Hetek, vagy talán hónapok óta érik bennem ez a hozzászólás. A(z internetes) sportközösségekről, ezek motiváló, de olykor a másikat túlhajszoló hatásáról. Nem leszek tőle népszerű. Sebaj.
Amikor elkezdtem futni (1 perc futás, 2 perc séta 5-ször), arra gondoltam, hogy heti 3×fél óra a cél. Csak hogy kiegészítsem napi sokóra tanulást, számítógép és íróasztal előtt ülést egy kis mozgással.
Aztán beleszaladtam egy internetes közösségbe (hja, már azoktól az első botladozó kocogólépteimtől ismerem Amatőrt :)), és elkezdtek bíztatni. Többek közt arra, hogy még többet. Hogy gyorsítsak az edzésterven. Nem konkrétan értettem, hogy miért is kellene, meg jobban féltem/tiszteltem ezt a futás dolgot annál, hogy igazán bátrabb legyek. Azért persze félév helyett már 4 hónap után sikerült az első folyamatos félóra.
Aztán persze elkapott a gépszíj. Az első sikerélmények, a futás egyre természetesebb közeggé válása okán, na meg mert a közösség belerángatott, elkezdtem versenyezgetni. Szigeti Hendi, Vivicitta, félmaraton. Azért azt az Almádi felest, soha de soha nem fogom megbánni!! Az egyik legszebb élményem volt. Ekkor már majdnem egy éve futottam, és bőven túl voltam a heti 3× félórán, hisz a heti 40-50 km-ek, gyorsító szakaszok bőven benne voltak. Élveztem. Egyre többet és többet akartam, és még az első teljes futóévemben majdnem belerángattak egy maratonba is, de azért azt éreztem, hogy az még bőven korai. De az első botladozó futólépéseimhez képest mindössze másfél évvel később azt is kipipálhattam.
Jó formában voltam. Egyre gyorsabbakat edzettem, nagyon rendszeresen, nagyon pontosan. Egy év alatt közel 10 percet javítottam félmaratoni eredményemen, és száz meg száz dícséretet, bíztatást kaptam. Talán soha annyit, mint azalatt az első 1-2 év alatt. Persze jó volt az, jól esett. Kinek ne esne jól...
Közben a közösség is változott. Míg egyik évben még a Vivicitta volt a "tömegverseny", következőben már Sárvár lett, és egyre gyakoribbak lettek az ultrák. Sokan persze nagyon tehetségesek benne, ettől mások - a lassabbak - vérszemet kapnak, hiszen ultrán egész lassú tempóval is szép eredményeket lehet elérni, feltéve persze, hogy elég kitartó az ember. Közben pedig a beszámolók avantgard elemekkel gazdagodtak, úgymint sótabletta, fájdalomcsillapító vagy órákon át tartó futás hasmenéssel, fájó lábakkal, a végkimerültséggel küzdve. Persze közben ott vannak az ismerősök, akik buzdítanak, bíztatnak, segítenek, nem hagyják hogy kiszállj.
És valahogy évek alatt bár, de ez lett a menő. Egyre kevésbé kapott bíztatást az, aki kiment egy laza félórára, viszont ha valaki -egészségét kockáztatva bár, de - lefutott egy maratont, megcsinált egy IRONMAN-t, azonnal hőssé vált. A Hőst bíztatják, buzdítják, példaképpé válik, de tényleg megéri?
Ugyanezt tapasztaltam a srácoknál is. Az elején még tudtunk futni együtt laza tempóban. Aztán felgyorsultak, jöttek a teljesített, és teljesítendő maratonok, a 80+kilis hetek, a lázasan teljesített hosszú futások, a maratoni egyéni csúcsok, a lábfájás, a bokarándulás, a többhetes kihagyások. És mindez egymást buzdítva. Mert persze csapatszellem. Ami csak akkor nem volt az, amikor velem kellett volna 5:30-ban "tötymörögni".
És végül: itt is ez lett a jellemző. Kellemes, kicsi közösségként indult. Szerettem a tagja lenni.
Aztán mikor tavaly átneveztem a blogomat "Céltalan év"-re jött a halom negatív kritika, az edzéseim, rövidebb versenyeim már nem voltak érdekesek, csak a hozzám legközelebb álló pár embernek. Meg persze nekem. És nekem ez volt a fontos. Meg az, hogy a tavalyi évben úgy éreztem magam, mintha egy mázsás súly esett volna le a vállamról. Egy ideje már éreztem, milyen nagyon nyűgös kimenni sokóra meló + napi 2-3 óra ingázás után. Hogy nem szeretek esőben, hidegben, meg kánikulában futni. Hogy nemnormális 4-kor felkelni hosszút futni. Mióta tavaly ezeket feladtam, sokkal jobb.
Mert létezik más is, nem csak a sport. Mióta nem futok heti 5-ször, van időm elmenni színházba, koncertre. Tudok szusszanni egy nehéz nap után, és lelkifuri nélkül aludni hétvégén 9-ig!! Igaz, nem leszek hős. Mert nem fogom lefutni a Terep50-et, de még a K&H-n sem fogok mínusz 2 percet futni (de nem ám :)). És nem fogok hétvégente 30-asokat futni, igaz aztán nem fognak sokan hozzászólni az edzéseimhez, blogomhoz, mert unalmas, és mert nem lehet engem belerángatni mindenféle önveszélyes cuccba.
Mindenesetre az elmúlt hetekben valamiféle hihetetlen egyensúlyba kezdek kerülni -sokféle fronton, így - futásilag is. Most, hogy kicsit kevesebb lesz a meló, és jobb lesz az idő, picit többet ki fogok tudni menni mozogni, de csak ésszerű keretek között. De lehet kicsit gyorsítani - de csak míg jó, és lesz néhány helyi kicsi futóverseny is, és lekerültek a sátrak az uszodákról, remélem, májusban beindul az úszószezon is részemről is.
De sohasohatöbbé nem szeretnék átesni arra a tulsó oldalra.
Elvégre is 7. éve futok, és azalatt talán egyszer hagytam ki teljes hetet. Mert ennyitől nemigen sérülök le.
Mert a kevesebb - néha több.
Nyilvánvaló, hogy az arányok megtartása alapvetően fontos az életünkben. Hirtelen, ha csak két oldalát tekintjük a témának: adott egyrészt egy olyan közösség, ahol a kialakuláskor sokféle vélemény és hozzáállás kap teret, ennek megfelelően különböző teljesítmények férnek meg egymás mellett. Azután viszont a közösségi kommunikáció elveszíti flexibilitását, az ingerküszöböt egyre nehezebb elérni, ahhoz már kiemelkedő tett szükségeltetik. Illetve aki nem emelkedik ki, azt is figyelhetik még, megbecsülhetik pl. az 5 km-es futásokat is, csak épp ezekre nem regálnak, aztán vagy partvonal-érzéssel küszködnek többen, vagy el is hagyják a közösséget, miközben a kívülről érkezők közül eleve elriadnak a kezdők. A FB topik esetében biztosan, és bizonyos mértékben, személyeknél itt is megfigyelhető hasonló.
A másik aránytalanság meg az, hogy ha valaki a saját motivációja vagy/és a közösség direkt (őt biztató) vagy indirekt hatására (más tagok példáján fellelkesülve) olyan célt tűz ki, olyan teljesítményekre vállalkozik, amelyeknek aktuálisan nincs meg, vagy eleve sosem lesz meg nála a fedezete (pl. 12/24 óra, vagy a hősiedés útján kiemelkedő pozíciót elfoglaló Spartathlon).
De hol van az akarat és a valós képességek helyes metszésvonala? Ki mondja meg, hogy túlléptük-e korlátainkat, és ha igen, ez mibe került nekünk? Mi és ki láttatja be velünk esetleg a sokadik kudarc után, hogy valamit elrontunk?
A sérülés, amiről te is írsz, elvileg konkrét igazolás lehetne, hiszen ha van, akkor túlfeszítettük magunkat, ha nincs, akkor rendben vagyunk, vagy még túl is biztosítottuk magunkat a terheléssel szemben.
Csakhogy a gyakorlatban ezt hiába mondjuk az ultrások többségének, mert ők a fájdalmat legyőzendőnek, a sérülést meg túlélhetőnek tartják, és ehhez háttért nyújt a közösség, azután a versenyen a szurkolók/kísérők tábora, különböző praktikák, netán fájdalomcsillapító gyógyszerek, és ott van a legnagyobb dopping: az akarat, a teljesítmény iránti vágy. A teljesítmények mozgatóereje lehet még életünk egyéb, kevéssé sikeres területeinek is valós vagy látens kompenzációja...
Van, aki korrekten, szerves önfejlődéssel, az arányokat megtartva éri el fantasztikus teljesítményét, és lesz maratonista, Ironman, ultrafutó. Minden elismerésem az övé!
És őt aztán csodáljuk, dicsérjük, és hozzá szeretnénk hasonlítani. Nem feltétlen direkt, lehet ezt tudat alatt is. És mivel nem az űrbe ment, hanem a két lábát használta, esetleg pluszban úszott-kerékpározott, ezért könnyebb követni őt...
Egy dolog azonban nem stimmel írásodban: mínusz két perc téma, ugye tudod?! :)))))