2012-ben szurkolóként voltam jelen Sárváron. Nem rettentett el, már akkor megfogalmazódott a gondolat, hogy ezt én is szeretném, ott szeretnék lenni 2013-ban.

Neveztem.

Tavaly néhány 6 órás versenyen részt vettem, célversenyként élt a fejemben az idei Sárvár. Aztán megjelent az OptiVita sorozat, első állomása Székesfehérvár márciusban. Bár így a 12 órás debütálásom nem Sárvárra esett, nem bántam a főpróbát, legalább tudtam, mire számíthatok.

Mivel szép számmal vannak nálam sokkal jobban futó ultrás csajok, dobogós esélyeim csak korcsoportomban lehetnek. Nem tagadom, meg is néztem előzetesen, hogy a korosztályomban kik indulnak, nekik milyen korábbi eredményeik vannak. A székesfehérvári 97 kili adott egy bizonyos fajta magabiztosságot, de igyekeztem nem elbízni magam. Nagyon hosszú tud lenni az a 12 óra, bárkivel bármi megtörténhet.

Pénteken leutaztunk Sárvárra szuper segítőimmel, Marival és Kálmánnal. Klassz panziónk volt, szinte pályaszállás. Délután megejtettünk egy laza átmozgató kocogást a csónakázótó felé, plusz 1,5 várkör a versennyel ellenkező irányba (csak hogy így is lássuk). Ezt követően felvettük a rajtszámot, tésztapartiztunk és bandáztunk – nagyon klassz ötlet ezt egy étteremben megrendezni, irtó hangulatos volt.

10-kor elindult a mezőny, és ekkor már olyan természetes volt, hogy ott vagyok, futok.

Az első 20 kili 6 perc körüli tempóban ment, nem is akartam gyorsabban. Nem vagyok ám teljesítménykényszeres , de azért folyamatosan kérdezgettem Kálmánt, hogy állnak a rivális csajok. Ekkor még 3. voltam, az első két helyen pedig cserélődtek a lányok. Aztán idővel átvettem a vezetést, és az előny is nőtt 4-6 körre, utána pedig már csak arra kellett figyelni, hogy a különbség ne csökkenjen nagyon. Volt ám matekozás 

Az időjárás egész kellemessé vált, nem túl meleg, kissé szeles, felhős idő volt, ennek ellenére folyamatos szomjúság kínzott. Ittam is rendesen, döntöttem magamba az innivalót, mindenfélét kipróbáltam. Persze a hatása meglett: egy hordót éreztem a hasam helyén. Legalább 10x tartottam technikai szünetet, de a mennyiséget látva valszeg kiizzadtam a bevitt folyadékot.

A frissítést kicsit szegényesnek találtam az elején, hiányzott a banán, a kóla és a vajas kenyér (aztán lett), viszont később pazar választékkal kényeztettek minket a szervezők (leves, virsli, túrós tészta, gulyás). Éhes nem voltam, de tudtam, hogy enni kell.

A székesfehérvárihoz képest rosszabb volt a maratoni részidőm illetve a 6 órás teljesítmény is, ezért hamar elbúcsúztam a 100 kilis álomtól. Persze vigasztalt a tudat, hogy a korosztályos dobogóra azért felállhatok.

40 kilinél már fájtak a lábaim, többször bele kellett sétálni. Szigorú segítőim azonban mindig elzavartak futni, illetve több kört futottak velem. Plusz egy érdekes „élmény” mozgás közben konkrétan a csípőmön lévő háj fájt 

Iszonyú lassan tud telni az idő, időnként az ember úgy érzi, hogy sosem lesz vége … aztán eccccercsak mégis… 22.00 óra, vége, ennyi volt. Bár hallani lehetett jópofa beszólásokat a vége előtt („most még futhattok”, „hogy fogod sajnálni, ha vége lesz”), tényleg vegyes érzések kavarogtak bennem. Kálmán és Mari természetesen az utolsó körre is velem jöttek, együtt vártuk, hogy a törtkört lemérjék. Mellettünk futottak el a 24 órások. Az elmondhatatlanul felemelő érzés, ahogy gratuláltak, mosolyognak, miközben nekik még ugyanennyi volt hátra.

Kicsit nehezen aludtam el, sajogtak a lábaim. Egyéb sérülések: 3 vízhólyag, némi kidörzsölődés, kis izomláz, de nem vészes.

Vasárnap reggel ahogy felkeltünk, mentünk megnézni a 24 órás hősöket. Mi 12 órások fürödtünk. aludtunk, reggeliztünk…. és ők még mindig futnak…

Aztán a lefújás után tiszteletkör félig futva, félig gyalogolva, hogy mindenkinek tudjunk gratulálni. Minden tiszteletem az Övék.

Az eredményhirdetésen életemben először állhattam a dobogó legfelső fokára. Fantasztikus érzés, mindenki nekünk tapsol, átadják a kupát, az oklevelet, az ajándék könyvet.

A futás közben persze volt kis hiszti, többször megfordult a fejemben, hogy akarom-e én ezt egyáltalán… Székesfehérvárral összehasonlítva Sárvárt nehezebbnek éreztem, de így pár nap elteltével ez is kezd megszépülni. A fáradtság elmúlik, de megmarad az a hatalmas boldogság, elégedettség, amitől azóta is folyamatosan mosolygok.

Nagyon szépen köszönöm Marinak és Kálmánnak a sok-sok támogatást, a sporttársaknak és ismerősöknek a bíztatást, szurkolást és gratulációt.

A számadatok: 95,695 kili, női 5. hely, korcsoportban 1. hely.

Az biztos, hogy lesz folytatás…