Egy sötét, ködös hűvös novemberi pizzázós estén került szóba az ötlet, hogy futhatnánk Veronában egyet. Mivel idén nincs síszünetünk, és gyakorlatilag január elejétől március közepéig semmi értelmes esélyt nem láttam arra, hogy szusszanjak egyet - brahiból meg nem szeretem elszórni azt a kevés szabit, amit a tanév során felhasználhatok - ez nagyon klassz lehetőségnek tűnt. Főleg, hogy nem csak maraton, hanem félmaraton is megrendezésre került, nem mellesleg Rómeó és Júlia néven :), főleg, hogy a nevezés és szállás olcsónak, az autós utazás kedvezőnek tűnt, az olasz városok eddig mindig elnyerték a tetszésemet, így nagy lelkesedéssel vetettem magam a készülődésbe, de még az edzésbe is.

1.nap, Verona:

Pénteken a korahajnali órákban indultunk, és koradélutánra már Veronába is értünk. Kicuccoltunk a szállodába, majd bementünk a városba felvenni a rajtszámot, és város nézni. A marathon expo kiábrándító volt. Ez csak azért nem érintette érzékenyen a lelkemet, mert effektíve nem készültem vásárolni, azonban így utólag már bánom, hogy nem vettem meg a térdig érő átmeneti futósgatyát 10 euróért, mondván az Decathlonos Kalenji cucc, itthon is elérhető. (De ide miért nem tesznek egy Decathlont???)
Szóval kirakodás nem sok volt, de legalább a rajtcsomagot átvettük. Nem itt éreztem ugyan először, hogy mennyire jó döntést hoztam, hogy félmaratonon indulok, de itt is eszembe jutott, amikor én egy nagyon remek, piros technikai pólót kaptam, a többiek pedig egy rózsaszín rávasalt emblémával ellátott világoszöld majdhogynem láthatósági-mellényt, bár az is technikai, szóval nem irigyeltem a maratonistákat :( Mégha az tagadhatatlan is, hogy a saját pólómat szeretni fogom nagyon!

Az expo után elindultunk várost nézni. A történelmi belvárost céloztuk meg, és kicsit sem csalódtunk. Verona tipikus olasz város: történelmi belvárosának régi korokat árasztó hangulata különlegesen ötvöződik a mai modern üveges épületekkel, szűk kis utcácskái mediterrán hangulatot sugároznak, az pedig, hogy szikrázó napsütés volt 15 fokkal, feltöltött tavasszal. A péntek délutáni nyüzsgés egyfajta nyaralás-érzetet erősített bennem, és olyan jó volt ott lenni!!! :))

Útközben megnéztük Júlia erkélyét, majd kinéztünk egy tornyot, amelynek tetejéről kiváló kilátás volt a városra:

Mivel imádom a vizet minden formájában (na jó, igaz, hó formájában nem!! :), a naplementében történő folyóparti sétát különösen élveztem:

Este viszonylag hamar ágyba kerültünk, ám mindenféle izgalmak értek, amikoris kétszer bejelzett a szobánkban a füstjelző. Kriszta egyébiránt remekül végigaludta az egészet, én meg ott görcsöltem, hogy most akkor kérjek segítséget, vagy csak szar a rendszer, és hogy fejünkre ég-e a szálloda vagy sem. Aztán Robi javaslatára kicsit lejjebb állítottam a 26 fokra állított termosztátot, és aztán több jelzés nem is volt, de nem tudom, volt-e a két dolog között ok-okozati összefüggés. Túélétük az éjszakát és nagyjából kialudtuk magunkat másnap reggelre, ez volt a lényeg.

2. nap: Garda-tó, sífelvonó, "tutti-frutti" :)

Másnap rövid ajándék-vásárlás célzatú plázázást követően irány a természet: mégpedig a Garda-tóhoz kirándultunk. A Garda-tó az olaszok Balatonja. Méretileg hasonló a kettő, az tagadhatatlan. Az is, hogy bár imádom a Balatont, és az is mindig örömet okoz, ha arra járok, de itt elbűvölt a víz kristálytisztasága, és a hegyek körbe-körbe. Egy ízben megálltunk egy nyugisabb vízparti parkolóban, ahol ilyen látvány fogadott:

Rövid szusszanás után folytattuk utunkat lassacskán nézelődve bár, mégis célirányosan, mert kinéztük, hogy egy Malcesine nevű településről sífelvonóval jutottunk fel Monte Baldo-ra, 90 méterről uszkve 20 perc alatt 1760 méterre. A sífelvonó izgalmas volt, a körülöttünk lévő látvány pedig lélegzetelállító. Fenn a hegyen hó volt, és síeltek, snowboardoztak az emberek az amúgy itt is kifejezetten tavaszias melegben, szikrázó napsütésben. Csodálatos volt:

Fenn fényképezkedtünk, gyönyörködtünk, majd gyors ebéd illetve forrócsokizás lejöttünk a sífelvonóval, majd mivel ekkor már délután volt, elindultunk visszafelé Veronába a hegyek között. Becsúszott még egy shoppingolás, hogy másnapra is legyen még elég kajánk, majd Veronában még pontosítottuk a másnappal kapcsolatos menetrendet, mikor-hol tudunk verseny után találkozni, belecsöppentünk kicsit a verseny előtti előkészületekbe, majd egy vacsival zártuk a napot.

3. nap, Verona félmaraton:

Utolsó napra már "csak" a verseny és a hazaút maradt.
Reggel hűvös volt. Ez kifejezetten rosszul esett, mert előző két nap olyan fantasztikus volt a szikrázó napsütés, és úgy szerettem volna verseny alatt is. Persze fázós lévén volt nálam elég meleg cucc, de így aztán sokat agyaltam, miben is fussak, aztán, amikor a maratonisták elrajtoltak, és elkezdett szemerkélni az eső, a két vékony hosszúujjú mellett döntöttem. Az eső elkeserített, de mielőtt leadtam volna a cuccaimat, melegedtem picit az expo épületében, majd a váltóruha leadása után azonnal melegíteni kezdtem, becsülettel :)

Az a vicces dolog történt, hogy valamiért effektíve elit rajtszámot kaptam. Kétjegyűt, és olyan színűt, mint a "TOP-RUNNERS", de értetlenül állok a dolog előtt, mert Gábor a teljesen helyes 1:39-es félmaratoni időt írta be legjobb időmnek, mikor nevezett, az meg még nőknél sem egy elit idő. De mindegy is. Azért vigyorogtam rajta, amikor nagyon előzékenyen beengedtek az elit zónába, ahol ugyan rengeteg "Első kategóriás" futó is volt (az eliten kívül volt 3 kategória még), én pedig nyiván nem törekedtem az első sorokba. De legalább nem kellett tötyörögnöm az első kiliken sem.

Úgy 3 perccel 10:15 előtt ellőtték a rajtot, ami érdekes volt, de annyira nem ért váratlanul, ha már ott álltam a rajtzónába, tőlem akár futhattunk is. És lőn. Aztán jött a mezőny hátulról, én meg elengedtem előzékenyen pár embert a fél mezőnyt, és keresgéltem a nem túl szaggatós tempót. 4:50-es kilivel kezdtem, aztán jódarabig 5 perc környékén szórtak az idők. Nézelődtem, egy ízben egy olasz fickóval beszélgetésbe is elegyedtünk, azért nagyon büszke voltam magamra, hogy 5 perces tempóban is képes voltam angolul lekommunikálni, hogy gőzöm nincs, mit keres rajtam a sárga (elit) rajtszám :) 
Az első 10 kili ilyen kertvárosi hangulatú, hosszú, jól futható egyeneseken vitt, tényleg jól lehetett haladni. 10-nél értünk vissza a városba, kezdődhetett a kacskaringózás. Azért 10-nél meglepődtem, hogy 49:57-nél járok (jesszasz ebből vagy nagy futás lesz, vagy nagy halál), de még mindig életképes voltam, néha még rá is bírtam gyorsítani, így 5-ön kicsit belüli és kívüli km-ek követték egymást. Élveztem a futást, és fogtam a látványt is. Élveztem a folyópartot, mert teljesen más a hangulata a kicsi Adige folyónak, mint mondjuk a Dunának, Pesten. Már az Arnót is kifejezetten szerettem Firenzében, de az Adige még jobban elvarázsolt. A 10 kilis frissítés után 15-nél nem ittam, ez lehet, hiba volt, de úgy voltam vele, nem inni jöttem, hanem futni :o), úgyhogy futottam továbbra is, amíg ment. 14-nél kerek 70 perckor voltam, itt már aztán teljesen nem értettem, hogy ezt most így miből futom, de még mindig ment, és még mindig láttam a szűk kis utcácskák végén előbukkanó tornyokat, a történelmi belváros sok-sok látnivalóját, és élveztem a hangulatát. Bár az egyre gyakoribbá váló macskaköveket és kanyarokat kevésbé, de 16-nál is még mindig kerek 80 perc volt az időm. Viszont idáig tartott az 5 perces tempó. Itt már éreztem, hogy elsavasodtam, tudtam, hogy ha csak 6-percesben bekocognék is benn lennék a tervezett 1:50-en belül, ez remekül megnyugtatott, az pedig, amikor megerősítettem magamban, hogy ez nem más, mint egy kellemes télvégi hosszú edzés, akkor már igazán hagytam, hogy a lábaim megtalálják a még kellemes 5:12-16 körüli tempót. A táv hátralévő része ebben az iramban ment, és már fejben is fáradtam. 19-nél inni vágytam, ittam is: belesétálósan, lett is 5:47 az adott kili. De nem számított. Már számoltam vissza a kiliket, aztán már a perceket is, vártam, mikor érünk még az arénához, de még mindig volt egy épület, amit meg kellett kerülni, majd egy lejtő, az arénában csak alig pár ember, az emelkedő már nem kéne a lámaimnak, de már hallom a hangosbemondót, látom a cékaput és végre be is érek :) 1:47:15 alatt.

Elégedett és fáradt is vagyok úgy igazán, és úgy fájnak a lábaim, mintha teljes maratont futottam volna, persze az edzetlenségnek ára van. De legyen, ha ez minden, ekkor már állok elébe :) Szerzek izofóliát, beleburkolózom, meg befutócsomag is adódik, meg érem, aztán felmegyek az Expo-nak az Infó Pontjához, és várom a többieket!

Gábor jön először, 3:22-őt futott, majd a nyakamba ugrik, hogy jééé, pont ennyit tippeltél :), átöltözünk szárazba, visszamegyünk a zárt térbe, fázunk, várjuk a többieket. Én vagyok az életképesebb, úgyhogy időnként kirohangálok a célterület környékére majd a kamionhoz, végre összeszedem Robit, jól van, csak összefutott a kalapácsos emberrel, hosszasan időzött vele, mire beért végül 3:38-ra. Itt is bebizonyosodik: a maraton nem játék, még becsületes felkészülés mellett is közbejöhet valami. Kriszta sehol, ami aggasztó, mert 3:15-30 közé számítunk rá, de nem találjuk, mobilját nem veszi föl, Gábor pedig 25 környékén már úgy 2 km-rel maga mögött látta az egyik szembefordítós szakasznál. 
Felmegyek WC-re, meg alulról is átöltözni, amihez nem volt kedvem kinn, a hidegben a nyílt színen, mire elkészülök, jön Kriszta: gyomorpanaszai voltak, rosszul érzi magát, de nagyon büszke, hogy így is megcsinálta. Nem csodálom. Aszondja: "Írd meg az én kalandjaimat is, én úgysem írok blogot. Nem elég, hogy belesétáltam a maratonba, de még bele is feküdtem. Ott volt az a pad, és nagyon vonzott." Még hallgatni is kemény, nemhogy átélni, és hogy így is 4:02-re beért, hogy egyáltalán: hogy nem szállt ki, az mindenképp elismerésre méltó. És ahogy hallom a hangjából azt az őszinte öniróniát, amely úgy igazán mentes a kudarc-élménytől, tudom: Ő még mindig az a Kriszta, akit pár éve megismertem. :)

Nagynehezen összeszedelőzködünk, visszaérünk a kocsihoz, majd irány haza. A hazaút pedig a szokásos: kényelmes, gyors, megbízható. Éjfél előtt itthon is voltunk, fáradtan bár, de élményekben gazdagon :))