Valamikor tegnap szállt le rám, már nem is tudom megmondani, mikor. Valamikor futás közben történhetett, biztos átszakadt az adrenalin-endorfin gát oszt' úgy maradt (húúú, ezt a pszichológiai szakkifejezést egy dr. Csernus könyvben olvastam ám, nem belülről fakadt :)
Mikor Zilaci hátrajött a buszon Lenkeanyuhoz és hozzám: mondván, itt a vigyorgó szekció :-)
Aztán tartott az Erő egész nap, még az osztályom se tudott lelombozni, pedig próbálkoztak ám. De valahogy vigyorogtam egész nap :)
Futni, na azt nem akartam. Verseny után másnap nem nagyon, mert az fáj. Érdekes mód (és ezt a Jabil-problematikát nem bírom megfejteni, mit baltáztam el ott, nem kicsit, nagyon) ma nem éreztem veszett izomlázat a lábamban. Fáradtak voltak, de nem fájtak, se nem görcsöltek.
Aztán jelentkeztek sorra a srácok, én rábeszéltem magam (mert holnap értekezés van ám, és nemtom meddig, és nemjó úgy ülni, hogy nem sejtem, mikor érek haza), majd a srácok lemorzsolódtak -kivéve Zolit- és így ketten mentünk.
Vittem neki eurós csokit, ezzel megtaláltam az utat a szívéhez :)) Induláskor láttuk Gabót kocsival (kicsi a világ :), aztán uccu. Valami nagyon laza-jólesős-beszélgetősben. Rengetegen futottak. Öröm volt látni. Mi dumáltunk, volt téma: a tegnapi versenyt mesélgettem, közben lassan sötétedett. Megfordultunk az Árvizi emlékműnél, elfutunk a hídnál, ahol egy jóalkatú, jómozgású fiatal csaj odaszól: hé, figyelj, én állandóan olvasom a blogodat, nagyon jó, írjad tovább :)
Na, ezt se gondoltam volna, jólesik az ilyen visszajelzés, főleg, hogy tudom, amit leírtam párszor: nem tudok én írni, csak szeretek. Mellesleg 2 napon belül ez volt a második ilyen visszajelzés, tegnap a NIKE-n is volt egy ugye. Hát, kedves lány, köszönöm, ha regisztrálva is vagy, fedd fel magad. :)
Aztán Zoli kissé tovább-gondolta a történetet, és felajánlkozott, hogy lesz a testőröm :o) Hiába no, a Zolinak élénk a fantáziája :) Aztán már nem volt más extra, nagyon-laza 6:20-as tempóban érkeztünk vissza a kavicshoz, de ez a lila köd... Még mindig nem szállt fel.
Nem baj :))