Mivel januártól több mint 1700 km volt a lábamban, a fizikai felkészülés részt nem is nyújtanám hosszúra. Mindezt elégnek ítéltem a táv esetleges teljesítéséhez képességeim tudatában.

A nagyobb kihívást a mentális rész jelentette. Nagyon sokat gondolkoztam rajtam a tavalyi 12 órás és az 1/2 UB éjszakai részéből kiindulva. Tervezgettem, hogy ezt a számomra egységként fel nem fogható 24 órát hogyan tudnám valahogy felosztani. Valahogy át kell strukturálnom az időt! Tavaly a 12 órásomon a távok hosszúságához kötődő edzésbeli élményeim kötődő élmények jelentették a kapaszkodókat, de idén egy ennél kisebb mértékegységet szerettem volna találni.

Emocionálisan próbáltam közelíteni. Ehhez szükség volt arra, hogy megpróbáljak elfüggetleníteni a futás verseny jellegétől. A rajtlista alapján tudtam, hogy nem szabadad figyelnem Vera, Kicsi és Edit által megtett kilométereket, hogy ez ne tudjon engem befolyásolni a saját ritmusomban és a táv egyenletes harmonikus, teljesítésében. Szóval megkezdtem a „Nem gondolok a nagy fehér elefántra” projektet – ha ismeritek a történetet. Ami azért nehéz, mert emberként szeretettel és tisztelettel kötődöm hozzájuk és edzéseiket napi szinten követem nyomon, mint testvérekét, a sportban.  Kikristályosodott a kérdés: Hogyan lehet verseny résztvevője egy humán beállítottságú szociális szakember az Úrban?

Személyiség központú terv kidolgozása :

Elhatároztam, hogy a hozzám közelállóknak ajánlottam fel bizonyos időszakokat a futásomból. Mivel a gondolatok és érzések rendszertelenül kavarogtak bennem készítettem egy táblázatot, hogy mikor kinek, pontosabban kiért szeretnék futni. A felajánlás „címzettjén” azonban változtattam. Gondoltam nem a futásom ajánlom embereknek, hanem embereket ajánlok Istennek, mintegy imádság. (Ezúton is bocsánatot kérek mindazoktól, akiket ez estlegesen sért, de kérem, fogadják tőlem a legmélyebb és legmeggyőződésesebb szeretet kinyilvánításaként.)

A versen szombat reggel 10-től vasárnap reggel 10-ig tartott:

A leutazásunk is szuper volt. Zsolt jóvoltából Mercivel közelítettünk a sokat, ill. sokszor látott sárvári várat, Mjoci Vera, a Kedves és én. Nagyon jó hangulatban telt az út és az este. Egy borgőzös szétcsapott péntek esti duhajra sem cseréltem volna el! Közösségben voltunk és engem mindig megérint, ahol egység jön létre! Hálás vagyok ezért! Csak az Istenből szakasztott szeretet képes ennek a légkörnek a megteremtésére!

Szállás kiváló, reggeli alkalmatlan, de ez áthidalható… Vera, előző esti kérésemre, reggel átjött és tett egy kísérletet hajfonás ügyben, amit köszönök. Nem a jó szándékon múlt Rajt előtti utolsó órában: ólomsúllyal nehezedik rám, hogy hol vagyunk, és hogy mire készülünk. Úgy éreztem magam, mint a „Harcosok klubjának” névtelen elbeszélője: „Apa jeges verítéke vagyok…” Teljesen magamon kívülinek és abszurdnak tűnt, hogy 24 órán keresztül „ezt” fogom csinálni, és még abszurdabbnak, hogy ez visszatarthatatlanul el fog kezdődni. Próbáltam a rajtig kiüresíteni a gondolataimat. Kizárólag Isten valóságossága tartott nyugalomban.

RAJT! Mire számítottatok, mi jön? Hát végre elkezdtünk FUTNI. A túlmisztifikált jövő jelen lett, és szép lassan kezdett érzékelhetővé válni, és ebben az érzésben otthon voltam és jól esett. Megkezdődött a gondolataim rendszerezése, a táblázatom „használata”. Beállt a vágyott és tervezett harmonikus állapot. Elkezdtem ismét emberszerűen viselkedni, kommunikálni, kapcsolatot keresni, kifelé orientálódni - a lelki és fizikai nagytakarítás szokott rendjében: bentről kifelé csináltam.

Teltek múlt az idő, törvényszerűen a kilométerek. Az idő ütemének múlását a szeretett személyek változása, gondolataim személyének változása jelezte számomra. Tetszett, hogy élvezem, hogy társasági életet élek, hogy szolgálatot is végzek és hogy sikerült kontroláltan, szükség szerint frissítenem (enni, inni). Fidóval alig találkoztunk – habár kb. 1 km-s körpályán zajlott a verseny. Nem bántam, reméltem, hogy a saját harcát vívja és ezt könnyebb talán nélkülem tennie. Ezt ugyan is együtt is csak önállóan lehet. Ki kell forrni, fel kell dolgozni. „Mert megpróbáltál minket, oh Isten, megtisztítottál, a mint tisztítják az ezüstöt.” (Zsolt. 66:10) Nem szerettem volna elvonni az ő érzéseit és gondolatait ebből a folyamatból. Annál is inkább mivel egy gyógyulási folyamat végén járt, s azzal a kockázati tényezővel állt rajthoz – ahogy mindig is tesszük – racionalizálva, hogy sérülés esetén „le kell tenni” az elvárásokat és úgy definiálni ugyanannak önmagunkat, hogy nem terveink szerint fejeztük be a versenyt. Neki most annyival volt nehezebb, hogy valószínűség számítás szerint ennek nagyobb esélye volt most számára, mint ha nem lett volna sérült annak előtte. De az volt, így ez „fejben” egy folyamatos bizonytalansági tényező. Fájdalomról fájdalomra egy újra és újra lefuttatott „újratervezés”. A bizonytalanság pedig esküdt ellensége mindannak, amire Isten elküldött, a hitnek és a reménynek. Nem duzzasztom a filozófia részt. A helyzete, annak voltát illetően, röviden: szar! … mert fájt.

Féltettem, bekövetkezett, kiállt, tiszteletben tartottam, könnyebbültem, reménykedtem…

Nem várt, előre nem kiszámítható vágyakozás tört rám. „Apa ökölbe szorult keze vagyok…” Mint a mágnes úgy vonzott Fidó a pálya szélén.

-          Egységben vagyunk, ott a helyem mellette. Hazavonatozunk az otthonunkba és hűvös szobában savanykás gyümölcsökből készült jégkását szopogatunk feltett lábbal. Filmet nézünk, Isten tudja min, nagyokat nevetünk, és sokat csókolózunk. - kísértés

Vissza a valósághoz!!! Mennyi az idő „hagyományos” idő szerint és hány kili ment le? - realitás

-          6 órája futok, kicsivel több, mint hatvan kili. Fáradok, kezdek éhes lenni, k***a meleg van, vízhólyag van a talpamon, ÉS MÉG CSAK A VERSENY NEGYEDÉNÉL VAGYUNK! – ösztönös, önvédő emberi megközelítés

Vissza Istenhez!

-          Ki van a listán? Anikó. Hogy örült, hogy mekkorát szundít majd, míg én szenvedek. És hogy örült, mikor felajánlottam, hogy ekkor rá gondolok majd, azt mondta, hogy nem is fog tudni így aludni . Na, még egy kört…

Ekkor tájt szedett össze Zsolt és Kicsi. Romokban voltam, hangulatra durván „karcos”. Nem voltam tekintettel, simán rájuk raktam a feszültségem. Szerintem lepergett róluk és jó is volt így. Csak húztak, húztak és szépen drámaian meg is el is érkeztem Marcsiék órájáig. Hihetetlen, hogy amikor már azt hiszed, hogy „vége”, az csak a megújulás előtti pont! Leves evés.

Újra jött az endorfin. Szükségszerűen telt az idő és mivel haladtam, törvényszerűen gyűltek a kilométerek. Benyomtam egy finom zabszeletet. Lubics Szilvi és Gurdon Évi nevem szólítva szurkol. A nagyok! Szuper érzés! - Krisz! Jössz egy sztorival! -Optimumon „üzemeltem”.

Futás, frissítés, összenézések a Kedvessel, „Marcsiék órája”, „gyülekezeti tagok órája”, rossz a gyomrom. Kínlódás hányinger, aztán inger elmúlt, miután volt „hány”. (De hány és hány!) Nem volt vicces. Begőzölt az epém, és mint az első osztályosok logikai feladataiban: bedobtam valamit a „gépbe” és mikor kidobta valamit megváltoztatott rajt. Jelen esetben az ízét. Keserű volt. Bokorról bokorra jártam. Elhánykolódok – gondoltam – még egy darabig, és ha elfogy az energia, úgyis meg kell állni.

Zsolt kiszállt. Nem hittem el neki, nem jól bátorítottam.  Egy okkal több, hogy én is feladjam. Ez nem feladás. Alapos okom van! Megyünk haza! Kinek az órája van? Dávidé. Pff!! Vakvágányon az élete! Nehogy már rajtam múljon…

A jelenben léteztem. Most futok. Ennyi a dolgom ebben a pillanatban. Kevésbé jutott el hozzám a külvilág aggódása. Az időérzékelése a fáradtságtól, a sötéttől és még ki tudja mi mindentől ekkora ténylegesen módosult. Fidó szerint ekkor már 5. órája nem maradt meg bennem az étel és a folyadékfelszívódás is minimális lehetett.

Anyukám órája van! Húha! Ha bele döglök, sem vihet le a mentő a pályáról, míg ez az óra le nem telik. Ha jól emlékszem, ettől nem is voltam olyan messze  

Ismét csodára volt szükség. „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (I.Kor.10:13) - a „csak”-ot kicsit indokolatlannak éreztem…, de Isten tudja…

…és a semmiből előlépett Fidó, szeme ragyogott, kezében mannát tart. Materiálisan: ugyan úgy, mint bármely körben valami ételt próbált tukmálni a Kedves. Amitől ez most tejesen más volt, hogy ezzel a szöveggel festette alá: Bérces Edit azt mondta, ezt edd meg, jó lesz!

Hát ezért ő az én „segítőtársam, hozzám illő”, s a legszemélyre-szabottabb edző is. Nagyon jól tudta, hogy a mondat melyik része „üt”. (Elmondom azoknak is, akik szerint az „ezt”, vagy a „jó”, mert nem ezek) a mondat alanya. Bérces Edit.

-          Hol?

-          A chipkontrollnál. Azt mondta ezt edd meg segíteni fog – ismételgette.

Látnom kellett, hogy itt van. (Mikor hó’t fáradt vagyok, gyengül az önazonosságom. Jól esik ilyenkor, ha a nevemen buzdítanak, vagy a felajánlás listámban a saját kézírásom olvashatom, vagy ekkor éppen az, hogy magam győződök meg valamiről.)

Valóban, a saját szememmel láttam – bár így utólag vannak kétségeim, hogy nem Fidó intézte e a „víziót” is… - így nagy undorral, de lelkileg némileg emelkedetten, elkezdtem majszolni azt a szutymákot. A következő körben Kedves beszélget Edittel. Gyomrom továbbra is „centrifugál”, erőm fogytán. Nyilván való volt, hogy most csak akaratomon kívül halhatok meg. Kívülről nem tudom, mi látszott, de próbáltam kihúzni magam, nyújtani a lépéseim és bent tartani a hányást. (Félek tőle, olyan lehettem, mint a viccbeli pasi, akit egyik este meghívtak a fiúk bulizni. Mondta a feleségének, hogy éjfélre otthon van, de tutira…
„…az órák csak teltek, a sörök meg könnyedén gurultak lefelé. Úgy fél 3 felé - sík részegen - elindultam hazafelé. Éppen az ajtóban állok, mikor az óra hármat kakukkol. Gondoltam, a feleségem még a végén felébred, és kakukkoltam még kilencet.
Nagyon büszke voltam, hogy ilyen frappánsan kivágtam magam, megmenekülve egy esetleges veszekedéstől.
Másnap reggel feleségem kérdezte, mikor értem haza. Mondtam neki, hogy 12-kor. Nem is kérdezősködött tovább. Na, mondom, ezt megúsztam.
Kb. 5 perc múlva megjegyezte, hogy kéne venni egy új kakukkosórát. Kérdem:
- Miért?
- Nos azért, mert tegnap éjjel hármat kakukkolt, majd azt mondta: "A francba!" Kakukkolt még hármat, megköszörülte a torkát, kakukkolt még négyet, elkezdett vihogni, kakukkolt kettőt, és fingott egyet...)

Következő körben csatlakozott hozzám Edit. Végtelenül megtisztelő volt! Velem jött, rám figyelt és tapasztalatai szerint tanácsolt engem. Igyekeztem minden érzékszervemmel rá figyelni. (A gyomrom felett továbbra sem volt sok kontroll, de amennyire lehet próbáltam a tartalmát kizárólag a gyomor területére korlátozni. Heroikus küzdelem egy számomra sokat jelentő pillanatban.) Igyekeztem a legjobb formám hozni – groteszk lehetett, de dukált kitüntetett helyzetemhez és pályán tartott.

Később derült ki, hogy a „ragacsos trutymák” és Bérces Edit között a kapcsolódási pont mindössze annyi volt, hogy alkalmas energiaforrásnak tartja, továbbá a velem futott köre az én mindent értem elkövető férjem mesterkedése volt: elmondta Editnek, hogy tisztelettel vagyok iránta és megkérte, hogy kísérjen el egy körben segítség képen… „Más a baba fekvése”, ahogy mondani szokás. A csoda attól még csoda. Hogy Isten ebbe kit és milyen formában von be, az szolgálja az ő bicsőségét!

Félidő. 12 órások állnak végig a pályán, mérik a tört körüket. Megharcolt harcok, elégedett arcok! Gratulálok, akinek csak tudok. Megható érzés. Kísértést vártam, hogy mint kerek időegységnél méltósággal kiállhassak. Eszem ágában sem volt! „Dobtam rá” egy túrós csuszát. Sosem esett ilyen jól!

Alig érzékelhetően, de csillapodni kezdett a hányingerem. Az állapotom még penge élen táncolt, de mentálisan erősödtem. Kiürült a pálya. A sötét segített az időtlenségbe burkolózásban. Gondolataim kevésbé kapcsoltak a külvilághoz. Akkor ettem, ittam és fogyasztottam vitamint, mikor a Kedves a kezembe vagy a számba adta. Zenét hallgattam.

A csajszi mezőnyről, azaz „csirkebox”: Vera minden elvárásnak megfelelően hamar az élre állt, s mivel előnyét kicsi és egyenletes mértékben növelte, lehetett tudni, hogy erős, jó állapotban van és hogy ő Görög Veronika, aki akkor is nagyszerű teljesítményt nyújt, ha nincs jó állapotban. Így ahogy telt az idő, státusza egyre bebetonozottabbnak tűnt. Nyugalommal töltött el, hogy nem vagyok olyan pozícióban, mikor el kell döntenem „felveszem e a kesztyűt”. Mögöttem Edit (matave) volt. Rá a napközbeni extrovertáltabb pillanataimban igyekeztem figyelni, hogy azt a 3-4 körös előnyöm tudjam tartani – úgy, hogy egy nyugodt, pozíciótartó pisilés bármikor beleférhessen Tudtam, hogy az ő sziklaszilárd erejét az idő és a távolság fogja megmutatni. Így is lett. A hajnali órákban volt, hogy mindössze egy kör volt köztünk a különbség. Igyekeztem nem erre figyelni, hogy ne legyen lelki dresszúra, ne csináljak saját magamból „üldözöttet”. Minden tekintetben igyekeztem Úgy érzem ez egy fejbeli harc volt kettőnk közt. Önanalízis és motivációanalízis. Szerintem ezekre a kérdésekre adott válaszainkkal döntöttünk a sorrendben. Kicsivel (Évivel) volt a legnehezebb egy mezőnyben lenni. Tavaly az UB-n 2 fős váltó nyomtuk. Ez bennem kitörölhetetlen sorsközösséget teremtett. Eredményei, képessége, adottsága a leghasonlóbb az enyémhez. Azt hiszem, ő az, akit adott esetben magam elé tudtam engedni – mármint egy kis kergetőzés nélkül. Nem tudom, bekövetkezett-e volna és tényleg így reagáltam-e volna, mert Kicsi 3-fél 4 körül lesérül. Nagyon rossz volt látni. Tudtam, mit érez. De, de! Tudtam! Remek állapotban volt fizikálisan, mentálisan. Éjfél után falta a köröket. Megállíthatatlan volt – talán azért, mert ő már érezte, hogy nem az. Verte rám a köröket. Fájdalma volt. Kiszállt. Muszáj volt. Ennyi. Egy ultrás sosem mehet biztosra. Minden megtett méter kegyelem. Fel fogja tudni dolgozni. Nem tudok neki mit mondani. Csak érte is futni…

A pirkadatig már nem sok mindenre emlékszem, csak egy rám rendkívül rosszul ható idősebb sporttársra, aki szükségszerűnek látta velem a lehető összes együtt futott csendes percben megosztani, hogy „ő még meg tud indulni”.

Ahogy kelt fel a nap erősödtem. (Ugye nem gondolod, hogy fizikailag? ) Testemben, lelkemben minden a helyén volt. Kristálytisztán láttam a célom és az út minden ágát, bogát, ami idáig vezetett. Reménységem volt, „ami nem szégyenít meg”, és hitem, ami „a remélt dolgok valósága és a nem látottakról való meggyőződés”. Alig vártam az utolsó pár órát, amikor életem legfontosabb dolgaiért futhattam. (Ezzel jól megszívattam magam. Ugyan is az ezekről való gondolkozás közben többször is elérzékenyültem. S, mondják: fojtogat a sírás. Na, ezt azért mondják, mert ilyenkor valóban elszorul a torok és így a kis keresztmetszeten a garatnál jóval kevesebb levegő jut be.) Így boldogan, elégedetten, s esetenként fuldokolva telt el az utolsó pár óra. Kedves a jelenlétéve egyre több körben támogatott. Ettől én szentimentális barom, még meghatottabb voltam, hogy életünk legfontosabb dolgaiért mintegy együtt „imádkozunk”, és ettől persze… - a’sszem bőgtem is. Térdszalagjaim kicsit megfáradtak a végére, ezért bele-belegyalogoltam, de mindig csak annyit, hogy a tőlem telhető „legminőségibbet” hozzam, tehát csak ha nagyon indokolt volt és csak addig, amíg…

Duda, vége! Hihetetlen. 196,6 km.

-          Az a 3,4 km hogy nem fért bele?

-          Köszönöm! Felfoghatatlan, viszont, hogy 196,6 km mégis hogy fért bele!

Aki még nem futott ennyit, azt gondolja, hogy felfoghatatlan. Én már futottam, és elárulhatom, hogy tényleg az! Hihetetlen képességek vannak elrejtve az emberben. Megrettentő és felelősségben elhordozhatatlan lenne, ha tudatában lennénk. Bátorítok mindenkit, hogy a saját és a világ érdekében merjen megretteni! Egy 24 órás srác végignézve a pályán megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott: „Női sport!” Nos, a teljesítési arány adatai őt igazolták

Vera végül pályacsúccsal lett országos bajnok – napi 10 km kutyasétáltatós futóedzéseiből – méltóképp ünnepeltük kitűnő tehetségét és elszántságát, második helyen én, aki aligha élt át eddig ennyi mindent 24 óra alatt - eltekintve 1980. július 1-jétől.  Edité volt a dobogó fennmaradó harmada, aki már világbajnokságon is bizonyította, hogy munkahely, család és háztartás mellett is érhet el amatőr ultrafutónő nem csak országos, de nemzetközi eredményeket is. Őszintén gratulálok az összes teljesítőnek ahhoz, amennyit teljesített!

A verseny után vicces állapotba kerültem. „Gyors” zuhany után az eredményhirdetésen papucsban és télikabátba vettem részt. Így éreztem optimálisnak és ebből fakadóan normálisnak. A hirdetést a földön ülve a sörpadnak támaszkodva hallgattam, mert potenciális veszélyforrásnak éreztem, hogy egy váratlan pillanatban elalszom és lefordulok a padról – tiszta Sziget feeling

Hazafelé a kocsiban 3-an ültünk hátul, a Bajnoknő, a Kedves és én. Középen ültem. Úgy emlékszem X alakban aludtam. Az elszenderedésem épp olyan volt, mint egy műtét előtti maszkos altatás. Szeretnél ébren maradni, de tudod, hogy a következő pillanatról emlékképed sem lesz. Ez történt. Száj nyílik, nyál cseppen…

Halas szendvics, Veráék családi idilljének megtekintése, Mjoci hazavitel, megérkezünk. Kösz Zsolt, mint mindig, kösz!

„És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.” (II.Kor.12:9)

Tényleg Ámen