Mivel néhányan külön kértetek erre - és mert olykor amúgyis elég grafomán vagyok, írok pár sort arról, hogyan is gondolom a Davosra vezető utat: nos. Azon a bizonyos csütörtök hajnalon jön majd értem V42, beülök a kocsiba, odamegyek, lefutom, hazajövök... és közben reménykedek, hogy azért ennyire nem egyszerű ez az egész.
Pedig igazából valóban nem szeretném túlbonyolítani: nem gyakran megyek így versenyre, de nincs időcél. Még szupertitkos sem, legalábbis nem tudok róla. És hiába írtam hasonlót Verona előtt, akkor azért úgy rémlik, hogy egy 1:50-es félmaratoni célt azért megjelöltem. Ha nem is mindenáron.
Most azonban tényleg azt szeretném, ha én ott futás közben is elsősorban kirándulnék: itt és most szent fogadalmat merek tenni, hogy nem fogok km-időket nézni. De úgy egyáltalán. Sőt, hogy ezt biztos be is tartsam, valszeg részidőket se mérek majd. Sokkal inkább azt szeretném, ha a tájba feledkezhetnék, akár 3 órát vagy annál többet is eltöltve a 30km-es pályán.
Szóval tényleg nincs más cél, csak a távolság legyőzése. Maratont már jó ideje nem futottam, de most 30-as se nagyon rémlik (hja, de megtaláltam: 2009-ben, amikor a Terep50-re készültem, akkor futottam ilyen hosszút), mégis hagytam magam rábeszélni. Síkon sima ügy. Kábé 30-nál van az a lélektani határ, ameddig még elfutok viszonylag szívesen, a maraton meg úgyis csak eztán kezdődik. Szóval nem lenne más feladatom, csak úgy csinálni, mintha tél lenne, és gyűjtögetni a km-eket, fokozatosan növelve a hétvégi hosszúfutások távját.
A gyűjtögetéssel nem lesz gond: leszámítva a szóbeli érettségi hetét, most már bátran merek heti 3-4 (ha kellene, akár több) futást is tervezni (de ha heti 4-nél többször támadna kedvem mozogni, inkább úszni és erősíteni szeretnék helyette!). A gond a fokozatossággal lesz: tudniillik hétvégén már 24 kilis ötpróba futás van, és mivel a pont is kell, meg a km is, tudom, hogy úgyis nekimegyek. Aztán persze olyan veszett izomlázam lesz, aminek a jeleit a mai 14,5-ös futás után is érzem, de sebaj, ez ezzel jár. :)
Ezeken kívül már csak arra kell odafigyelnem majd, hogy míg a kilométerszám nő, az én kilóim száma se csökkenjen, vagyis: a) kajáljak elegendőt, b) nem vagyok hajlandó, csak 2 hetente 15 kili fölé jutni, de igazából úgy vagyok vele, hogy ha 2 hetente megy a 20-25k környéki futás, akkor szintén nem lehet nagy gond.
A gondom már csak az, hogy engem ezek a hosszúk nem kötnek le. Mióta tudom, hogy képes vagyok rá, nem jelent fizikai kihívást (sztem ezért nem tudtam elérzékenyülni soha egy maratoni céljában sem: hiszen ahhoz, hogy magabiztosan teljesítsem, nekem kell a tudat, hogy meg tudom csinálni, viszont ha meg tudom csinálni, akkor mit csodálkozzak, meg érzékenyülgessek rajta a célban??), másrészt viszont amúgyis annyi időt töltök egyedül, hogy ezek a futással töltött idők nem feltétlenül hiányoznak. Sőt, mivel általában megszokott útvonalakon futok hosszút, ezért az útvonal újdonsága sem hat rám elemi erővel, itt-ott szinte minden bokrot betéve ismerek. És bár nézelődtem, hogy egy-egy futást más körülmények közt csináljak meg (Bükki Hegyi pont kapóra jönne, ill. Ttúrákat is keresgéltem), de ezek sokba jönnének ki anyagilag, én meg értelemszerűen inkább Davosra tartalékolok.
Viszont idén azért tökszokszor eszembe jutott, amit Balázs mondott az elején töksokszor: hogy kell cél, mert az motiválja az embert. És bár igen, cél nélkül is kimegyek futni, mondjuk úgy heti 3-szor 6-7 kilit, de nem mindenképpen. Télen Verona miatt szívtam a hóban, most Davos miatt fogok megsülni a kéthetenkénti hétvégi hosszú alkalmával, de nem bánom: az utazások nagy élményt biztosítanak, az edzettség meg jól esik. Még ha nehezen is indulok el.
Mert - ha jól sejtem - ezen átkocogni jó buli/nagy élmény lesz. És ezt alig várom :)))
Majdnem elszúrtam. Ugyanúgy, mint pár éve, amikor úgy vártam, hogy mikor jön már a nyár, és nem terveztem bele semmit. Illetve amikor Davosról volt szó, akkor épp nem volt pénzem, és inkább lemondtam róla. Akkor még nem is sajnáltam, hiszen tavaly is lemondtam róla, és helyette olyat edzőtáboroztam, amit szerintem még sokáig nem fogok elfelejteni. A maga egyszerűségében adott olyan sokat, amiből egész évben sokat merítettem. De most az meg nem alakult. És egyáltalán. Most, hogy néha máson is van erőm agyalni, mint érettségi dolgozatokon, szervezési feladatokon, jutott el a tudatomig, hogy valszeg nem megyek semerre a nyáron. Max Tesóhoz az ország túlvégére, de hát az csak egy hétvége lesz.
Pedig Davos-ba eljutni régi álmom. A friss levegő, a magas hegyek, és a krémes tejcsokik országa mindig izgatta a fantáziámat. A héten aztán eszembe is jutott, hogy rákérdezek, nincs-e véletlenül még hely a Davosra tartó autóban. Aztán V42 ma megelőzött, és nem kellett sokat győzködnie, hogy utazzak Davosba. :))) Váááá, utazok Davosba!!!
A szállásárakat már körvonalazták a mai futás során a srácok, azonban azt mondták, hogy a nevezési díjakat csak a főoldalon lévő videó megtekintése után szemrevételezzem. Addigra úgyis el leszek veszve. Bennük meg egy jós veszett el. Íme a videó:
Azt is mondták, hogy ne essek teljesen kétségek közé, azokon a terepeken, ahol a videóban túráznak, én nem fogok ám menni, csak majd Robi. Aztán arra is rábeszéltek, hogy ne félmaratonon induljak, hanem a 30-ason, logisztikailag az egyszerűbb. Én meg hagytam magam, hiszen ha már teljesül egy álmom, akkor az apró részletekbe nem kötünk bele. :)) A beszélgetés során felmerült vonatozós kirándulás, felvonózás St. Moritzba, visszafelé kirándulás Innsbruckba, végülis egy intenzív 4 napos hosszú hétvégéről lenne szó. Úgyhogy most nagyon örülök neki.
Persze egy harmincasra készülni kell, már legalább olyan szinten, hogy viszonylag rendszeresen futni. (Értsd: nem ám heti kettőt!!) Meg néha hosszút, mert oké, hogy bírom én a hosszút, ha hetekig nem futok előtte akkoris, de más az élményérték, ha legalább kicsit edzett vagyok. Viszont: az időeredmény _egyáltalán_ nem számít, nem érdekel. Noha alapvetően Veronában sem az volt a cél, azért az mégis egy sík, jól futható pálya volt, tudtam, hogy meg fogok próbálni legalább egy közepes tempót, most azonban nem. Most ki szeretném élvezni a futás minden egyes pillanatát, fel szeretnék töltődni a tájjal, a friss levegővel, a szabadsággal, a valóra vált álom minden pillanatával. Tehát, ha fogok is gyorsasági edzéseket csinálni, azok célja pusztán a monotonitás megtörése lesz, nem pedig a gyorsítás maga. Viszont hosszút _muszáj_ lesz futni, szerencsére itt lesz június elején egy 24 km-es ötpróba, legalább lesz motivációm a hosszú távot futni, mielőtt eszembe jutna, hogy van ám 12 is :)
Éstovábbá, hogy motivációmat még tovább növeljem, ma visszamentem azért a cipőért, amibe tegnap szerelembe estem. Közelgő névnapom alkalmából leptem meg vele magamat, és aranyos, csini, csajos, de nem giccses, könnyű és kényelmes. Még holnap kipróbálom. Ilyesmi, mint a képen, csak nőiben: sötétszürkés alapon sötétrózsaszín pipával, a talp oldalsó része és a cipőfűző pedig fehér, így nem is olyan komor a látvány (csak érdekes módon épp ebben a színben nem találtam a neten - fényképezni, feltölteni, kicsinyíteni pedig nem volt most kedvem):
Szóval motiválódok. És nagyon izgulok, mert minden jel arra mutat, hogy valóra válik egy álmom. :)
Úgy kezdődött, hogy bekocogtam. Tökjó volt. Olyan igazi koranyár, olyan szabadságérzés (csak azok a javítandó érettségik ne lennének még előttem délutánra!), olyan jóleső futás. Aztán összefutottam benn Mártival és kis családjával, akinek azon nyirmogtam, hogy mennyire rettegek attól, hogy el fogom futni az elejét, és hogy a 2. körben a Tiszából kell majd előhalászni :)
Úgy váltunk el egymástól, hogy ne fussam el, de nem hallgattam rá. Hát, naná, hogy elfutottam az elejét. De mint aki életében először lát futóversenyt: ott a tömeg eleje, fussunk utánuk. Az volt gyanús, hogy az első egyenesben egy srác azt ecsetelte, hogy szuper, tempómérős órája 4:10-es tempót tippel, meg ott futott olyan ismerős, aki olykor dobogón is szokott állni (most lazázott, de akkor is), meg Bense Kriszti is, akinek rutin a 4 perces tempó.
Úgy a rakpart közepe környékére tudatosodott, hogy nekem nem itt kéne lennem, hanem valahol hátrébb. Pedig már ekkorra lassultunk is: úgy 4:30 környékére. Szóval lassítottam, de azért haladtam.
A Dóm mellett azon morfondíroztam, milyen jó lesz már ilyenkor a 2. körben, az 1. kör végén pedig azon, hogy dejó volna már befutni, kell a halálnak ez a 2. kör. Ekkor már csak a becsület vitt. Persze ő lényegesen lassabban tette ezt, mint korábban a lelkesedés. A rakpartra érve már-már a belesétálás gondolata is felmerült bennem, - azért elvetettem, Hős voltam, na - de hogy fejjel előre ugrok a gőzölgő aszfaltról a hűvös Tiszába, szintén jó gondolatnak tűnt. Amikor néha nem szúrt az oldalam, próbáltam fokozni a tempót, de nem tartott sokáig a jelenség, de sebaj. A Kárászon azon filóztam, milyen jó lenne inkább beülni a kedvenc kávézómba, és meginni egy hűűűűvös csokiturmixot. Aztán egyszer csak célbaértem. Ez már csak ilyen. 31:54 lett az időm, szerintem PW, bár csak az utolsó két évi versenyt néztem meg, azok meg 31-en belüliek lettek, úgyhogy nem is néztem tovább, mert még a végén kiderülne, hogy amikor edzettem is, akkor képes voltam 30 percen belülre is. Mindenesetre ez a mai 4:50 tempó, szóval nyavalygásra nincs ok, előbb-utóbb meg hátha megtanulok rövidebb távon is értelmesen versenyezni. Még nem adtam fel a reményt :)
Közben azért gondoltam a K&H-sokra, főleg a rakparton, hogy azért a jóból mi sem maradunk ki. Csak valahogy a szegedi rakpart közelebb áll a szívemhez. :)
Aztán összefutottam még jópár helyi edzésonline-os ismerőssel: Mártin kívül Körtével, Lillával és Bense Krisztivel, szurkoltam még a mezőny végének, meg a családi futásosoknak (Kriszta kislánya Anna, nagyon édesen elkezdte kapkodni a lábait, mikor mondtam, hogy ügyesen ossza be az erejét - lehet nem kellett volna :), majd hazasétáltam. Nem volt kedvem futni. :) Majd kedden.
... konkrétan futni menni. Pedig bakker, még időm is lett volna rá.
Történt ugyanis, hogy pályafutásom során először úgy alakult, hogy ma nem volt órám odabenn. A végzősök elballagtak, és pénteken csak egy alsóbbéves csoporttal van ma órám, ők meg ma kirándulni mentek. Nem mintha ez azt jelentette volna, hogy nem csináltam semmi melófaktort, mert javítottam az érettségiket, csak ezt ma kivételesen rugalmas munkaidőben tehettem.
Ki is találtam, hogy délben elmegyek úszni. Gondolom, mondanom sem kell, hogy esett. Tipikus :) Sebaj, gondoltam, alszok egyet, folytatom a matek javítást, majd úgy 6 körül elmegyek futni, hogy meglegyen a kétnapos sorozat. Aha. Ahogy azt Móriczka elgondolja. Az alvás még meg is volt, aztán a matek javítás is, csak az kicsúszott 6 órán, ami nem is lett volna gáz, csak elkezdtem vacsit csinálni, mert már éhes voltam, és csak akkor jutott eszmbe, hogy én elfelejtettem futni menni. Bánatomban aztán jól bevacsoráztam, megállapítottam, hogy ha az égiek nem akarták, hogy fussak, akkor ma kimarad. Holnapra viszont jóidőt mond, úgyhogy remélem, végre tényleg úszok!!! :) Szabadban, kora nyárban! :)