Harmadszor indultam ezen a versenyen, amiről anno aszittem, engem nem lehet elrángatni. Hiszen ez emelkedik, de végig!!! De mivel V42-nek meg az egyetlen félmaratonnál rövidebb verseny, amin hajlandó résztvenni, mi több, ez talán az egyetlen fix pont a Szegedi Szekció versenynaptárában, nem lehetett kihagyni. És ilyenkor tanév végén igencsak rámfér a kikapcsolódás.

Na, mondjuk felkészülve, azt nem voltam. Kicsit se, nagyon meg pláne nem. Hegyet utoljára valamikor januárban láttam tán, azóta futópadon se igen futottam (emelkedőt se értelemszerűen), meg a szőregi havasokban se nagyon jött most össze közös edzés :( Volt ugyan egy gyenge próbálkozás a hídon pár hete, de ott úgy otthagytak a srácok, mer' lassú voltam nekik, hogy bedurcáztam rájuk. Úgyhogy ma nem is vittem süteményt kollektív büntiként ;) (jóó, mondjuk volt nálam közel fél kiló belga csoki, azt azért megkóstoltuk :))

A közös utazás ismét jó volt. A megszokott hangulat, a megszokott megállóhely, hiába voltunk rég, minden ment a megszokott mederben. És ez olyan jó volt. Mondjuk motivált ettől még nem lettem, de sebaj. Ennek nem kedvezett a tudat sem, hogy a héten nemigen futottam (jóó hétfőn még a KH után egy átmozgatót), és bár igen, tudom, a rápihenés igen fontos - máramennyiben az ember edz is rendesen, ez viszont rólam izé, nem kifejezetten állítható. Mondjuk vesztenivalóm meg nem volt, gondoltam futok egyet. A másik nem túl pozitív tényező az volt, hogy a Kékes teljesen felhőbe burkolózott, és Mátrafüreden sem volt meleg. Kifejezetten fáztam. Így aztán nem könnyen vettem rá magam, hogy átöltözzek, hogy egyáltalán úgy csináljak, mintha futóversenyen lennék. Azért csak rávettem magam, leadtam pár hosszúfelsőt a ruhatárba (amit felvittek), meg bemelegítettünk, de az Edzésonline-os Kán szerint még ekkor sem csillogott a szemem a lelkesedéstől :o) Pedig ekkor már nem fáztam vészesen, így az egyik felsőmet cipelhettem végig a derekamra kötve. Okos. :)

A rajt előtt Alannal találkoztam (remélem, vannak még, akik emlékeznek Rá, én tök' örültem, hogy láttam!!) Aztán elindultunk. Úgy kilőtt a mezőny, hogy attól féltem, utolsó leszek. 6-perces tempó környékén haladtam, nagyjából ennyit vártam el magamtól, persze aztán egyre lassultam. 2-3 kili környékén DieM ért be, vele beszéltünk pár szót, vázoltam, hogy menjen csak, mert én le fogok maradni, amire még azt mondta, hogy majd meglátjuk, ki marad le, ki kit ér be. Megláttuk. Nem is olyan későn, mert én egy hajszállal gyorsabbnak éreztem az Ő tempóját, mint, ami nekem jólesett, így inkább tényleg lemaradtam. De jó volt az a párszáz méter, amíg húzott.

Közben egyszercsak azt vettem észre, hogy én most JÓL ÉRZEM MAGAM. :))) Jól megy a futás, nem erőlködök. Ha síknak érzem, vagy lejt picit, folyton belegyorsítok, és az emelkedők sem okoznak gondot. Mert bár fizikailag nem voltam felkészült, de azért teljesen edzetlen sem vagyok, és fejben meg sokat tudtam segíteni magamon. Meg persze az időjárás is frankó volt. Futás közben kicsit sem fáztam, de nem volt meleg, mint hagyományosan, frankó idő volt!! Egyszóval élveztem a futást. Előzgettem néha, és haladtam. Lassacskán ugyan, de biztosan. Frissítettem egyet 5 és félnél, zúztam a lejtőn 6 kili után, és összehoztam egy 5:37-es (hegyi km-PB :)) majd egy 5:5x-es km-t, így kerek 48 percre értem a kékestetői elágazáshoz. Jó ez.

A meredek részen semmi nem változott. A hajlászsögön kívül persze. Eddigre már nagyon lelkes voltam, tudtam, hogy nem sétálok bele, max egyet frissítek, és csak menni előre, menni-menni, apró-pici léptekkel, és fogynak azok a méterek szépen. Szóval így volt. Előzgettem, közben még azon filózgattam, hogy a tudatalattim úgy elnyomja ezt a szakaszt, hogy nem sok képi emlékem van erről a részről. (érzelmi van igen: együttfutások Papamacival, Imaroval, Lupussal) És ahogy fogytak a km-ek, méterek, egyszercsak összefutottam a már lefelé kocogó V42-vel (Ő visszament a kocsiért Mátrafüredre, mi csak Mátraházáig sétáltunk le), aztán jött a sípálya (fúúúj!), aztán felértem.

Tömeg volt. Nemhogy a kőig nem bírtam eljutni, a célvonalig sem. Jó, amikortól már nem tudtam futni, lenyomtam a gombot, úgyis fenn voltam, az időm: 1:13:30. A tavalyi PB-mnél 1 perccel jobb, új egyéni csúcs!! :) Ennyit az edzettségről. :) Meg az időjárásról. A sor az istennek nem haladt. Nem, nem és nem. Ott álltam 2-3 percig, míg egyáltalán a célig eljutottam, előttem tömegek, utánam is persze. Haladjunk már. Nem láttam előre se, meg hátra se, csak tömeg. Utálom a tömeget. Kb. 6 perc után adtam fel. Péter Attila szerint az emberek csókolgatták a csúcskövet, meg fotók készültek. Na, ebből inkább kimaradtam. A tömeg mellett elkocogtam Tapírig, és átvettem az érmet.

Aztán megtaláltam a srácokat is: Zolin kívül mindenki egyéni csúcsot futott, Zoli is csak azért nem, mert előjött a pár hete elmúltnak hitt térdfájása. Szegény nagyon csalódott volt, próbáltuk tartani benne a lelket.

Lementünk a mátraházai parkolóba, ettünk, ittunk, közben megjött V42 is, öltözködés és jöttünk haza. Zoli érthető módon nagyon csöndes volt, és mikor végre felhívta feleségét, azzal kezdte: "Figyelj, én abbahagyom a futást". Néztem, kikerekedett szemekkel, nemáááár, hisz ezt "csak" ki kell pihenni, megszüntetni az okokat, és lehet ezt folytatni: ésszel. Aztán nem beszéltünk erről, téma az volt bőven, meg hangulat :)

Még a Decathlonban álltunk meg, aztán, ha már ott vagyunk, sose tudunk eljönni futócuccok nélkül. Persze Zoli is felpakolt ;)). Én is beruháztam egy csini piros futógatyira meg egy ujjatlan technikai felsőre az akciós fajtából.

Egyszóval azért elégedetten tértünk haza. :) Aztán még megkaptam a kérdést V42-től, hogy ugye már nem haragszok rájuk. Nem hát. Sőt. Lehet, legközelebbre ismét viszek sütit. :))