A klasszikus táv – avagy maraton beszámoló

Most egy kevésbé leíró jellegű, amit kiküldenék magamból a világegyetem felé, inkább elemző jellegű. Célja első sorban, hogy egy átgondolt, strukturált visszajelzést adjak Márton Attila „edző bá’”-nak, 3 hónap közös munkánk első célul tűzött versenyének véghezvitelével. Amúgy meg röpke 3:16-ról mit meséljen az ember ennél egy elmélyültebb beszélgetés is tovább tart ;) – csak vicc, szeretnék  ennél rövidebb időről színektől és érzésektől burjánzóbbat írni, ha, jobb futó leszek, vagy a verseny egyetlen pillanatáról novellát, ha jobb író leszek ;)

Bárcsak el tudnám hegedülni a fejemben és a testemben játszódó folyamatok különbségét közös edzésünk első alkalma és a maraton bármelyik pillanata között. (Ha fiatal felnőtt koromban kicsit komolyabban tudtam volna venni magam és nem adom vissza a zeneiskolának a gyönyörű rózsafa hegedűm, meg is próbálnám!)

            A szülinapom után egy héttel dobogó szívvel keresem a Puskás Ferenc Stadionban az olimpikonok kertjét. Sosem voltam ott, a bejáratot sem tudom, hol van, elkések. Bemelegítés vezényszóra. Ba****s! A hajgumim otthon maradt! (Ha tudnátok, hogy irritál, mikor „benne vagyok” egy akció filmben, megjelenik a hősnő és kibontott hajjal megadja mindenkinek, ami szerinte jár neki. A film cselekményéből is ki tud zökkenteni annak a valószínűtlensége, hogy az izzadt, ide-oda csapódó, szembe lógó érzékszerveket zavaró haj szabadon lobogó a szexis, nőies hajzuhatag összeférhet egy megmérettetés alkalmával igényelt koncentrációval. Te jó ég fiúk! Ez totál irreális! Vagy „küzdelem” vagy hajlobogtatás, ezt nem akarhatjátok és nem is hihetitek! ) à vacak csatomat igazgatom, és egy ollóról gondolkozom. Most csak a tarkómig vágnám, otthon megigazítanám… Bő 1 km a kör. Nem sok látványosság, folyamatosan kanyarodó aszfalt, nehezen szerethető pálya. Meleg. Az izgalomtó, a megfelelni vágyástól folyamatosan száraz a szám. Repülők: sosem csináltam, szédülök és forog velem a világ. Újra körök, hányinger. Nem emlékszem, hogy valaha esett ilyen rosszul a futás. Lobogó hajam alatt fejfájás kezdődött. Borzalom és kudarc – bocs Attila, sz*r volt, na! A reménysugár okát kutattam a szívemben. Megtaláltam: ennél rosszabb talán nem is lehet!

Maraton. Egy kis betegségtől eltekintve jó erőben érzem magam. A várakozás lelkesedése és izgalma jár át. Mint mikor készültél egy vizsgára és várod, nem csak azt, hogy bizonyíthass, hanem hogy a megszerzett tudásod a tapasztalataiddal együtt részese lehess egy bizonyos kultúrkörnek, szubkultúr-körnek ;D  Hogy a vizsga mennyire szerethető, az csak az érdeklődésnek és a tanulásnak a mértékétől függ. Szerintem így szupi! Élvezzük ki a társadalom személyünk iránti érdeklődését! ;) Érdeklődés ok, „tanulás” ok.

Konkrétabban: Személyes nehézségeim, hogy a testvéremmel, akit 7,4 kms útja előtt lelki hamuba’ sült… láttam volna el, nem sikerült találkozni, Attila gyógyulási kötelezettsége miatt nem tudott ott lenni, a Kedvest pedig elvesztettem a rajt előtti 10 percben – habár úgy beszéltük meg, hogy amíg tudunk, együtt megyünk. Személyes könnyebbségeim: durva, hogy egy 12.000-es tömeget megmozgató rendezvényen hogyan futhatók össze mindazokkal a szeretett ismerősökkel „véletlen” akik jelenléte hozzá tartozik ennek a nagy volumenű versenynek a nagy volumenességéhez! Akivel mezőnyön kívül nem, majd mezőnyben bíztató szót cserélünk, majd ott lopok magamnak a mosolyukból!

Rajt előtt 5 perccel tudom meg az esztergomi csajtársaktól, hogy 4 perc a rajtig. Steib Peti látom, persze, hogy örülök neki. Váltózik, rajtig felszínes szóváltás. Rajthoz állok a 3:30-asokhoz. Gondoltam, Fidó a 3 órások környékén van. Szeretem, ha ő a „felvezetőm”.

-          Ha tudok, feljövök rá - gondoltam.

Állok a kordonon, szemüveg nélkül pásztázom a többezres tömeget. Hirtelen mindenki ismeretlen. 10, 9, lemászom, 8, 7- szemem becsukom, kezem összeteszem – 6,5, belső kontrollt átfuttatom, 4,3 –lepörög előttem a Verdák c. rajzfilm elejéről Villám McQueen nagy monológja:

„Jól van! Mehetünk! Koncentrálj! Én a sebesség! Egy győztes, 41 vesztes. Én veszteseket reggelizem. Reggeli! Nem ártott volna megreggelizni. A nap első étkezése meghatározó… Nem, nem, nem, koncentrálj! Sebesség! Gyorsabb a hangnál, gyorsabb a fénynél, Villám vagyok!”

2, nagy levegő alhasba szív, 1 Rajt – 30 mp, míg elértem a célkapuig volt időm kifújni is :)!

Elkezdődött.

-          Jó napot! Makai Viktória vagyok!

-          Jó napot Makai Viktória, húzzon egy tételt.

Hatásszünet.

-          Maraton 3:15 alatt – láthatóvá váló mosoly a szám jobb és a szívem bal sarkában…

-          Tessék!

Mozgásra serkenek. Újabb mélyre szívott levegővel elkezdem feltölteni oxigénnel az izomrostokat, hosszan kilépem, karral dinamikát adok neki – mintha a hétköznapokban nem tehetném ezt meg.

Órám nincs, szabadnak érzem magam. Érzésre futok, a cél tekintetében mégis kontrollként hasznos lenne összevetni az idővel, mint kiszámítható állandóval – velem szemben :) :( Az óra talán azt mutatná, amire Attila azt mondaná: „erős kezdés”. De én érzem: ez az az árnyalat, ami a lendületes futás és a tempófutás között húzódik. Míg végigérünk az Andrássyn, végigfuttatok egy mozgás és állapot kontrollt. Ok. Bennem „minden most kezdődik el…”, várom a fordítót, hogy tudjam mezőnyben a Kedves, előttem, mögöttem, harmóniában? Lestem, mikor jönnek szembe az élharcosok. Eszméletlen felemelő képet mutattak. Fotón nézve is szinte mozgó kép. Musztángok vágtája. Krisz és Ispi, a 3:00 iramosok jönnek szembe, magenta színű lufival. (Éreztem, létezhet az a „meleg” kampány, ami érzelmileg hatást tud gyakorolni rám ;)) Alig látszottak a tömegből. A távolságunkból ítélve helyemen vagyok. Szívdobogás. Nem az a hideg verítékes fajta, hanem az, mikor nagy érzésektől nagyobbat dobban és több vért pumpál! Kedves mögöttem, nem sokkal. Biztonságot ad, mint egy védőháló. Tudom, összeszed, mielőtt elhullok, vagy ha már elhullottam.

Közérzet rendben, tempó rendben. Benne vagyunk a távban. Nehéz dolgom van. Máskor ilyenkor kezdem meg a nézelődést, az ismerős arcok felkutatását a hasonló tempójúak felmérését társalkodás céljából, de most nem. Figyelmem elterelése helyett, most annak összpontosítása a cél. Kanyarog az út én pedig szorgalmasan és menetrend szerűen oda- odalépek, hogy „megtörjem a monotóniát” – ahogy Attila tanácsolta. Tenyeremre pillantok, ahonnan fekete alkoholos betűk súgják, hol van leadva az első frissítőm. 8 km – kicsit korai, mindegy tudom vinni. Érkezem, keresem…, megvan! Megyek, szememet megszúrja hirtelen: blablablacsomószám5

-          ÁÁÁÁ! Az én számom vége 9! Basszus! De tök ugyan olyan!

Vissza a frissítőhöz. Letesz, tudomásul vesz, tovahalad – ez volt a következő pont, ahol hangosan kiáltott a bennem lakozó Márton Attila. A következő frissítőnél megvolt az én „drágaszágom”, MaltoVitem. 10-ig az útvonal is nagyrészt árnyékos volt. Úgy terveztem, addig észre sem veszem, hogy futok. Bár nem sikerült nem észrevennem, de az állapotom kifogástalan volt. Az őszi nap ereje teljében kapaszkodott felfelé. Szórta ránk keményen a sugarakat, a fehér Magyarországos sapim sisakként védett és verte vissza őket.

Budai alsó rakpart: a mezőny iránti érdeklődés és a profik áhított bámulása teljesen lekötött. A következő egyéni frissítőmről így le is maradtam. Az út totál egyenes. Sem kanyar, sem frissítő J amihez kötve tervszerűen, kicsit „megtörhetném a monotóniát”. Indirekt hatások, melyek akaratomon kívül dinamikát hoznak az út megélésébe és bejárásába: nagy decibellel dübörgő zene, „gyerünk Viki”! Ha a nevemet hallom, az sosem hagy hidegen. (Na, nem abban a formában, hogy „torkon szúrom magam, csak azért, hogy Viki néni börtönbe kerüljön” :) :() Úgy hiszem, ha valakit a nevén szólítasz az elfogadó, tiszteletet adó, de mindenképp megelőlegezett bizalom. Sok endorfin löketet kaptam ezen keresztül. Húzott a fordító, türelmetlen lelkesedéssel rohantam a mezőny elé – tehát szembe. :) Tetszett, hogy ezért viszonylag kifuthattam magam. A tömeg kevésbé ritkult, mint vártam. Érezhető volt, hogy a 30-asokat szépen folyamatosan oltották be a mezőnybe. Talán ez az időpont lett volna, amikor elkezdem nézegetni a csajokat – nem úgy, NE képzeld el! Talán csináljuk ezt, mi lányok, de nem írunk róla beszámolót. Maradjuk a rajtszám színek szerinti differenciálásának megfigyelésénél.De el sem kezdtem, mert annyi lett körülöttem a csaj. Maradt az élboly áhított bámulása. Lassan – csak vicceltem, tehát GYORSAN – feltűnt „Robertó Szalóki”. Vigyorgó képe pavlovi reflexként hozta elém a winschoteni VB élmény kavalkádját. A 100 km viszonylatában kezdtem gondolkodni a maratoniról. Éreztem magamban az erőt, a lelket. Tudtam egy dolgom van most magammal: megpróbálni koncentrálni a 200 és 100 km-n szerzett erőt a 42,2 km-s távra. Ez egyelőre nem jelentett problémát, ugyan is a szenvedély olyan mértékig szökött fel bennem, hogy ha nem futhattam volna, kidurrantam volna, vagy személyiségkárosító szorulást okozott volna. Lassan fél táv. Enyhe tempófokozást terveztem. Óra híján nem tudom mennyire valósult meg, talán csak tartottam. Ami tény, hogy elkezdetem vizezni és ez elég időigényes volt. Tapasztalatom szerint ez úgy van, mint a szőlőcukorral: ha elkezded, onnantól végig csinálni „kell”. A bennem lakó Márton Attila ismét jelzett.

Tűzött a nap, zsugoribb lettem. Mint Gollam, próbáltam az árnyas részekre korlátozni a működésem – ez egy nagyon keskeny sáv volt a budai alsó rakparton, a felső árnyékában. Enyhítő körülmény, hogy már kezemben az út’só MaltoVit-es szomjoltóm, hátrány, hogy dugig van az arcom egy fél szelet BowerBar-os szelettel. Mintha beszorult volna oda. Gej, ragad és tele van vele a képen. (Hjaj, de utáltam mindig az infúzió tűjét a kezemben! Most mégis úgy éreztem, elférne egy övtáskában a palack, amiből vénába kapom…) Iszonyú amatőr frissítő vagyok! A nyeldekelés kontra levegőkapkodással is csomó idő elment. Citromos Maltoval higítottam, a nagyját leküldtem, a többit kiköptem a francba! Mire befejeztem ezt a fúziót, ragadtam a MaltoVittól, szerintetek érdekelt? NEM. Az, hogy az új bordó virágos fülbevalómhoz a bordó futótrikóm vegyem 35 fokban is a fehér helyett, az IGEN! Ez NEM! Ki mondta, hogy egy nő logikus? Hogy lenne ez összefüggésben azzal, hogy el-RAGAD-ó? ;)

Nem fényezem, lötyögött a gyomromban mindaz, amit levegő helyett vettem magamhoz frissítés címszó alatt. Fejben elkezdtem kattogni rajta, hogy tavaly ugyan itt készült meg a gyomrom. A bennem lévő Márton Attila, hol üvöltött, hogy „nincs, ami felszívja a sok folyadékot”, hol csak csendesen hajtogatta, hogy „kellett, volna az a PISKÓTA 10-hez, de most már mindegy”. A „hangok megmondták”. Tudtam, hogy hibáztam.

-          De reggel 3 közértben is hiába kerestem.

-          Mióta tudod, hogy okt. 2-án maratonod lesz?

-          Annyi minden másra figyeltem, mert egyébként olyan jó ember vagyok eltekintve attól, hogy nem!

Jöttek mentek az elméletek, a tény viszont az volt, hogy szar a gyomrom. A műegyetem előtti fordítónál lestem a Kedves, hátha „összeszed” és „bevisz”. Vártam, hogy elmondjam, hogy „nem jó”, hogy „hányok”, hogy „nem fog sikerülni”, amire ő elmondja, hogy „jó”, hogy „hányjak” és hogy „sikerülni fog”. Szóval csak úgy megment, mint általában. De messze jött, nőtt köztünk a távolság. Tudtam, valami nem ok – talán arra vár, hogy „megmentsem”…

Kriszt és Ispit még utoljára láttam, de nem mentek együtt. Erős, biztonságot mutató egységük megtörve. A betegség okán a garatomon csordogáló taknyot nyelem folyamatosan, mint valami erőt csapoló gélt. Na, most hol a kanyar, hogy „megtörje a monotóniát”? Hol a víz, hogy öntsem magamra és új erőre kapjak? Hol van az én aggódó anyukám imádsága? „Magam” maradtam. Nem volt kinek drámázni, a célom még áll, akkor most hogyan is csináljam?

Állapotátfuttatás: a gyomrom szar. Jobb lesz, ha megállok hányni? Nem lesz jobb annál, mintha oldalra hajolnék, mikor jön! Akkor ez lesz! Meleg van. Ahol lehet, locsolok, ez visz el egy kis időt, viszont kb. 3 kilin keresztül hűsít, tehát max. 3 kell belőle. Lábaim és erőnlétem nagyszerű állapotban, ezt koncentrálással kihasználni. Az erőteljes karmunka ingerli a gyomrom à abból visszavenni, lábra terhelni. Egy gélem és egy fél decis energiaitalom még van: kevés kalóriát vittem be, kell, hogy a cukor, hogy a végén is jó mentális állapotban tudjak lenni és kontroll alá tudjam tenni az állapotom, akkor is, ha vissza kell adnom a természetnek, ami talán sosem volt az övé – gél, energia ital… Nincs körülöttem olyan ember, akinek pillanatnyilag segíteni tudnék. Ha együtt is, de egyéni harcokat vívunk. Mindenkinek a saját lelkiismeretéről kell számot adnia. Ahogy a tíz szűz példázata mondja: nem adhatunk kölcsön olajat azoknak, akiknek elfogyott a lámpásukból a legnagyobb segítség, amit nyújthatunk, ha elküldjük őket oda, ahol az olajat adják. (olaj= Szentlélek, szűz= izé. Szóval azok az emberek, akik várják Jézus eljövetelét, azaz mi – ha mondhatom így, Isten pedig, aki az olajat adja) Bálintot érem utol hátha…, de nem. Mennem kell. Ritkul a mezőny, mint a levegő, ahogy magasodnak a csúcsok. Nem hiszem, hogy most kezdődik el, ami most kezd kiteljesedni. Marcsis csaj nincs a közelemben.

Utolsó 10-en belül. Ez lenne az a szakasz, amikor különbséget mutatok a lendületes és a tempófutás között. Igyekeztem az erőmet az állapotom ellenére kihasználni, miközben mások az útra helyezett hányadéka folyamatosan mintha tükröt tartott volna a gyomromnak. 7 km hátra. Rádobom az kis energiaital koncentrátumot, mint Dr. Emmett Brown a Vissza a jövőbe 3. részében a sárga robbanó anyagot is a gőzmozdony sebességének a maximálisra fokozása érdekében. Undorító az íze. Országházat látom. Képen öntenek két pohár vízzel. Még mindig látom J Igaz és csodaszép. Zene bömböl: Funk soul brother – „Drukkoló lélek a bátyám” :) - ilyen jó muzsikára már vagy 16 éve nem hánytam! Ezt nagyon meg tudtam volna élni! Vágytam rá! … de kanyar jön, a szó kötelez, egy kis tempóváltás – talán csak gondolatban valósult meg. 4 km a célig, Zsolt a pálya szélén, ice teával kínál. Eszembe is ötlött pár „színes” szó gyomorból, amiket visszatartottam. Diszkrét nyöszörgés, amiből tudja, hogy jól jön pár önazonosságom erősítő szó, de nem túl sok, nehogy aztán emiatt ne vigyenek a jó kis fiús terep edzéseikre ;)

West Endnél még egy gyors fürdés és most már zúzda a célig. Nagy levegő, alhasba szív. Kifúj TELJESEN, hogy újra fullra tölthessem. Lépés nyújt, hátsócombomban izomérzés. Jó! Kar mozgásban. Szeretem!

Tudom, Anyukám és Attila a célban várnak. Tudom, ha beérek, rögtön feltétel és eredménytől független szeretetet és büszkeséget kapok tőlük. Nagy ajándék. Ezért hálából MOST még érdemes futni… EDDIG! :)

-          Köszönjük kedves Makai Viktória! 3:16:42 Ez egy erős négyes osztályzat!

-          Reális. Köszönöm. Nagyon megfelel!

Mindig nagy élmény számomra, ha olyan embereket mutathatok be egymásnak, akik példákul szolgálnak számomra:

-          Anyukám – Attila, Attila – Anyukám! :)

Örülök, hogy megismertem Attila fiát, akinek egy öklendezős, büdös, leharcolt boldog nő benyomását tehettem bordó trikóban bordó, virágos fülbevalóval. Büszke vagyok. Akit megismert, az valóban ÉN vagyok J Önfeledten, öklendezve, heverészve várom a Kedvest. Hamarosan érkezik. Mindenségit! Bármilyen rosszul van, nem bír rosszul kinézni! Még csak hánynom sem kell tőle ;) Zöld szemeket pillogtat formás orra felett.

-          Isten hozott!

Izmaim teljesen rendben, de azért legyúratunk. Egyrészről ki ne kívánna egy kis testi foglakozást, krémes erős simogató kezek közt, másrészt utoljára Bense Kriszti kente a lábam UB-n és épp elég furcsa volt az is (Köszönöm Kriszti, szeretettel gondolok erre és abszolút belefér a kapcsolatunkba). Ha a helyzet megkívánja, bárhol alsóra vetkőzöm bármikor, de ami az érintés részét illeti, legszívesebben bemutatkoztam volna a masszőröknek és mondtam volna magamról néhány szót, ha már ilyen viszonyba kerülünk… Jó, OK, igazatok van! Nem szoptatott az anyukám és a húgom is ritkán puszilom meg, de dolgozom rajta, mint az angol nyelvvizsgámon :D :D :D (A 3. diplomához már tényleg kelleni fog!)

Sok a rizsa! Összegzés: hihetetlen érzés volt megélni az erőmet. Lehet, hogy még mindig rosszul gondolom, de ez erősödött bennem: egy jó futásért nem kell meghalni, örömből, alázattal, szorgalommal és ebből fakadó belülről kifelé törekvő erőből kell megcsinálni. A tempó nagy szabadság érzését sejtett meg. (Lehet, hogy nem vagyok messze azoktól a szerhasználóktól, akik egy flash alkalmával koncentráltabban, nagyobb időintervallumra elegendő élményt élnek át rövid idő alatt. Bár, sosem próbáltam még kemény drogot. Képeket vetek össze: amit droghasználó írt versben, és amit és skiccelek a futásaim MEGéléséről. Talán ezt az érzést legalizálja a pszichológiában használt „flow” érzés? Ilyet legalább már biztosan éltem át! :) ) A rossz és a jó egyben az, hogy nem hoztam ki magamból a maximumot. Órám nem volt. Talán lehoztam volna 3:15 alá, talán hiszti rohamot kapok és bömbölve hányok, hogy kicsúsztam. Felszabadító volt a magam viszonylatában menni.

Sok olyan dolgot írtam, ami személyes – megtisztelő, ha van, akit érdekel – és olyat, ami taktikai szempontból számomra a „spanyolviasz”. A tudás közkincs, titkosítás helyett megosztani látom jónak. Megtéveszteni nem szeretnék senki, alkalmazásnál óvatosan, hiszen ezek egyéni, egyéntől függő tapasztalatok is lehetnek. Istennél igenis van esélyegyenlőség! Legyen meg az ő akarata!

„…mert micsoda a ti életetek? Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.

Holott ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.

Ti ellenben elbizakodottságokban dicsekedtek: Minden ilyen dicsekedés gonosz.

A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak.4:14-17)