11 hozzászólásavagy, a minden-mindegy-hét.
Na, az van most.
Úgy kezdődött, hogy hétfőn nem mentem ki futni. Már rajtam volt a futócucc, és nem tudtam elindulni. Nem ment. Tudtam, hogy hideg van odakint, és nem volt motivációm kimenni közepes tempót futni.
Aztán tegnap elkezdett bejelezgetni a sípcsontom, szerintem amolyan pszichés alapon, de tökmindegy, mert tegnap amúgysem tudtam volna futni.
Ma már kizavartam magam egy Árvizi emlékműre. Mindegy milyen tempóban. Mindegy mit futok, csak fussak már valamit. Attól majd jobb lesz. Nem tudom. Nem esett jól, vártam, mikor jövök már haza.
Van ilyen. Szünet előtti állapot van, az a pattanásig feszített, amikor tudod, hogy még 5 nap, még 4, még 3, már csak 2, de tudod, hogy ilyen minden óra piszok lassan telik. Amikor feszültség van benn, amikor tesóm bekattan, amikor nem tudom, hogy mi a legjobb. Menni vagy nem menni?
Szóval mindegy, csak teljen el az a hét. Aztán szünet. Egy hét pihi a suliból, tesómból, finom otthoni-anyuci kaja, nagy beszélgetések Anyával és Apával, kényeztetős-bugyborgós-pihenős nap, forró csoki, frissen sült kenyér :)) Kis terepváltozás, és talán visszalendül minden a normál kerékvágásba. A következő megmérettetésig meg még bőven van idő. Addigra összeszedem magam. Tudom.
