Nem versenyzek egy ideje. Le lehetne vezetni, hogy miért nem. Nyilván benne van, hogy töltődtem a teljesítmény"kényszer"től (nyilván attól, amit én pakoltam magamra). Szerepet játszott az is, hogy egy időben tényleg nem engedhettem meg magamnak, vagyis pontosabban fogalmazva, nem érte meg az ár/érték arányban, hogy egyetlen napnyi szórakozásért kiadjak több, mint 10.000 Ft-ot a nevezési díjért, utazásért, és akkor enni még nem ettem. Hogy utazzak 6-7 órát, hogy versenyezzek 1-2-4-et. Hogy felkeljek hajnalban, logisztikázzak, hogy érek oda, izguljak, minden rendben lesz-e az előnevezésemmel. Besokalltam attól, hogy edzek hónapokon át, aztán valami idióta időjárási tényező elcseszi az élményt. És már nem ment az, hogy verseny kedvéért eddzek. Ezek egyenként amúgy - tudom - bagatell dolgok, de együtt - nekem - sok volt. És persze az i-re az a bizonyos K&H váltó tette fel a pontot, amikor a vonaton - útban a versenyre - jelezte a versenyszervező iroda, hogy csak akkor jöttek rá, hogy tényleg fúj a szél és elmarad a verseny. Azt még mindig nem tudtam megbocsátani.

Szerencsére persze sok kis helyi rendezvény van a környéken, futós, túrázós események, amelyek nem igényelnek olyan nagy készülődést, komoly logisztikát, kellemes, családias hangualtúak és nyugodtan lazsázhatok és élvezhetem a futást, csak úgy tét nélkül. Ezek közül sokon ott vagyok. Valamiért arra még mindig nem állok készen, hogy hosszabb távon, mondjuk félmaratonon versenyezzek - ezt magam sem értem, mert kedvenc távom volt - de a helyi 3,4 vagy 6 km-es kisebb futásokon elindulok, ha van rá módom. Valamiért az elmúlt években nem volt. Nem voltam itthon, esett az eső (hja, az nekem nagy mumus, olyankor fejemre-takaró-effektus van, ciki vagy sem :), épp akkor volt helyi dolgozós szombatunk. Idén azonban úgy alakult, hogy mind a tavaszi Árkád-futáson, mind pedig a másfél hete megrendezett Pick-futáson indulni tudtam.

Örültem a Picknek, mert Zoli szeret versenyezni, neki mindig buli ez a verseny, ő "komolyan" veszi és edzeni kell vele. Úgyhogy edzettünk. Az, hogy júliusban és augusztusban 50-50 km-t futottam (már úgyértem összesen, nem ám 1-1 alkalommal) nem gátol meg abban, hogy résztávozzak, de az sem, hogy tudom, annak az alacsony ismétlésszámnak (3×500 volt két alkalommal, meg egyszer 5×500m) edzésmódszertani értelme nincs. De nem azért csinálom, magamnak csinálom és egy dologra ügyelek, hogy ne sérüljek le. Az edzések felemásan mentek. Gyorsak voltak az 500-ak (már-mihez-képest, persze), viszont tényleg csak harmadjára bírtam végig az 5 ismétlést, de végülis a tervem annyi volt, hogy 5 percesben abszolváljam a 6 km-t. Tudtam, hogy ennek nem szabad túl komoly kihívásnak lenni, ugyanakkor meg azt is, hogy amikor nem résztávozok, akkor vastagon 6 percen kívüli tempókat futok és ezen eszem ágában sincs változtatni.

A beígért szitálás helyett azonban 27-én száraz (bár némileg borús) idő fogadott, így ki kellett másznom az ágyból és nekivágni a versenynek. Mivel a héten már a negyedik futásomra készültem, ráadásul "gyorsan" kívántam futni, az Új Cipőmet vettem fel, aminek rugók vannak a talpában, vagy ha az nem is, de tényleg olyan klassz, új még. Zoli családdal ment ki, Nóra pedig előnevezett, így jobban ráért, én korábban kikocogtam. Bár beszéltem pár szót néhány ismerőssel, Nórát nem látam még, így kénytelen kelletlen elmentem melegíteni, még fokozókat is futottam. :)
A pálya nem a legoptimálisabb. Mondjuk én szeretem a szegedi rakpartot, de mondjuk 6 km-t azért még lehetne változatosabb nyomvonalon vezetni, így legalább nem a belvárosban haladunk, persze. A nemszimpi az, hogy a rakparton kétszer fordulunk, és a két körből a második a hosszabb. Mindenesetre tudtam ezt és számítottam rá, szóval gondot nem okozott, csak nem-szerettem. A tempó belövését km-táblák elhelyezésével sem szokták megzavarni, de sebaj, legalább a célban várt a meglepetés, hogy "megvan-e az 5-perces" avagy nem. Természetesen úgy terveztem, nem kapok azonnal zokogógörcsöt akkor sem, ha kívül esek. Mondjuk jól ment a futás. Nyomtam, mint süket a csengőt, sőt, a fordítóknál fogtam a szembejövők köszöngetéseit, kivéve azokat, akik váratlanul, orvul koszöntek rám, majd brutális sebességgel suhantak tova. Mint kiderült, a fénysebességnek köszönhetően legalább azt nem fogták, hogy hirtelen nem bírtam visszaköszönni. :) Azt viszont fogtam, amikor Nóra megpróbálta elhitetni velem, hogy tizenvalahanyadik nő vagyok, csak éppen nem hittem el, meg amúgy sem érdekelt. Az utolsó egyenesben már azt kaptam, hogy ez a szám 14., és mivel épp voltak előttem 3-an, őket gyorsan megelőztem, így feljöttem a 11. helyre. Ebben a pozícióban is értem célba, ami persze rajtam kívül senkit nem érdekel, mert egy futóversenyen négy féle helyezés létezik: első, második, harmadik, sokadik. :) Azért én örültem neki, de tudom, hogy nem az én érdemem, ennél több elit nő van a környéken, csak biztosan ők komolyabb versenyen indultak. Amúgy a verseny vége sem esett olyan rosszul, hogy soha többé ne akarjak rövidebb gyorsabbat futni. Mondjuk igyekeztem nem szétszakadni, de a hátszél is jól esett, ami visszafelé segített és ha be nem is fújt a célba, de legalább könnyedebben futhattam általa.

Ráadásul 26:57 alatt értem célba, ami vastagon 30 percen belül van, de azért mielőtt szaladnátok a számológépért, a rend kedvéért tegyük hozzá, hogy több mérés alapján úgy tűnik, a táv nem volt hosszabb 5,8-nál. A tempóm így is 4:40, zölden villog a "mission completed" gomb a szemeim előtt. :)
A verseny után jó volt hazadöcögni Nórával, de a szerdai SZEOL-pályás iramjátékos edzést nem szerettem Zolival. :) Mindegy, megcsináltuk azt is, mert neki még volt egy másik versenye, de azóta megint lazázás van.

De ettől még úgy érzem, kellenek nekem ezek a rövid kis felpörgések. Feltöltenek adrenalinnal, lelkesedéssel, a helyi versenyeknek jó a hangulatuk, szóval remélem, olvastok még tőlem hasonló - amúgy semmiről sem szóló - bejegyzést :)