Régóta azért dolgoztam, edzettem, hogy 3,5 évvel azután, hogy leszoktam a dohányzásról és a túlzottan is rendszeres néha már-már mértéktelen alkoholfogyasztásról, ott állhassak a gyékényesi tó partján azon a bizonyos szombaton az Ironman OB rajtjánál.   Elmesélhetném hogy milyen nehéz, vagy mennyire fáj, vagy hogy mennyire le akarsz ülni csak egy kicsit. Vagy hogy mennyire szeles volt a pálya és milyen sokat kivett, mennyire esett az eső futáson, milyen volt pocsolyákon átgázolva futni vizes és nehéz futócipőben. Milyen 16 órán keresztül nem csak hogy talpon lenni és koncentrálni, de versenyezni, enni, inni, úszni, tekerni és futni. Mindenki tudja hogy az Ironman nem egy délutáni sörözés a haverokkal.  De mégsem ez a meghatározó érzés. A meghatározó az, hogy ha ide eljössz akkor tuti visszajössz elragad a hangulat, a gépszíj, vagy ahogy Johnny mondotta beszippant a mátrix. Nincs menekvés, olyan összetartás, olyan példaértékű hozzáállás és helytállás látható hogy nincs ember akit ez ne érintene meg valamilyen szinten. Még akkor is ha nem sportol csak nézni megy ki.

Olyan példaképek fordulnak itt meg mint Szűts Mikibá aki nem sokkal utánam ért be és volt szerencsém látni ahogy 70 évesen befut a célba éjféltájt (a reggel 7óra 40perces rajt után) és megcsókolja a földet a célban.  Vagy Kropkó Peti aki Ironman bajnok létére éjjel 11 után esőben kinn biztat az út szélén, hogy meg lesz ez már nincs sok hátra. Vagy Major Joe aki azok után hogy délután megnyerte ezt az embert próbáló versenyt (és ezzel újra sokadszor is magyar Ironman bajnok) éjszaka ott várja a mezőny végét és mosolyogva gratulál. Vagy Vakhal Noorby aki miután lenyomta a versenyt egészen a végéig ott drukkolt a pálya szélén. Vagy Deka miután a díjazott váltóban a kerékpáron bizonyította edzettségét, Ati meg egyéniben a versenyt teljesítette és idejét megdöntve már 2xes Ironman, ott vártak végig és segítettek mindenben a 42 kmes futásomon miközben a szintidővel küzdöttem. Az ilyen dolgok miatt érzi azt az ember a célban hogy jó idetartozni és ide vissza kell jönni.

Egyszerűen nem lehet megfogalmazni milyen itt célbaérni az éjszakában. Talán azzal tudnám érzékeltetni , hogy olyan emberek akik már órák óta alig bírnak futni és már teljesen készen vannak, amikor ráfordulnak a célegyenesre, arra a bizonyos 100 méterre ami a bűvös órához vezet mindenki tud sprintelni. Egyszerűen az ember nem érti, hogy mennyi erő van benne és hogy honnan jön mikor azt hiszi hogy már nincsen több már nincs tovább, erre kéne ráébredni egyre több és több embernek. Mindig van tovább. Mikibá közölte a záróünnepségen hogy csak türelem mert ha én is 70 éves leszek akkor már tuti az első hely mert senki nem indult még ilyen idősen mint ő. Úgyhogy ha valakinek van ötlete egy 37 éves Ironman edzéstervre vevő lennék. Kell nekem az az Ironman AG bajnoki  cím 70 évesen:D

(a két Bajnokkal a célban Kropkó Péter és Major Joe)

Herr Gyula és csapata pedig kitett magért szokás szerint a szervezés, az ellátás, a frissítés a hangulat minden tökéletes volt. A záróünnepségen levetíteni az előző napi verseny kisfilmjét pedig iszonyat jó ötlet. Itt az emberek ide jönnek mint egyszerű emberek és Ironmanek lesznek, egyre többen:)

Sokszor a fülemben cseng amit Kropkó Peti mondott egy beszélgetős videóban: "Úszóedzők szokták mondani hogy ...hát ezen lehet javítani egy 20-30 másodpercet...és a triatlonista javít 1,5 percet vagy 3-at...mert a triatlonista az nagyon-nagyon akaratos...icipici sikerélményből tud töltődni és abból meg tudja élni a győzelmet..."

Én most megéltem a magam kis győzelmét…