Azt álmodtam, hogy nem fogunk odaérni a versenyre. Aztán valahogy csak odaértünk, én meg átneveztem a 30-as, dimbes, dombos, kalandos pályára, ahol majd lazán fogok futni. Amikor viszont azt futottam, rámtört, hogy inkább futnék egy sík 14 kilit. Fullmaxon.

Átok ül ezen a versenyen amúgy, vagy sokkal inkább az én részvételemen. Pedig olyan remek kis sorozatom volt 2003 és 2007 között, amikor egyik évben sem maradt ki a Jabil, és az első 1:10:12-es időmtől eltekintve olyan remek 1:03 és 1:06 közöttieket futottam.
Aztán 2008-as, 2009-es, majd a tavalyi is kimaradt, pedig arra be voltam nevezve, de mégse jött össze. Idén minden klappolt. Jól jött, hogy a davosi verseny után két héttel volt a verseny, kellemesnek ígérkezett az idő, én fel voltam készülve, rá voltam pihenve, nyugodt voltam és kiegyensúlyozott.
Aztán délben Apukámnak, aki vitt, becsípődött valami ideg a combtövénél, és láttam, hogy fáj neki, és tudtam, hogy ha nem megyünk el (márpedig így nem akartam, hogy el kelljen indulnia), akkor olyan lezáratlannak fogom érezni ezt a szezont, ha meg mégis, akkor lelkifurim lesz. Aztán a fájdalomcsillapító hathatott, mert Apa nem csak vezetni tudott, de még sétálni is simán, így annyira mégse görcsöltem, de majd hétvégén lesem minden kívánságát. :)

Szeretem ennek a versenynek a hangulatát. Valahogy ebben a városban kultúrája van a sportnak. És amúgyis, olyan helyes kisváros. Jó látni Szücsit, akivel baromi ritkán találkozunk, de ezen a versenyen mindig. És jó, hogy Péter Attila a szpíker, az olyan sokat jelent, ha egy műsorközlő nem pusztán műsorközlő, hanem helyén tudja kezelni a teljesítményeket, mindenkit szívből buzdít, tudja mi az, hogy futás, mit jelent a 6 perces km. Vagy bármelyik másik. Vagy ha tud hangulatot teremteni. Ezek pedig mind elmondhatók Attiláról, így aztán nem csak én szeretem különösen ezt a versenyt, hanem szüleim is.
A fél 6-os 2km-s tömegfutás klassz dolog. Megmozdul a város apraja-nagyja, akik pedig a 14km-s versenyen indulnak, azoknak remek bemelegítés. Én be is érek 10 perc alatt, szóval nyilván alatta van a táv, és mivel legutóbb 1,7km-t írtam az edzésnaplómba most is így teszek. De itt elindulnak gyerekek, szülők, kamaszok, idősek, fiatalok, klassz dolog ez.

A rajtban még összefutok Farkassal, megörülünk egymásnak, hisz évek óta nem találkoztunk, most jó látni. Szeretem a higgadtságát, összeszedettségét. Kár, hogy aztán elkerüljük egymást.
Nem kezdek gyorsan. Nem mertem verseny előtt repülőzni, nehogy elfussam az elejét, így aztán nem futom el. A 4:43-as első kili reálisnak tűnik, az első kör 16:21,  utólag számolva 4:40 tempó, és a második kör elején körülöttem futók is 4:40-45-öket mondogatnak. Mégis 5:03-ra érek a (szerintem) 1 kilis ponthoz, és érzem hogy nem megy. Picit az is demoralizál fejben, hogy hosszabb a pálya, mint régen. Akkor átvezettek minket az erdőn, most úgy 50 m-rel arrébb, az erdő szélén visz a keresztút, vagyis az körönként 100m. Így aztán valóban nehéz azt hozni, mint régen, úgy meg, hogy nincs meg bennem az a küzdőszellem sem, különösen. Mégsem arra akartam emlékezni a versenyből, hogy mennyire széjjel téptem magam. Így aztán engedek a gyeplőn, és bár lehet, hogy lazának tűnhet az 5-ön kívüli átlag, én ott és akkor azért is harcoltam. Vagy legalábbis lazának nem éreztem, csak nem téptem magam. Mondjuk a frissítésnél mindkétszer békésen belesétáltam, de azokat a másodperceket meg nem sajnálom. Így aztán a következő körök 18:04, 18:37, 18:31-esek lesznek, de legalább a komfortérzetem javul. 

Szeretem ezt a pályát. Hiába hosszú egyenesek, mégis szerethető. Lelkesek az önkéntes gyerekek a frissítőállomáson (hajrá, 6-os számú futó :), lelkes a közönség, béke van, mégis pörgés. Szüleim a pálya két pontjára jönnek szurkolni, meg fényképezni, ahogy elnézem a képeket, a végefelé azért már tagadhatatlanul fáradok. És bár lassan érek csak be a célba, Anyukám már az utolsó körömön megnyugtat, fussak nyugodtan, mégsem az elsőt viszik haza helyettem :-D
Nekem meg jól esik, hogy Péter Attila név szerint szurkol és említ, mikor beérek, hogy bár ijesztget az eső, mégsem kezd rá jobban, hogy kellemes nyári este van, és akárhogy is érek be, lezárul egy futósszakasz. 1:11:35 amúgy a vége, hatalmas Personal Worst, de ahogy Márti is írta az edzésnél, nem ez fontos, hanem az Út. Azt meg most nagyon élvezném, és nem csinálnám másképp egy Jabil egyéni csúcsért sem. Klassz futós nyár volt! :)

Annak meg még utánanézek az Álmoskönyvben, mit is jelent, ha az ember kalandos 30-asra vágyik, széttépős 14-es helyett. Attól félek, nem sok jót! ;)