Mivel is kezdjem? Talán a végével: sikerült terv szerint haladni és célba érni, mi több, volt katarzis a végén. Nem egetrengető és érzelemkitöréses, hanem a belül csendesen robbanó, elgondolkodós és nem a pozitív csalódás, hanem a sikeresen teljesített terv és az ezalatt kapott élmény hozta. Nagy köszönettel tartozom Mikinek aki hozzásegített, nélküle tuti nem lett volna ilyen! Az eredmény se...

Tehát a sztorink ott kezdődik, hogy sok versenyt-túrát tervezgettem az idei évre, de eddig aloig valami valósult meg belőle. Sárvárért is "ölni" tudtam volna, most viszont úgy döntöttem, a K100-at már nem adom! Persze ha már lúd, legyen kövér alapon csakis jobbat akartam menni a tavalyi elbaltázott teljesítésnél, kiavítva az akkori hibákat, de azt is tudtam, hogy egyedül gyenge vagyok, nehéz lesz. Az az ördögi ötletem támadt, hogy a Sötét Oldallal szövetkezek segítségért. No persze a nagyon elit szekciónak a magamfajta max előre köszönni mer, de van egy valaki akit én nagyon kedvelek és bíztam benne, hogy mellém áll ebben  nemes küzdelemben. Naná, hogy rábólintott és rövid egyeztetések után kialakult a taktika: 1. együtt megyünk 2. mivel emelkedőn puding vagyok, ott séta, de ahol lejt ott futunk, 3. nem tökölünk sehol, csak amennyit szükséges

És már ott is vagyunk, május 28. szombat reggel a HÉV-en, útban Békásmegyer felé. Nem beszéltük meg előre, mégis ugyanazzal a szerelvénnyel futunk be és indulunk nevezni Mikivel. Mert ő volt most az én hős lovagom, fehér paripa híjján egy Pegában :))

A hosszú sor ellenére györsan haladt a nevezés, szerelékigazítás után 7:25-ös pecséttel rajtolhattunk. A rajtbélyegzőre várva fedeztem fel előttünk Yoyokát, Bökit, Farkast, Bélát és Blue-t akik együtt terveztek menni. Rövid társalgás után ők el is suhantak a rajtból, mi komótosan kezdtünk ahogy terveztük. Elindítottam az órámat, terveztem részidőket nyomni az ellenőrzőpontoknál, de sajnos a másodiknál kiderült, hogy menet közben véletlenül megállítottam :(  Miki mért időt, de a részidők max a fejében vannak meg :)

Nyugisan, dumálgatva haladtunk, belekocogva a lejtőkön, még az egész rövideken is. A túra további részében gyakran hangzott el a kérdés: Ez lejt, nem? :) Természetesen azt akarta jelenteni, hogy fussunk! Ahogy haladtunk felfelé egyre több hegy csúcsa látszott felhőbe burkolózni, a Hosszúhegynél már kezdtünk humorizálni az időjárás esetleges rosszabbra fordulásáról, a Pilisi szerpentinen már a világ peremén érezhettük magunkat, ugyanis az amúgy szuper kilátóhelyekről letekintve csupán egybefüggő fehér massza volt látható. Biztosan fotózott valaki, egészen szürreális látvány volt annak aki amúgy ismeri a környéket és tudja, mi szokott ott lenni :)

Aztán szerencsére mégis elkerült minket a vihar, csupán rövid záporocskát kaptunk később. Pilis nyeregnél ittunk egy paradicsomlét, de lenyelni alig tudtam, Miki már haladt is tova, jogosan, hisz azt mondtam, nem pöcsölünk a pontokon fölöslegesen :) Jól haladtunk, kicsit megelőzve az időtervünket, egyelőre bejött a tervezett emelkedőn séta, lejtőn futás. Sztorizgatva, kényelmesen haladtunk, hamar elérkezett Dorog, ami nekem azért emlékezetes mert tavaly itt értem be Nyusziékat, de sajnos egyben itt is szállt el a motivációm a tempósabb haladást illetően. Most átsétáltunk a városon és támadtuk is a Getét. A kellemes hőmérsékletnek és a visszafogott tempónak köszönhetően könnyedén felértünk, pecsét és léptünk is tovább. Esegetett, de nem vészesen, gyönyörű buja esőerdőszerű volt a növényzet, imádtam!  A hegyről lejövő technikás szakasz izgire sikerült, ugyanis az ott lévő köveken-sziklákon a Kanadia meglepő módon eléggé csúszott. Tokodi pincék felé szép búzamező mellett kocoghattunk, hogy aztán a falubeliek által prezentált csúcsszuper ponton feltankolhassunk igen ízletes zsíros kenyérből kovászos uborkával. Nyamm! Miközben guggulva tömtem a fejem, egy hölgy megkérdezte, lefotózhat-e, mert olyan aranyosan mutatok ott az esőben :) Jó kis fotó lehet!  Nem időzhettünk sokáig, mert az esőben hamar fenyegett volna a kihűlés, ezért komótosan hozzáfogtunk a táv felét jelentő Kőszikla megmászásához.

Egy kicsitse beállított fotó :))

 Természetesen rajtunk egy kőszikla nem foghat ki, de mivel tényleg meredek kis jószágról van szó és percekkel korábban tömtem magamba három szelet zsíroskenyeret, nagyon leszabályozva, óvtosan haladtunk felfelé. Nem viseltem a pulzusmérőt, elég volt érzésre menni, de biztos vagyok benne, hogy rengeteget számított az óvatos, jól eltalált taktika.

No, tehát féltáv. Hurrá, már csak még ötven kili :P Pikk-pakk Mogyira érkeztünk, enyhe esőben, itt lovagom javasolt egy meleg kávét aminél jobb ötlete kevés lehetett volna az adott szituban :) Kissé forgó gyomorral néztem amint Miki bedönti a kávét majd azonmód rá a pohár sört is, míg én a tejeskávém szürcsölgettem. Jólesett volna leülni kicsit pihenni, de általános állapotom ellenőrzése után arra jutottam, hogy felesleges. Kint meg voltam róla győződve, hogy Csanyát láttam, de később rájöttem, hogy mégse ő volt. (Rém)látomásokból ennyit :) Épp indultunk, mikor befutott István (Bocska I., tavaly vele mentem Dorogtól a végéig), invitáltam, hogy tartson velünk, majd megegyeztünk, hogy úgyis utolér :P   (féltávig egy fél órát vert ránk, tehát reális volt)

Taktika maradt: emelkedőn séta, lejtőn kocogás, ennek szellemében kisétáltunk Mogyiról, fel a domra, majd gurultunk a lefelén. Miki folyton hangoztatta, hogy a szintek jórészét már eddig legyűrtük, innen már csak picike emelkedők vannak..... Hamar Pélin találtuk magunkat, de gyönyörködés helyett csak egy gyors mosdást csaptam a forrásnál és már suhantunk is. István - ígéretéhez híven - utolért minket és egy darabon együtt koptattuk az aszfaltot és az erdő talaját. Sajnos, épp ellentétes ritmusban tudtunk haladni, ő az emelkedőkön haladt jobban, a lejtőn futás kevésbé tetszett a futóműveinek, így nem reménykedtem benne , hogy együtt tudunk maradni. Pusztamarót jött és ment, akárcsak az egyházi üdülő. Egy elsőbálozóval beszélgettünk, eléggé fáradtnak tűnt, de azért jól nyomta és futogatott is velünk. Szegény, nagyon várta már Bányahegyet, nem akartam elkeseríteni, hogy még vagy négy kilométer. Volt egy aranyos jelenet - még valahol picit korábban, de most jut eszembe - amikor Mikinek ecseteltem, hogy tavaly itt még nem vettük elő a fejlámpákat, erre a hátam mögül totál meglepetésszerűen megszólal István, hogy de, itt már kellett a lámpa :) Na, ezek után persze megkaptam,hogy ha nem jön István akkor a csillagokat is lehazudtam volna az égről :P

Éééés Bányahegy! Szerintem a Gete után a túra másik nagy fordulópontja. Szokás mondani, hogy a Getén válik el az ocsú a búzától, vn is benne valami, de talán Bányahegyre is igaz, hogy aki itt nagyon megborul (vagy nagyon leül murizni) annak szenvedés lesz a vége, ha lesz egyáltalán. Tavaly ide már teljes sötétségben értünk, most viszont még tökéletes világosság volt ami a hely hangulatából ugyan elvett egy cseppet, de nagyon örültem mégis. Itt volt Szasza és Judit, jó volt látni őket. Szasza feltöltötte a tartályomat ásványvízzel ami nagyon kedves volt tőle, kaját is kínáltak, de nem kértük. Miközben próbáltam kitakarítani a cipőmet és kicseréltem a nedves rövidujjú felsőt egy tiszta hosszúra, Miki ismertette Szaszával az időtervünket, amire ő kissé gúnyos félmosollyal válaszolt és a 18 órát találta reálisnak. Miki persze kitartott, hogy 17-en bőven belül leszünk és punktum. Mielőtt összevesztek volna rajta :P vettünk egy kólát (öö..izé, Miki vett kólát...), pecsételtünk és indultunk. Még egész sokat tudtunk lámpa nélkül haladni, de aztán felszerelkeztünk inkább, én a tavaly bevált fazonban, kendőt kötöttem a fejemre és arra a fejlámpát, hogy ne nyomja-dörzsölje a homlokomat, így viszont totál hülyén nézhettem ki :) A sötétben megtett szakaszról elég foszlányosak a tavalyi emlékeim, idén egészen más volt. Jobban élveztem, mélyebben megéltem az egész túrát, mint akkor. Ebben nagy szerepe volt a tervszerű haladásnak és a tökéletes társaságnak is. Most komolyan, nem hízelgésből mondom, de vannak emberek akikkel simán nekiindulnék a Szaharának is, most egy ilyen volt mellettem és ez számít.  (Miki, Marathon del Sahara? Des Sables? Na? ;-)

Szasza a hosszú, sunyin emelkedő murvás út miatt aggódott, tudva, hogy az emelkdőket nem tudom megfutni és valamelyest igaza volt, viszont voltam olyan jó állapotban, hogy a lejtőkön még mindig egész szépen kocogtunk és a gyaloglótempónk se andalgás volt. Tavaly Istvánnal elkavartunk itt a sárgán, nem vettünk észre egy éles balkanyart és később másokat követve jutottunk vissza a helyes útra. Most is necces volt, épp csak felderengett valami az út mellett, rávilágítottam, hát egy kövön nagy sárga nyíl balra :)  Ahhoz képest, hogy egyesek szerint ezen a szakaszon már alig van szint, elég sokat mentünk fölfelé :P Kezdtem is unni néha, vártam, hogy történjen már valami, így a technikás ereszkedős szakaszt szinte élveztem. Miki árgus szemekkel (és fülekkel) lesett, hátha elcsíphet egy gyanús sóhajt, szisszenést :P , de kutya bajom nem volt, tényleg. Persze ha lett volna se árulom el magam :P 

A Baji vadászház volt az utolsó ellenőrzőpont a cél előtt és egyben az a pont a túrán ahonnan már tényleg csak be kell gurulni Tatára. Szokás mondani, hogy lefelé még a kaki is gurul, de ne feledjük, sokaknak idáig már úgy beállnak az izmai a sok mászástól és önmagában ennyi gyaloglástól, hogy a lefelé haladás gyakran jobban fáj. Szerencsére velem (velünk?) nem ez volt a helyzet, kezdtem ugyan fáradni és a ponton csupán pillanatnyi megállás után is éreztem a lábaimat induláskor, de semmi komoly gond nem volt, lefelé még futni is normálisan tudtam. Még találkoztunk a minket kerülgető túrázókkal (vagy akiket mi kerülgettünk? :P ) , de a baji templomtól már miénk volt a tér. Szinte kedvem lett volna lezúzni az állomásig majd onnan a célba, de persze hülyeség lett volna egy kis rohanásért és endorfin löketért kockáztatni egy komolyabb izomsérülést. Miki nézegette az órát és valamit mondott, hogy mennyi időnk van, hogy 17órán belül legyünk, de nem igazán figyeltem. Időtől függetlenül, már itt elégedett voltam. Kifogtunk még egy sorompót is, nem esett jól megállni miatta, de sebaj. Képtelen voltam felidézni, hova esik a cél épülete, nincs hova rohannom, így nyugis kocogással érkezünk be. Miki vigyorog, lenyomja az órát és persze viccel, aszondja 17 óra 4 perc :P Látja az arcomon, hogy nem jut el a tudatomig a vicc se, így gyorsan hozzáteszi, á, nem, 16:42, gratu!  Én meg, mint Bálám szamara a hegytetőn, nagy bambán, mosolyogva sétálok befelé a díjazásért, majd a kajáért, örülök belül mint az állat, de valahogy nem tud kijönni most ez a kis privát eufória. Ha jól emlékszem, legalább megköszöntem Mikinek, hogy jött velem és segített, valamit még szóltunk a gulyásleves fölött, de aztán nem akartam feltartani, hadd siessen haza a családjához. Kurtán furcsán-visszafogottan köszöntünk el, pedig valahol belül meg akartam ölelni, megszorongatni kicsit, vagy csak még picit ülni ott csendben, mintha még nem lenne vége, hiszen neki jól jött ez a túrakocogás egy hosszabb, alacsony intenzitású edzésnek, de nekem egy kis saját csúcs, egy nagy élmény, talán az első tervszerűen, fegyelmezetten végrehajtott hosszútávú teljesítmény volt. Egy kis személyes katarzis ott, a gulyásleves fölött. Tényleg köszönök mindent, sokkal tartozom. Asti, Don Perignon, Moet&Chandon?  Brut, sec, doux?