Aha.
Csakhogy ez az utolsó mondat volt a srácoktól, nem az első. De ne ugorjunk ennyire előre.

A mai történet valahol ott kezdődött, amikor megírtam a hétfői blogot, amiben megjegyeztem, hogy Zoliék kihagytak a hétfői lazázós futásból, és Hgabo kiemelte a blogomból a defektes részt.
Akkor Zoli megígérte, hogy csütörtökön az "enyém lesz", és az én tempómban futjuk a résztávot. Amiről akkor még azt gondoltam, hogy 6×500 lesz, de aztán kiesett a Bonyhád-Bátaszék a repertoárból, gondoltam, akkor legyenek 1000-ek. Abból meg a mai állapotok szerint 4-et elégnek ítéltem.

Persze a mai futás is majdnem elmaradt, pedig még a magánórámat is előrehoztam miatta, majd óra közben szörnyülködve láttam, hogy szakad az eső. Émmeg akkor nem futok, ugye. Aztán elállt, és találkoztunk Zolival a kavicsnál, és kikocogtunk a ligetbe.
Könnyedén ment az első kör. Könnyűnek éreztem a lépteimet, még oxigénmolekulákkal is találkoztam olykor, mindezt 4:41-re. Jó, pihi. A következőt gondoltam egy hajszállal lehetne erősebbre, ez lett 4:39. Azért ennél vastagabb hajszálra gondoltam, de mindegy, pihi, majd nyomjuk tovább. 4:21. Há, megy ez nekem, gondoltam, meg ekkor megérkezett Robi is. Ekkor mondjuk nem voltam már kommunikatív, de annyit még kipréseltem magamból, hogy "huh, huh, megy ez, huh, fiúk, volt még, huh, huh, ebben egy kicsi" Valahogy így. Robi elő is irányozta a 4:15-öt, Zoli, ismét felvázolta a stratégiát, én meg oxigénért könyörögtem. "Jó, Anita, akkor most majd ne beszélj (eddig se beszéltem, Te!!), lazán kezdj tudod, óvatosan gyorsulj, mint egy autó: az is először egyesbe, majd kettesbe vált, nem rögtön négyessel kezd (könnyű azt mondani!!). Amikor már hármasban vagy, a lépteidet megnyújtod, felsőtested laza marad, és csak koncentrálsz a távra! Ennyi, menni fog. (ahaaa!)" Na, nekilódultunk, és próbáltam lazán kedzeni. Talán túl lazán is így utólag, de mindegy, ugye az autó is... :) Aztán jött a hosszú egyenes, végén azzal a láthatatlan emelkedővel, ami ilyenkor résztávosdikor hirtelen baromi meredek lesz :). Ezen a ponton Zoli közölte, hogy akkor most dőljek be, mire vázoltam, hogy én inkább ki-dőlnék. Aztán a kanyar után a lejtőn már tényleg nagyon-nagyon futottam, akartam, küzdöttem, meg minden, de aztán megint 4:21 lett. Mégiscsak ennyi volt benne, na. Aztán lihegtem egy kicsit, meg kitaláltuk, hogy a Régi-híd felé jövünk haza, kocogósan. Húúú, annyira jól esett kocogni, lazán, küzdésmentesen, csak eddigre meg nagyon szúrt az oldalam, ami sokat rontott az élmény-értéken. De azért dumáltunk egy kicsit, beszéltünk a hétvégi futásokról, meg ilyenek.

Aztán megérkeztünk a Csillag-térre, ahonnan a srácok még futottak tovább.
"Akkor most elkezdünk futni, jó?"
Jó. Menjetek. Én elfáradtam :) De azért jó volt :))