Kezdem jó messziről. Most csodálkoztam csak rá, mert megkérdezték, hogy már hatodik hivatalos maratoni "versenyem" volt a hétvégi horvátországi csoda. Igen, jogos és illendő az idézőjel, ugyanis egyiket sem magamért, egyiket sem versenyre, időeredményért, egyéni csúcsért futottam. Össze is szedtem őket egy kis nosztalgikus listába (mind az öt BSI maraton, 2009-ben csak szurkoltam):

2008.  Lydérch sporttárssal, páros jelmezben, 5 óra körüli bulifutás volt

2010.  bozótjelmezben egyedül, élményre, bulira, de azért nem lazázva 4:30-ból alig kicsúszva 

2011.  jelmezben, idétlenkedve, szándékosan másokat lelkesítve, a végén futótársakat segítve 4:49

2012.  jelmezben, a 4:30-as iramfutókkal 4:32

2013.  UNICEF váltót kísérve 4:20

ésakkor:

2013. dec. 1. Crikvenica - Jeremcsuk Istit kísérve, helyette is látva 4:36  (4:35:54)

Úgy tűnik, a maraton nekem ilyen, adok-kapok, csak alternatív értelemben :) Nem egy vérbeli versenyző mentalitás, de vállalom, nevezzétek gyengeségnek vagy helper-szindrómának, istenítsetek (neeee!) vagy nézzetek le érte, de ez van. 

No, de nem pszichoterápia akar ez lenni hanem beszámoló, vágjunk bele.

Oszaczki Géza sporttárs dobta fel az ötletet, hogy menne Horvátországba tengerparti maratont futni, van hely a kocsiban. Nem terveztem már maratont idén, de egy ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, pláne maikor kiszámoltuk, mennyire vállalható költséggel megoldható a dolog.  Szép lassan kialakult a csapat, megtelt a 9 személyes járgány. Eredetileg egy kedves barátnőmet hívtam, de sajnos családi problémák miatt vissza kellett mondania, ekkor jött a képbe István aki csak a Budai Trail-re keresett volna kísérőt, de úgy tűnik, egy marketinges veszett el bennem, mert rádumáltam simán helyette egy külföldi maratonra :)

A szervezést Géza intézte, itt is nagy köszi neki és Boginak is! A kis csapat szombat reggel megtöltötte a Transportert és nekivágtunk az útnak. Zökkenőmentesen telt az utazás, beszélgettünk, máris látszott, hogy jó kis társaság jött össze. Az időjárás csak akkor kezdett minket aggasztani amikor horvát földre érve szakadt az eső és a magasabban fekvő részeken a hó. Szerencsére a tengerparton már jobb volt az idő, az eső is elállt a tiszteletünkre. Nem vagyok egy nagy utazó (bár szeretnék), nekem minden ilyen út nagy élmény és újdonság, a horvát partokon pedig még sose jártam, így gyermeki örömmel nézelődtem, próbáltam befogadni a látványt, a tenger kékjét, a sziklás hegyeket, a domboldalba épült kis színes házak sokaságát, légúti nyavalyáim ellenére igyekeztem beszippantani a kristálytiszta tengeri levegőt. 

Egész hamar megtaláltuk a szállásunkat, amely egy domboldalba épült apartmanház felső emeletén volt, teljesen felszerelt lakás, fantasztikus panorámával. Vicces volt, amikor kiderült, hogy tőlünk függetlenül gergő-ék is épp ott foglaltak szállást. Sajnos a közös bandázás elmaradt, de azért összefutottunk velük is. 

A versenyközpontot keresni kellett kicsit, bizonyára nem számítottak rá, hogy már szombat kora délután érkeznek futók. De mindent megleltünk, átvettük a rajtszámokat, aztán kellemes sétát tettünk a városban és a parton, no és természetesen teszteltük a helyi sört :) A tésztaparty felülmúlta várakozásainkat, többféle meleg és kétféle hideg tésztaétel közül választhattunk és a repetázókat se leste senki. Jól feltankolva mentünk vissza a szállásunkra, kissé aggodalmasan szemlélve az egyre erősödő szelet. Négyen még egy kis esti sétára is kimentünk a szállás feletti dombra csillagokat nézni. Szépséges volt.

A szél egyre erősödött, egész éjjel megállás nélkül süvített, dübörgött. Izgalmasnak ígérkezett a verseny :) Reggel a szél volt a fő téma, de mindenki lelkesen készült, különösen első maratonistánk, Zéna, és megmondom őszintén, én is a kezdők izgalmával álltam ott, hiszen Istvánnal csak egyszer futottam együtt, nem is oly rég egy kis terepversenyen, itt pedig bő 4 órányi monoton aszfaltos futás várt. Azt már csak halkan tegyük hozzá, hogy bár három 100-as (illetve afeletti) túrát is megcsinált már Isti, maratonból még csak egyet futott eddig, igaz, azt 4:13-ra. (most légyszi ne hozza fel senki, hogy jobb a PB-je mint az enyém :))))   Nem akarok a beszámolóból nagyon eltérni, de meg kell említsem, Isti milyen remekül beilleszkedett a társaságba és milyen csodálatot váltott ki a csapatból, különösen azokból akik bizonyára nem sok időt töltöttek látássérültekkel. Természetesen, én is felnézek rá, nagyszerű amit művel, de itt arra szeretnék kilukadni, hogy igazából az lenne a jó, ha a bármilyen fogyatékkal élők olyan természetességgel vegyülhetnének el a többiek közt és vehetnének részt mindenféle tevékenységben, így a sportban is, hogy ne csodabogárként tekintsünk rájuk. Azt hiszem, nekünk sikerült Istit egyenrangú sporttársként kezelni és remélem, csak jó élményei maradtak a hétvégéről. Mivel én hívtam és a futáson is én kísértem, természetes volt, hogy egyébként is segítek amiben szükséges, csak remélni tudom, hogy ebben sem estem túlzásokba, de ott voltam amikor kellett. Mindenesetre, István nem reklamált :)

A verseny reggelén a készülődés fontos kérdése volt mindenkinél a ruházat megválasztása,mert nem volt nagyon hideg, ráadásul sütött a nap, de a szél brutál erős volt. A többség hosszú vékony nadrágot és két vékony felső réteget választott, mi is. A rajt 10 órakor volt, így kényelmesen tudtunk reggelizni, igyekeztem nem túlzásokba esni, de azért bevinni némi kalóriát. Pufirizs-szeletet, banánt és kávét választottam és bántam, hogy nem vittem zabpelyhet/műzlit, mert tökéletesen felszerelt konyhánk volt, ehettem volna bármit. Reméltük, hogy jó lesz a frissítés, de bekészítettünk gélt is, biztos ami biztos. 

A mezőny igazán barátságos méretű volt, a rajt egészen a part mentén, gyönyörű napsütésben, csak a fejünket majd levitte a szél :) Épp végeztünk a fotózkodással amikor el is durrantották a rajtot és nekilódultunk. Vagyis a mezőny nekilódult, mi meg ottmaradtunk a végén :) Nem zavart, mentünk ahogy jólesett. Használtuk a szalagot amit Isti hozott, de igazából inkább afféle kézérintéses technikával futottunk. Ő ahhoz van szokva, hogy a kísérő a bal oldalán fut, ami számomra tökéletes, hiszen én balra nem látok, nekem is az a jó, ha akire figyelek az a jobb oldalon van. Kicsit aggódtam, hogy elgémberedek majd vagy a megváltozott futóstílus és imbalansz miatt valamim fájni vagy görcsölni kezd a folyamatos fix kéztartás miatt, de nem volt semmi baj. A frissítőpontoknál se nagyon mozgattam át, egész természetesnek hatott 2-3 óra után így futni :)  

A pálya szépséges volt, egészen közel futottunk a parthoz, nem győztem gyönyörködni. Istvánnak elég uncsi lehetett, hogy folyton a látványról áradozok, és sajnálom, hogy nem adhatom át neki ezt az élményt, ami marhaság, mert neki bizonyára nem hiányozhat amit sose látott, ebben az értelemben nem marad ki valamiből. Amiből tuti nem maradt ki az a brutál szél volt, ami gyakorlatilag végig fújt, de nem ám folymaatosan, hanem nagy lökésekben, hol szemből, hol hátulról, a legrosszabb talán az volt, amikor meglepetésszerűen oldalról támadott. A legerősebb a szárazföld belseje irányában haladva volt, ott szó szerint nullára fékezett néhány széllökés, a völgy felett átívelő híd alatt pedig olyan hangon süvített, hogy na. Ezen a szakaszon bár nevettünk, azért belül aggodalom fogott el, hogy mi jöhet még, mennyi energiát vesz ki belőlünk ez a szél. 

A pálya egy T alakot formázó félmaraton volt, értelemszerűen kétszer tettük meg, közben áthaladva a versenyközponton ahol először komoly szurkolást kaptunk és a nevünket is bemondta  a szpíker :) A fordítóknál tök jó volt látni kis csapatunk tagjait szembejönni és rengeteg bíztatást kaptunk idegenektől is. Isti volt ez egyetlen látássérült a mezőnyben, legalábbis aki kísérővel futott, viszont láttunk mozgásukban enyhén akadályozott futókat, köztük egy idősebb urat is, nagy respekt nekik is!

A futásról mit is írhatnék még, futottunk, futottunk, élveztem a tájat, néhol beszélgettünk, néhol én pofáztam, sokat hallgattunk is. Isti nem nyafogott, ha nem kérdezem talán egy szava se lett volna 4 és fél órán át :) Tudtuk, hogy ebben az időben nem futunk csúcsot, inkább a biztos teljesítésre mentünk, a frissítőknél megállva, kényelmesen frissítve. Általában ásványvizet, banánt adtak, de több helyen volt keksz, citrom, egy helyen tea, és néhol kockacukor (!) is, ez utóbbin azért mosolyogtunk :)  Eszegettük a kínálatot, mellé elfogyott Istinél kettő, nálam egy gél, optimálisabb lett volna valamivel több bevitel, de nem volt probléma. Picit görbültem el a klasszikus 27-30km tájékán, de semmi vészes. A végefelé Isti se volt a toppon, de nem igazán mondta. Ki kell mondjam, baromi kemény csávó ám. Semmi hiszti, nyafi, hol van már a vége, fáj a lábam, elegem van, kiba..ott szél vagy ilyesmi amit amúgy biztos mindenki elmondott legalább magában, csak jött, futott és kész. 

Az utolsó fordítónál úgy tűnt, talán együtt érünk célba Zénával aki ezen a cseppet sem könnyű versenyen futotta első maratonját, de végül picit lemaradt. Megmondom őszintén, egy kicsit már vártam a végét, az utolsó kilométereken még gondolkodtam rajta, hogy nyissunk-e hajrát, de valahogy magamban sem éreztem a nagy tüzet és erőt, úgy meg gáz lett volna belevágni, így csak az utolsó kétszáz méteren húztunk bele. Előzőleg megállapítottuk már, hogy jó vacak időt futunk, de legalább magas faszagyerek faktorú (értsd: nehéz körülmények, kihívás) volt a verseny, ennek ellenére úgy ordítottam Isti fülébe az órán látott  4:36-ot, mintha világcsúcsot mentünk volna :)  

Nagyon rendes volt a csapat, kijöttek a célhoz gratulálni, együtt örülni. Egy olasz fickó, aki állítólag masszív bagós :) baromi lelkesen jött oda fotózni meg gratulálni :)  Hamarosan jött Zéna is, igazán megérdemelt tapsot kapott ő is. Első maratonnak ez nehéz pálya volt. A többiek is megvívták a maguk harcát, Géza 40. maratonját futotta szuper idővel, Ricsi ismét behúzta 4 órán belülre, Ildikó okosan döntött és futott egy szép félmaratont. Laci és Viktor is nagyon szépen odatette magát. Gergővel ugyan a célban nem találkoztunk már, de gratu itt is és sajnálom, hogy az időjárás ellehetetlenítette a 3 órás terveit. 

A rendezők igazán kitettek magukért, azonnal nyomtatták az okleveleket időeredménnyel, és egy tál tésztával is megvendégelték a futókat. A szállásadónk volt olyan rendes és megengedte, hogy még visszamenjünk mosdani, így felfrissülve indulhattunk hazafelé. Azt gondoltuk, nagy horkolás lesz a kocsiban, ehelyett Budapestig ment a csevegés, poénkodás. Jó csapat voltunk, nagy gratuláció mindenkinek! Remélem, mindenkivel futunk-találkozunk még!

Isti, neked külön gratulálok és köszi a társaságot! Ha nem lett eleged belőlem, én szívesen vállalkozok hasonlóra a jövőben is. Triatlont még nem vállalok :)

Minden jó ha jó a vége, hazakísértem Istvánt és elértem az utolsó buszt és az utolsó vonatot :)

Fotókért - és mindenért amit tett :) - köszönet Oszaczki Gézának!