Nem írogatok mostanában: talán elmúlt az az időszakom, amikor minden edzésemet újra meg kell élnem. És talán az edzésnapló megjegyzés rovata is elég hosszú ahhoz, hogy kiírjam, ami ott-és-akkor foglalkoztat.
Ma volt azonban egy nagyon klassz ötpróba futás, amit muszáj leírnom, hogy minden verseny előtt újraolvashassam, hogyan is kell(ene) ezt csinálni. Pedig semmi extra nem történt. Pusztán annyi, hogy bár csak huszonkevés fokokat ígértek, a napsütés miatt sokkal többnek érződött. Így lemondtam a hetek óta dédelgetett "de jó lenne ezt a 11-et 5 percesben lenyomni" tervemről. A meleg miatt tartottam is a dologtól, a verseny rajtjára már-már elértem a "mindegy már, csak legyen vége" szintig, aztán, mikor elindultunk, csak megpróbálkoztam belőni azt a határt, amely már nem laza tempó, mégse pusztulok meg tőle. Teljesen érzésre mentem, bár megpróbáltam "csalni", és belemértem volna egy km-be a töltésen, ahol voltak km-kövek, de a méréshez szükséges pont egy km-rel távolabbit nem találtam, így ezután már végképp nem érdekelt, mit mutat az óra. Mentem tovább közepes tempóban.
Szeretem a meleget. Sokkal jobban, mint a hideget, de tisztelem is kellőképpen: ha nem muszáj, nem megyek ki tűző napra futni, inkább az esti órákat választom, és nagyon komolyan veszem a frissítést, és a hűtést. Még a legrövidebb távon is.
A versenyt végig bírtam ebben a tempóban. A körök nem voltak végeláthatatlanul hosszúak, mint vártam, és én sem lettem egy rosszabbul, mint általában, amikor idő előtt elsavasodok. Úgy éreztem, nem terhelem túlzottan a szervezetemet, ettől sokkal jobban éreztem magamat, mint sok esetben egy-egy versenyen, őszintén tudtam mosolyogni, és szívvel-lélekkel jól éreztem magam. Tűző napon, szembeszélben, és utólag már tudom, hogy 5 perces tempóban nyomtam. Még hajrázni is bírtam, és meglepett, hogy 3. nőként értem célba a 11 km-s távon. Persze tudom, ez nem hihetetlen tehetségemnek köszönhető, hanem annak, hogy a profik nyilván a Borvidék félmaratonon nyomták, vagy más távon (Arev 5,5km, Lilla 22km), vagy babakocsival nyomultak (Márti).
Aztán a siker és az ezzel járó jó érzések hatására átcikkázott a fejemen, hogy ha így heti 3 edzés és sokszor alig heti 30 km mellett ilyen jól ment, akkor nem kellene nekiállni edzeni, hogy még jobb legyek?? De aztán nagyon gyorsan végigpörgettem magamban, hogy az nem nekem való. Én nem tudok kimenni, ha "nincs kedvem". Ha fáradt vagyok, ha csak éppen beleférne, ha túl meleg van, vagy túl hideg, netán esik az eső. (Durva ám nekem besakkozni, hogy egyáltalán eddzek :D) És nem szeretem túl sokszor erőn felül hajtani magam. Mert bár alapvetően nem nagyon érdekel, hogy milyen veszedelmesen magas pulzussal futok, ha ehhez rossz érzés is társul, akkor megjelennek előttem azok a hírek, amikor profi vagy amatőr sportolók haltak meg kedvenc sportjuk űzése során vagy után.
Úgyhogy nekem így jó. Hogy bár keveset futok, de amikor kinn vagyok, akkor jól érzem magam. Hogy bár nem módszeresen és tervszerűen edzek gyorsakat, de néha jól esik kicsit pörögni. Hogy bár - mások szemében talán - nevetségesen keveset edzek, mégis a befektetett edzésmennyiséghez képest tökjókat futok. Tudom, ez alkati kérdés, de ezért sem teszek semmit, sőt próbálok tenni ellene.
De az ellen nem szeretnék tenni, hogy jól érzem magam a bőrömben futásilag. És ez olyan jó! :)
Támogatlak! :)
Akkor Team Kiviben benne vagy, ugye?