Te kétdimenziós üres fehér lap! Hogyan fogjuk átadni az én jóval több, mint háromdimenziós, minden érzékszervet megbizsergető élményeimet életem első világbajnokságáról?

Az ésszel felfogható és a szívvel érzékelhető világ, mint általában teljesen más képet vetített elő a 2011-es 100 km-s VB megélésének a lehetőségéről.

„Világi” részről 2 hónappal a verseny előtt kaptam értesítést a lehetőségről, 1 héttel a verseny előtt buszbérleti díjat kellett átutalni egy akkor számomra ismeretlen személy bankszámlájára, két nappal az indulás előtt kértem tájékoztatást az utazás paramétereiről és 1 nappal indulás előtt kaptam arról, hogy „Futó atlétákat és nadrágokat nem tudtak adni, de úgysem szoktak stimmelni a méretek, fusson mindenki a saját jól bevált ruháiban.”

Lelki részről első pillanattól vágytam ennek a részese lenni. Úgy éreztem, harmonikusan illeszkedik a „futó ciklusomba” - ezt az érzés minden tudásával segítette a valóság szintjére hozni Márton Attila, aki az edzéstervvel is úgy készítette, hogy hirtelensége ellenére váljon kívánatos ritmusává az edzéstervemnek. Rám hangolódó figyelmessége nélkülözhetetlen volt. Nagyokat vágyakoztam az iránt, hogy ezt a kivételes helyzetet a Kedvessel együtt élhessük át. Látszott, hogy ez nincs elkészítve, egyszerűen nem megy. Nem értettem, hogy hogyhogy? Egy hónappal az esemény előtt realizálódott, hogy Vajda Anita és mellettem Gyebnár Évi (Kicsi) lesz, akikkel összefonódik majd életünknek ez a néhány napnyi oldhatatlan fonala. Vártam Évivel való barátságunk történelmének újabb mérföldkövét. Ha csak csaj-bulira gondoltam, a zsernyák bigékkel, már az belelkesített, hát még a hazáért futni nemes, kedélyes barátokkal!

Szerda, eseményforgalom, eseménydugó. Reggel az ut’só edzésem, 2 óra könnyű futás, 6-kor, munkahelyi team-re, onnan csatangolás a városba, hátha találok, magyar nemzeti technikai női futóruházatot XS-es méretben. Gondolhatod… A nagy érdeklődésre való tekintettel arányosan hozták kereskedelmi forgalomba àvagyis:  nincs. Délután a „korábbi” vonattal megjött Kicsi. Az otthonunk rögtön magába fogadta. Elkezdődött…

Reggel 6-kor már túl voltunk az eső szituáción, amit Kicsi jelvényének megvillantásával sikerült megoldani, és várakozásteljesen ásítoztunk a Puskás Ferenc stadion előtti találkozási ponton. Buszba be, puszi Anitának, lássuk egymást közelebbről; Szalóki Robinak, akivel még 3 hónapig biztosan együtt vagyunk 6 órás országos bajnokok, Steib Petivel, akit most ismertem meg személyesen és Molnár Tamás. Kabócával és barátaival – avagy a magyar segítő és szurkoló gárda szeretett tagjaival az érkezés helyszínén találkoztunk. Kriszti és Ispi üzenete itt ért utol. Sms-ük, mint értünk szóló imádságot olvastam.

-          Köszönjük. Ezek a szép őszinte másért élő szavak biztosan meghallgatásra találnak. Szívemre helyeztem őket.

Az indulás után nem sokkal megkezdődött a csapatépítés, zabálás és a hangulattal egyenes arányban növekvő magyar lakodalmas zene hangereje. Sosem szerettem. E pillanatban hallgatom és elérzékenyülök. Röhögnél, ha látnád, hogy cigány lakodalmasra elszorul a torkom, de ha jól át tudom adni az élményeket, a végére, hátha majd a tiéd is, és akkor már „rajtunk” röhögnek majd…

13 óra autóút és este már csapatként szálltunk ki Winschotenben a kisbuszból. Tamás felelősséggel, nagy odaadással szállított el minket a kívánt célhoz. A szolid két sávos és azzal folyamatosan együtt mozgó jó minőségű bicikli utakkal átszőtt kis kertvárosban Stadskanaal-ban, a versenyközponttól 20 kilométerre volt a szállásunk. Olyan volt, mint egy kis luxus falu, ahova egy világkatasztrófa után összetömörülnek a nációk maradékai kisházanként. Egy házikó a Kabóca team-nek egy Tamásnak, mi pedig azonnal összebútoroztunk a srácokkal. Olyan volt ez, mint a valóságshow-k, veszekedések, önpusztítás és egymásra nyomulás nélkül. Talán nem is voltunk annyira „érdekesek”. Minden esetre én még nem voltam olyan buliban, ahol céklát eszegettünk bébi répával, vércukorra müzlit toltunk, és alkoholmentes sör kortyolgatása közben röhögtünk nagyokat – vagy Kicsi házi pálinkájától, ezt nem tudom biztosan. Szem előtt tartva persze, hogy „gyerekek, holnap után verseny van!”

Az esti vacsoránál elkápráztatott a nemzetek sokasága, az emberi sokszínűség és másság kavalkádja. Monumentális érzés volt ott lenni. Először éreztem magam „válogatottnak” az élményért, hogy itt lehetek. Ha eddig valaki féltett attól, hogy a futás iránti elragadtatás egyensúlytalanságot okoz az életemben, az most minden joggal és megalapozottsággal retteghetett. A futás iránti olthatatlan vágy és az ezt övező felfokozott körülmények, mint egy puzzle darabot olvasztott bele engem ebbe a szétbonthatatlan képbe.  Nemzetek asztalonként, zászlójukat magukra öltve népüket képviselve. Forgattam a fejem, hogy a legnagyobb fókusszal tudjam befogadni a látványt. Vizsgáltam az emberek másságát, vonásait tekintetét. Minél jobban vizsgáltam, annál inkább egy intergalaktikus találkozóra kezdett emlékezni ez az egyre furcsábbnak látszó gyülekezet. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy Man in black forgatáson. Szokatlan arcú emberek, érthetetlen nyelveken érintkezve, meghatározhatatlan ételeket ettek. Immár én is azok közé tartozom, akiknek az esztétika érzékét a magyar emberek gyönyörködtetik legjobban. A felkínált ételek finoman el voltak készítve, bár sem választékban, sem tápanyag tartalomban nem voltak magas szinten, sem választékban. Skubiztuk, hogy népcsoportok leggyorsabb futói mit esznek. Avagy az örök kérdés:

-          Mi a „bajnokok reggelije”?

Okosabbak talán csak annyival lettünk, hogy legközelebb talán nekünk is saját kosztot kéne hoznunk, ahogy azt több asztalnál étkező homo sapiensek – bár meggyőződésem szerint Az első emberpár is ebbe a besorolásba tartozott…

Belaktuk a házunkat. Fiúk a kétágyasba, mi a háromemeletes ágyas szobába. Sajnáltam, hogy nem lehetek 72 órát ébren, úgy hogy majd itthon összealszom a felgyülemlett órákat. Elvonultunk az Alvin és a mókusoknak készített ágyunkba és szunya. A zsaru csajok gyorsan befoglalták magunknak a magaslati fekhelyeket, így maradt nekem az alsó „fiók”. Mekkora poén Gábortól, hogy a „sitten is alul alszik a főnök …” Ha ez kint eszembe jut, még tudta volna emelni a kedélyállapotomon. ;D Jó időzítés volt, hogy volt még egy napunk a versenyig.

Ha tudnátok, reggelenként otthon milyen tortúra, hogy mit vegyek fel, ami aznap hangulatomban leginkább megfelelő és adott nap leginkább kifejez engem és az érzéseim! Keményen szoktam edzeni ezzel a házasságunkat… Ma egyszerű volt. A nemzeti melegítő, mint a nyolcadik réteg bőröm vált eggyé velem. Reggeli. Be a csillagkapun, a galaktikus tanácsba, ahol lezavartunk egy gyümölcsökben szegény étkezést. Az ebédig – ami egyébként nem volt – annyi feladatot adtam magamnak, hogy visszafeküdjek kicsit aludni. Ezt viszonylag jól sikerült abszolválnom. J

Az átmozgatás idejének elérkezésével keltettek a többiek. Egy közeli bolthoz mentünk vásárolni hiánypótlás céljából kisbusszal és vissza felére terveztük az átmozgatást. C1000-be, a helyi Tecsóba gurultunk. Megvettem a piskótát, frissítésem egyik alapelemét. Szussz! Meg egy csomó édességet a Kedvesnek és a követelőző zsarnokoknak. ;) A parkolóban suhanc csoport meredt ránk. Hosszasan bámultak. Magyar mentalitás:

-          Mit bámulsz…? – bocs, lehet, hogy csak az enyém.. – gondoltam.

Mikor végre megeredt a nyelvük:

-          Áááá! Balazs Dzsudzsak!

(Már meg is írtam Dzsudzsák Balázs hivatalos oldalára. Erkölcsi kötelességünk a visszajelzés, hátmég ha jó J!)

A hideg végig szaladt a hátamon. Hány és hány magyar ember teljesítményéhez kell méltóan viselkednem ebben a melegítőben. Nem vagyok méltó, tudom, de ha lehet, még jobban vártam a reggeli rajtot, hogy én is tehessem végre a dolgomat. Jött a hátra húzott lendkerekes kisautó érzése. Alig vártam, hogy elengedjenek.

Parkolóban vetkőzés, majd kocogás vissza a „villába”. Nagyon jól esett a hosszú buszút utáni átmozgatás a kerítés nélküli kicsi házak előtt magabiztosan futó széles bicikliúton. Együtt mentünk. Végre futottunk. Olyan volt, mintha körbe adtunk volna valamit, ami mindnyájunkat egy kicsit felszabadít és összekovácsol. A mozgásokat nézegettem. Éviét és Anitáét bámulhattam eleget a 12 óráson, így ők most kevesebb figyelmet kaptak. Robi lábizmainak dinamikája egy mérsékelten összenyomott rugót juttatott eszembe, amit szemlátomást nagyobb terhelésnek szántak. Látszott, erővel kell lenyomni, ha meg akarjuk tudni, hogy mekkorát is rúg vissza. (Képletesen értem persze, de szó szerint sokkal viccesebb J) Steib Peti futása maga a visszafojtott erő. V8-as motorok alapjáraton duruzsolnak. Mintha semmi erőfeszítést nem tett volna bele. Egy kisebb gázfröccs is hogy felzúgatná azokat a motorokat! Kabóca önállóan edzett. Létszámilag és kapcsolatilag is egy egységet képeztek.A Kabóca team-et J Még csapat pólójuk is volt! Kabóca futását is láttam már, utoljára Komáromban 6 órán. Gyorsított felvétel.

A „nincs ebéd” után számomra érdekes dolog következett. Bekevertük a frissítőnket. Ez részemről annyit jelentett, hogy vizet öntöttem a MaltoVit porra és citrommal ízesítettem, majd mellé tettem a megvásárolt piskótát.  De nem a többiek! A nappali egy laboratóriummá változott, egy boszorkánykonyhává. Sajátos funkciójú kis üvegek tömkelege telt meg több komponensből kikevert, különböző tartalmú, változó állagú anyagokkal. Pánik fogott el. Az én frissítési tervem:

1-50 km-ig minden frissítő ponton 3 falat piskóta és 2 dl MaltoVit, fél távnál vitamin

50-100 km-ig 2 dl Malto marad, és pár finom Power Bar-os csemege, alapjaiban építve a gumicukorra, amit a hétköznapokban nem fogyasztok, ilyenkor viszont NYAMIKA!

Sápadtan néztem, ahogy Anita, mint kémikus-dietetikus előzetes terv alapján készíti el 20 üvegének nagy gonddal összeválogatott, fizikai állapot ADOTT igényeinek megfelelő tápanyag utánpótlását. A többiek sem sokkal maradtak el, de Anita volt a legprofibb. Kezdtem aggódni.

Ez idő alatt tartott a csapatvezetők eligazítása. Izgatottan várták/tuk, hogy mire számíthatunk. Felmerült, hogy nem használható pulzusmérő és gps. 6-unkból 3-an pulzusmérővel edzenek, így ez elég sarkalatos kérdés volt. Előző este Kabóca tervét hallgattam pulzustartományokról, személyes fizikális sajátosságokhoz igazodó edzéstervről. Sosem voltam jó matekból. Gimiben még meg is húztak belőle. Most nagyon sajnáltam. Ámulatba ejtett, hogy képességeink és lehetőségeink számokkal leírhatóak. De hány ismeretlenes egyenlet vagyunk? Nem bántam volna, ha kiderül, hogy nem használhatom az órát…

Az értekezletről számukra lehozott információ mindössze annyi volt, hogy a hazafele busz útra össze kéne dobni a pénzt, mert az UMSZ átutalással kérte a csapattámogatást az IAU-tól. Más országok team-ekbe tömörülve hallgatták csapatkapitányuk tájékoztatóját.

Este zászlós felvonulásra utaztunk Winschoten belvárosába. Tudtam, hogy hamarosan lelki orgazmusom lesz. Ez annyi előkészületet igényelt, hogy kihúzzam magam a nemzeti melegítőben. Nemzeti klikkek, a tábláknak megfelelően. „Hongarije” ezek vagyunk mi. Zászlóbontás, vonulás. Országonként a résztvevő sportolók köszöntése név szerint: „Vittoria Mákájjjj!” – visszhangozza a főutca. Katarzis.

-          Gyakoroljátok csak be, hogy jól menjen, ha egyszer a magyar Himnusz előtt kell majd mondanotok J

A zászlót a csapat feje felett lobogtatja a szél. Kérünk a főtérre. Boldog-boldogtalan etnikumokkal fotózkodunk, felhőtlen a jókedv. Főleg a gyönyörű piros fehér zöld mezes mexikóiakkal. Mondhattunk bárkinek, amit akartunk – magyarul persze. El lehet így szemtelenedni…

Ott(nem)honunkba érve gyors vendégség a Kabóca team-nél. Jó hangulatú kis csapat, folyt belőlük a hülyeség. Rengeteget ettek és mindig jókedvűek voltak. Gyertyafényes házikójukban vártak minket, frissítőinket és a hozzájuk tartozó használati utasítást. A frissítéshez érve elzáródott a poén folyam és meglepő komolysággal és profizmussal mondták vissza igényeinket. Nagyon megnyugtató volt. Jelenlétük és segítségük meghatározója volt a versenyzésünknek. Hálára vagyunk kötelezve irántuk.

Egy tészta parti és egy alvás választott el minket attól, amiért valójában jöttünk. Egy jó reggeliért J Szóval egy mérsékelt reggeli után és az utolsó előtti Stadskanaal – Winschoten útvonal megtétele előtt alkoholos filccel magyar zászlót rajzoltunk a jobb felkarunkra. Ez a lehetőség maradt számunkra, hogy nemzetiségünket és összetartozásunkat valahogy kifejezzük. ODAérkezve megnéztük a 0 km-s frissítőnket. A srácok gondosan előkészítettek már mindent. Egyébként minden a szokásos:

-          Pisilni kell, kakilni kell, mit keresek itt és ha nem megy…

Vártam a gyógyírt a problémánkra, meg is kaptuk: eldördült a rajtpisztoly. Lazán könnyen kezdtem, nagy levegőket véve a páradús helyi levegőből, nyújtva a lépést.

Sosem látott tömeg a kordonokon kívül vártam, hogy kicsit elfogyjanak és elcsendesedhessek – ez olyan hajnali 1 körül következett be egyébként. A pálya szélének minden négyzetméterén emberek álltak mind a 10 kilométer mind a 10 körében. A pálya nagy része feldíszítve szalagokkal, zászlókkal, képekkel, bábukkal. Az útszélén gyereksereg nyújt vízzel teli poharakat és szivacsokat. Rengeteg minden vonta el a figyelmem arról, hogy pontosan ebben a pillanatban mit is kell tennem. A vezérgondolat és egyben stratégia, amit kitaláltam magamnak erre a versenyre a FORRÓ SZÍV, HIDEG FEJ! A szívvel nem volt gond, már jó pár napja hőkezelte az univerzumot, az agyi kontrollt viszont be kellett kapcsolnom. (Ahogy Kowalsky meg a Vega mondja a  „Szentlélek Network...avagy Lájkollak” című számban: „A szíves a net, az eszem az enter, lájkollak ezerrel…” :D )

Mentek a körök, ment a frissítés 5 kilinként: Malto, pikóta. Energiát biztosított és tömített. Márton Attila edző úr javaslata jól működött, gyomrom ok, lábam ok. A szurkolók törekedtek a személyességre nemzet és név szerint bíztatták a versenyzőket. A hideg fej egyszerre nélkülözhetetlenné vált, ugyan is nagyon demoralizáló volt, hogy nemzeti mez híján – amit a versenyszabályzat egyébként előír – nemhogy behatárolni nem tudtak, de irántunk érzett szimpátiájuk kifejezéseként azt hallani, hogy

-          Let’s go Victoria! Italy bring it on!

vagy

-          Állé Mehikó!

Mintha kést forgattak volna szívemben, mely felett néhány centivel ott díszlett a kokárda.  Az egyetlen nemzet voltunk MEZTELENÜL, meztelenül!

Melegedett ez idő! A tenger felől jövő páradús nehéz levegővel együtt kifejezetten szokatlan, számomra extrém volt a klíma. Az 5. körben jártam erősödött a levegő és a víz utáni vágyam – pedig egy lélegzetvétellel mindkettőt bevihettem J A gyerek által nyújtogatott vizespoharak egyre nagyobb kísértést jelentettek, egyre gyakrabban.

-          „Két korty, önt, eldob!” – nincs kiskapu.

Az útszélen ácsorgó, grillen sütögető söröző emberek egyre jobban idegesítettek. Egyre gyakrabban fordult a pályán a mentő.

-          Hűl a szív, melegszik a fej!

-          Ésszerű volt, hogy most jön a kísértés, erős meggyőződéssel vártam a félidőt, ahonnan már kifelé megyünk a távból. Ez volt hát az egyik legtámadhatóbb időpont.

„Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe,

üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk;

mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” (II.Kor.4:8-10)

-          „Legyen!” – belül éreztem az erőt, de a körülmények igen gyötörtek. Lehetőségeimhez képest mentem. Vettem a nagy levegőt, nyújtottam a lépést és gyönyörködtetett az időnek abban a biztonságot jelentő tulajdonsága, hogy múlik.

45 km-nél frissítő állomás:

-          A férjed megnyerte a 6 órást Almádiban!

A körülmények erős hatásai után, az agyam megkérdőjelezte ennek a nagyszerű hírek a realitását. Annyira örültem volna, hogy nem is mertem hinni, míg nincs a fáradt agyamnak valami bizonyíték. Egy körön keresztül ezen gondolkodtam, és alig vártam, hogy újra a frissítő ponthoz érjek. A realitás kontrollomnak adtam egy „újratervezés” lehetőséget. Igaz volt. Hihetetlen. Nem az, hogy szépen teljesített, hanem hogy teljesült egy vágya, amit titkon nagyon szeretett volna.  Teljesen kitisztult a kép! Ezért lett nélküle elkészítve ez az utazás, mert ennek meg kellet lennie. Dicsőség az élő Istennek, aki meghallgatja és megcselekszi szívbeli kérésemet:… legyen meg a TE akaratod! És milyen boldog vagyok, hogy nem az enyém lett meg. 6.,7. kör el is ment. Közben találkoztam Kicsivel, aki nagy harcban volt és Anitával aki látszólag kiegyensúlyozottan ment. Nehéz volt tovább menni. Ez volt most a dolgom.

Közben megkaptam az első kört a női élbolytól, és vártam a srácainkat, hogy mikor kerülnek elő mögülem. 70-nél meglepetés: frissítőnél Kabóca támasztja az asztalt. Sápadt, szarul van. Előttem pár méterrel Robi gyalogol, örül nekem. Nem értettem, hogy lehet. MINDEN ponton MINDIG kérdeztem, hogy vannak a többiek, és mindig azt mondták, hogy „jól, menj!” A realitás kontrollomnak annyi! Mindegy itt van Robi, menjünk. Jó volt együtt a pályán, jó volt a tempó – nekem L Egy pisilés miatt végül el kellett engednem, de a szememmel folyamatosan kerestem, hátha fel tudok rá jönni. Hála Istennek javult a gyomra, megújult kicsit. Végül is örültem, hogy meg tudott indulni. Utolsó előtti kör. Fej hűt, még így is egy 20-as! Energia ital, gumicukor. Úgy éreztem, ezt a kockázatot elbírja a gyomrom. Indultam a frissítőn túl a Narancsligeten át a Rénszarvas utca felé, le a folyópartra, elhagyva a Winschoten táblát, átszelve a piknikező hollandok lakóövezetét, kanyar, lankás egyenes, 5 km-s frissítőpont, lelkes bácsi szakaszból a kis csillogó zászlók utcáján át a francia zászlós rezidenciába, ahonnan a nemzetek utcája kis emelkedő után jött a belváros és a befutó szakasz. 9-edszerre is beleborzongtam:

-           „Hungary Vittoria Mákájjj!”

Út’só kör. Avagy „Vikikém! Ki, mit tud! A végén elkaplak!” – ahogy Attila szokta mondani edzéseken. Élveztem a lendületet. Szerettem a szelet, a párát a térkövet, a kidurrant vízhólyagom és mindent, aminek fölötte voltam. (Úgy éreztem, a heroint is magamra tudnám szoktatni – csak vicc J )

Utolsó 3 kilométer. Megláttam Robit a fordítónál, ő is engem intett – mintha csak ezen múlott volna, nem tudom múlt e… Próbáltam kilépni, de hogy ez sikerült e? 2 km hátra, Robi lassít. Nagyon mérges voltam rá, hogy lassítania kellet miattam! Értitek! 1,5 km, 4:40-ekben zúzunk, közben engem méltat. Zavarba levésem plusz kalóriákat éget, szóval energia spórolás szempontjából inkább magamra veszem ;)  Célkapu, előre enged. Köszönöm Robi!        8:54:21 „B” szint.

Köridők:

00:51:54,  00:52:19,  00:52:47,  00:52:36,  00:52:48,  00:54:23,  00:56:13,  00:55:15,  00:54:41,  00:51:28

Ülök a céltól 5 méterre egy k***a nagy ajándék törölközővel körbe tekerve. A kozmosz ismét egyensúlyba került – nem hiába dolgoztunk a sok Man in black statisztával együtt J Telefon, hívom Kedvesest, majd Attilát. Vizet kapok, segítő alkart kapaszkodóul. A magyar ponton Steib Peti, melegítőben bal cipője fehér, jobb piros. Informálódom: 75-nél vették ki, nagyszerű idővel, akarata ellenére. Széttörte a cipő a sarkát. Nem láttam a sérülését, de a látványa így is nagyon hatásvadász volt. Méltósággal, tudomásul véve dolgozott a történtekkel. Kabóca! Örülök, hogy látom. Vacsizni indult, megvárt. Egy kellemes vacsora mellet beszélgettünk mély lélektani dolgokról. Köszönöm a bizalmat és gratulálok, a végső előtt egyel befejezett harchoz! Anita utolsó körére indul. Kicsi késik. Megérkezik, görcsöl. durván. Doktor House-os látvány. Robi gyorsan legyúrja éééés nagy a kétség, de végül tovább indul. 9. körét kezdte.

 Indíttatásom jött. Mindig megismerem, mert lelkesedéssel együtt kapom. Elmegyek Kicsivel utolsó körén. Tréninggatya felgyűr, felső levesz, rajtszám visszatesz – nehogy kivegyenek a mezőnyből. Vártam, megjött. Tudta, én is. Elindultunk. Magától értetődő volt, a futás is.

Sötétség, lámpák és fáklyák jelzik az utat. Lépteinket ováció kíséri, skandál a tömeg:

-           Eeeva, Eeeeva, Eeeva!

Kicsi megint görcsöl. Túl hamar. Megjelenik mögöttünk egy motoros. A 20 szavas angol szókincsemmel, amit rongyosra koptattam elmúlt 3 napban, megkértem, hogy 100-200 métert haladjon hátrébb. Megint görcs. Túl gyakran. Még egy motoros. A tömeg buzdít és részeg. Sör és gandzsa szag jelzi az utat. Hatalmas csillagszórók küldik kicsijeiket a hatalmas égbolt felé, hogy ott örökkévalóságot találjanak. A 4. km-hez értünk Kimmel Péter (ebola) tűnik fel, nagy lelkesedéssel. Kicsi bal oldalán elfoglalja az „üres” helyet. Ebola buzdítja a tömeget, a tömeg buzdul, tapsol, bíztat. Megköszönjük, szép magyar szóval és zászlót nyitunk. A táv fogy, a görcsök is fogynak. Ha mégis meg meghúzta egy Kicsi lábát, megállt, mi is ebolával, megállt a két motoros kísérő, megállt a három autós; Kicsi kimasszírozta, megindult, mi is ebolával a 2 motoros kísérő és a három autó is. Az emberi küzdelem és az az előtt való tisztelgés diadalmenete volt ez. Számomra ez a kör fejezte ki leginkább, azt, hogy miről is szól valójában egy világbajnokság. A frissítő asztalok állnak, tapssal készítik Kicsi számára. A szurkolók söröket adnak be a pályára. Utolsó kilométer. Kicsihez kerül a zászló, előre megyünk, hogy az ott várakozó nemzeti öltözetű csapat részeként várhassuk Kicsit a célban, hatalmas befutó. Öleljük egymást, persze bőgök. A 2011-es winschoteni 100 km-s világbajnokság számomra legemlékezetesebb köre. Egy életre belém égett.

Ha csak ennyit vittek el az eseményt követők magukkal, hogy

-          „ Ők voltak a magyarok. Az a nemzet, akiket nem a körülmények határoznak meg, hanem ők maguk határozzák meg a körülményeiket hozzáállásukkal.”

 „Meztelen” is büszke magyarok lehettünk idegen országban. Viszontagságos körülmények között küzdöttünk legjobb tudásunk szerint. Eredményeink bár mérhetővé teszik képességünket és szorgalmunkat, de nem minősítenek minket! Higgyünk a Prédikátornak:

„Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, a hová menendő vagy.

Fordítván magamat látom a nap alatt, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek…” (Préd. 9:12-13)

Köszönjük összetett kezeiteket, velünk való gondolatotokat, támogatásotokat, reménységeteket, ránk figyeléseteket és őszinteségeteket! Mindez lelki kenyerünk volt az otthontól távol töltött napok alatt! (Kedvesem, testvérem és Anyukám és Attila velünk érzése különösen sokat jelentett számomra.)

Köszönjük a magyar segítő és szurkoló csapatnak: Kerekes Csabinak, Vass Csabinak, Ebolának és Sami Gabinak - minden értünk tett személyre szabott rezdülését, fáradhatatlanságban és lelkiismeretességben gyökerező profizmusukat.

Drága csapattársaim! Nektek csak annyit mondanék, hogy… „Egyetek!”. Még talán annyit, hogy tele van a szívem hálával, hogy mindezeket veletek és általatok élhettem át. Akkora dolgok részeseivé voltunk, nagyokat éreztünk, hogy az idő rövidsége ellenére váltatok részévé az életemnek. Köszönöm kitárt szíveiteket!

Köszönöm Istenem, hűséged, hogy amire elhívtál engem, azt megcselekedted bennem. Add, hogy sosem felejtsem, hogy hol van az én „kincsem”, hadd legyen ott nálad a szívem is.

Reggel az Északi tenger felé vettük haza utunkat. Egyikünk sem bánta, hogy nyúlik a kaland. Ezt követően még 21 órás intenzív együttléttel próbált minket visszasimítani a hétköznapjainkba. Jégeső, vízben rekedt autók, autópályáról való leterelés, zugalvás parkolóban, kölcsön melegítők visszaadása, illetve megvásárlása. Köszönöm édesanyámnak és anyósomnak, hogy ez a gyönyörű nemzeti melegítő lehetett a 31. születésnapi ajándékom – amire júli 1. óta várok J

Ismét Puszkás Ferenc Stadion. Robiék haza hoztak minket Kicsivel – jó volt, hogy még mindig tartott. Itthon belaktunk a Kedves által készített ízletes, vágyott ételekből, 30 néhány óra után lefürödtünk – végre, legalább ez egyszer kihasználtam a 48 órás dezodorom! – körbekémleltünk a világhálón, felcsörgettük Krisz sporttársat, hogy "adj Uram Isten, de most rögtön" meg tudna e masszírozni minket. Sokan vágyják kezeit, hosszú a sor, időnkön túl ért. Így egy rövid időre vízszintesbe tettük magunkat.

Kelés egy bő óra múlva. Sietség, Kicsi vonata indul. Rohanás. 2. szituáció, amit igazolvány villantásával megoldott a ki’csaj, amiben nekem csak annyi szerep jutott:

-          „Együtt?” – kérdezték TŐLE!

-          Igen – mondta Kicsi. Hát ennyi vagyok! :D

Vonatvárás, búcsúzkodás, örömkönnyek - ami olyan jól sikerült, hogy betessékeltek kordonon belülre, hogy nyugodtan legyünk együtt az indulásig. Szimpatikus leszbikus pár benyomását tehettük…

Még az éjszakai műszak előtt belefért egy intenzív randi a Kedvessel. A karjaiban újra itthon voltam!