Egy lelkes fiatalember, nevezzük Marcinak, kitalálta, hogy az általa is sokszor megjárt Mátra 115 sokak által különféle válogatott negatív jelzőkkel illetett ajándék körét, külön TT-ként megszervezi. De persze, ez a kör rövidke még ha szintes is, így a túrázóknak felkínálták az 1, 3, 6 illetve 15 körös verziót is. A távokból eredően, minimaraton, félmaraton, maraton és 110 névre hallgattak ezek. (részletesen a túráról, az ötletről, a kiírás, adatok, stb ITT)

Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.

Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.

Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.

Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.

Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.

Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P   Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das.  Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni. 

A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél. 

Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan dünnyögés. Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.

A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ... 

Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!