szerepeltünk. Joci PB-t futott – most a pálya mérésének, hitelesítésének problémájára nem szeretnék kitérni, jelenleg az eredetileg mért adatok érvényében írok, bár ha engem kérdeztek, én kb. 118-ra saccolnám a saját teljesítésem óra nélkül, várjuk az új, IAU módszerrel újra mért pálya adatokat… Tehát, Dóri nyerte a 4 órás futamot, Illus 3. lett, Zsolti hátfájás miatti kiszállás és újra visszatéréssel is ment 60-at, Zoli 2. lett, Kedves elérte a célját, s 100 felett teljesített. Bálint nagy tettei váratnak még magukra, de csak épp annyit, míg elkezd majd edzeni, ám az összesítettben szépen tartja helyét így is.

A kihirdetett – megkérdőjelezett - végeredmény 125,78 km-vel második helyen végeztem. Sokalltam, főleg ezen az erősen hullámzó pályán, no de elbírta a hiúságom. :) Zsuzsi 126 km-vel nyert, amit első hallásra adminisztrációs hibának véltem, hisz bő 3 kilivel kellett elméletileg előttem végeznie. A gordiuszi végül gubanctalan madzagként hevert előttem, mikor Zsuzsi mondta, hogy az ut’só körére már nem ment ki, Attila pedig, hogy épp elkapták egy köröm, mikor nem mért a chip, szóltak, s az utólag került jóváírásra. Ezúton fohászkodom fel ismét: könyörgöm a rajtszám nélküli, chipes időmérés általánosan használatos technikájáért!!! Eme elől hordó chipes rajtszámmal gyűlöletes viszonyt ápolunk, ami a szervezők és köztem lévő viszonyt is folyamatosan építi lefelé. Épp a mérés okán szólítottak fel többször, arra, hogy elől viseljem, a gumi, melyre rögzítettem, viszont kényelmemért lazán forgott a derekamon, rendetlenség szerint csatt elöl, rajtszám hátul üzemmódban.

Summa: örülök, hogy immár a versenysorozat delején járunk. Nagyszerű környezetben, érdekes pálya és talajviszonyok közt, minden igényt megelégítő frissítés. A pálya elmérése? Engem tét nélkülisége miatt nem zavar. Ha épp itt szaladtam volna egy „a” szintet, biztos bosszankodom, hogy hivatalosan mintha meg sem történt volna, de ez nem a mérés mód, hanem a pálya hitelesítés kérdése. Nagy hiba, követ mégsem ragadnék érte, akinek számít tanácsom: a követ tegye le, csinálja a dolgát, s bízzon, hogy hibájából tanulva más is azt csinálja legjobb tudása szerint.

Köszönjük Illusnak a hazajutás praktikumát és komfortját. Fél 3-ra itthon voltunk, 3-ra az esti kutyaséta is megvolt. Tapasztalatom: A balgatag és a dicső dolgok közt egy különbség van: az áldás!