Anita, én nem hiszek az ilyen langyos dolgokban, hogy futok, de azért nem túl gyorsan, meg nem túl messze. Így elolvad a motiváció. Tudom, hogy ez az egészséges, de hol a kihívás? What's the challange? Mi pezsdíti fel a véred? Mire fogsz visszaemlékezni 50 év múlva?

szerintem nincs a vérszemmel semmi baj... :P

Miért kell, hogy kihívás legyen?

Tudod, nálam akkor volt egy törés, amikor rájöttem, hogy engem a kihívás leblokkol. Nem is ez a helyes szó. Stresszben tart. Vagy ha ez erős, akkor mondjuk úgy: nyomaszt. Világéletemben mindig mindenben teljesítményorientált voltam. És amikor a futás bejött a képbe, egy újabb dologgal kapcsolatban lettem teljesítményorientált. És nekem nem az kell.

És hogy mire fogok emlékezni 50 év múlva?
Remélem, arra, hogy milyen jó volt összefutni Skam kolleginával egy-egy verseny előtt. Vagy bárki mással.
Vagy, hogy milyen remek tavasz volt Veronában, és milyen izgi volt, amikor befordultam az egyik kis utcába, és egyszercsak elém tárult egy fantasztikusan szép templom.
Hogy milyen klassz volt az edzőtáborban úszni, futni, retro-reggelit enni, és esténként UNO-partizni.
Vagy a futóbolondságok hangulata...

Mennyivel jobb ez, mint, hogy 3:43, 1:38:50 vagy 22:18(?), ami után mélyen bennem maradt, hogy soha többé nem megyek neki egy 5 kilis egyéni csúcsnak. És amúgyis ezek csak számok. A fenti bekezdésben pedig az érzések dominálnak. A jó érzések.

És kb. akkor kerültem magammal egyenesbe, amikor rájöttem, hogy valami ilyesmit szeretnék képviselni a futásaimmal. És ez még csak nem is arról szól, hogy soha egy-egy jólesően küzdős futás. De nem kellenek a számok mindenáron. És nem kell kimennem futni se, mindig, mindenáron. És pont ez a szabadság az, amitől nem olvad el a motiváció.

Na, tessék. Az 50 éves emlékek közül a tiszaszigeti pogácsa ki is maradt. Pedig nem ezt érdemli ;) Arra is emlékezni szeretnék, mert megéri :))

Ja, igazad van a tiéd az egészséges felfogás. Az enyém meg a káros szenvedély. A mai napom is beillik ebbe a vonalba, majd írok blogot, ha megmaradok :-)

Anita, én meg úgy gondolom, hogy a futás maga hozhatja meg a futáshoz a kedvet, vagyis nem kell szenvedély, nem kell kihívás, arra kell kényszeríteni magunkat, hogy elinduljunk, a többi már jön. És innentől l'art pour l'art a dolog. Reggelente a franc sem akar kibújni a takaró alól, hát még nulla fok alatt fartlekezni, így aztán kényszerítem magam, elindulok, szándékosan rohadt gyors tempóval, s mire az első gyors szakasznak vége van, már van is kedvem tovább iramjátékozni. A hosszúakkal is így vagyok néha, csak az első harminc-negyven kilométer szar, utána megjön a kedvem. :-P

A kihívás egyébként engem is leblokkol. Direkt úgy edzek, már ha edzek egyáltalán, hogy sose kelljen teljes gőzzel futnom, ha nem muszáj. Amint teljes gőzzel, versenyezve akarok menni, azonnal görcs van, félsz van, motiválatlanság. Szóval ebben egyetértek. Ezért is nem akarom már nagyon javítgatni a maratoni, félmaratoni csúcsaimat, úgysem sikerülne. De edzésen jó látni, hogy "ha hivatalosan mérnék", már sokkal jobb volnék. :)

Szóval hajrá 40+, hajrá motiváció, bárhonnan is jöjjön!