Asszem 2008-ban kezdtem komolyabban érdeklődni a futás iránt. 33 évesen. Régebben túrázgattam, sziklát és hegyeket másztam, egy kicsi Kung-Fu is belefért, de igazán rendszeresen nem sportoltam. Futottam - tudatos rákészülés nélkül - egy, két félmaratont (1:44, 1:41), de másnap már nem érdekelt az egész. Telt múlt az idő és valamiért jólesett felszaladni a szentendrei lakásból a Kőhegyre, ma már tudom, hogy oda-vissza 9km, rengeteg szint és sár azon a rövid távon, néha meg Papp rétre, az 12km, szintén csak föl és le, de betonon. Vízszintesen nem is futottam, csak néha a bicigliúton Leányfalu felé meg vissza. Aztán ha már ennyit futottam föl és le, gondoltam elmegyek a 2008-as Kékes csúcsfutásra. 1:05 alatt fel is értem, körbenéztem és kiültem a napra, mert nagyon fáztam. Ekkor már a Maraton is elkezdett foglalkoztatni, na mondom miért is ne próbálnám meg. Annyit tudtam, hogy 4 órán belül szeretnék futni. Letöltöttem egy 12 hetes edzéstervet a BSI honlapjáról, amely 3:45-ös időt ígért. Ennek a második felét volt időm végigcsinálni az hat hét, majd futottam egy 3:46-os maratont Budapesten. Fal nem volt, igaz se a tempó se a táv nem készített ki, jóleső verseny volt. Itt további tervek híján eléggé abbahagytam a futást, ennek következményeképpen télen nagyon felkészületlenül elmentem egy havas hegyi félmaratonra a Pilisben. Végigcsináltam, de majd meg szakadtam. Így érkezett el 2009, amikor is januárban egy lágyéksérv műtéttel nyitottam. Majd 1,5 hónap kihagyás után összebarátkoztam Hohnstadt Markus triatlon edzővel aki segített nekilátni egy rendszeres edzés kialakításának. Elkezdtem igazán tudatosan futni és nagyon élveztem. A Vivicitta 12km nem lett igazán elvárásaimnak megfelelő (51:10), elfutottam az elejét és a végére teljesen elfogytam. Aztán a 10km-es Dunaparti Futógála 41:10-es ideje örömmel töltött el. Ez a verseny egy hirtelen nagyon hideg, esős időben zajlott, ezért másnapra az Achillesem eléggé fájt. Nem foglalkoztam vele, elmentem futni 15 km lazát, ami be is tette a kiskaput. Nem volt tapasztalatom a sérülésekkel, ezért nem is vettem komolyan. 2 hónap lassú regenerálódás következett, ahol szinte mindig terepen futottam hosszúkat (heti 75-90km), a résztávot, illetve a tempót hanyagoltam. Szeptemberben jött a félmaraton, ahol világrengető időben, a hiányos felkészülés miatt nem reménykedtem (1:32). Ezt követően a bal talpam kezdte megadni magát egy talpi íngyulladást sikerült összeszednem. Erre sajna amikor nem annyira fájt, ráterheltem így a másik lábam ITB szalagja és a teljes combizomzat megadta magát. Totál begyulladt az egész. Menni sem bírtam, fogcsikorgatós, káromkodós, a fájdalomtól könykicsordulós napok következtek. Orvostól orvosig jártam. Szépen lassan helyrejött a combom, mire a bal talp visszaromlott. Itt mán tényleg nagyon ideges voltam. A maraton természetesen elmaradt, a firenzei is. Végül egy szteroid injekció segített, amelyet a talpamba nyomtak, utána 1,5 hónap gyógyszer és flector. Komolyan elgondolkoztam, hogy amíg nem sportoltam rendszeresen kutya bajom sem volt, gyógyszert nem szedtem, sántikálni nem sántikáltam egy félmaratont bármikor lefutottam. Feleségemmel kiszámoltuk, hogy összesen 2 hónapot futottam szabadon edzésterv szerint 2009-ben, a többi sérüléssel, regenerációval, félelemmel telt. (Csoda, hogy nem tudom rábeszélni a Nejem a futásra???)
És most itt vagyok 2010-ben, folytatni szeretném, mert ha őszinte vagyok olyan igazán nagy bajom nincs. Elkezdtem szépen a regenerációt, próbálom óvatosan növelni a távot és a tempót. Türelmesebb lettem, szerintem keményebb is fejben. A futás egy nagyon fontos dologgá vált az életemben, de kezdem tudni hol a helye. E nélkül is egész és ép ember vagyok, nem ez az életem értelme, bocsánat, de ahhoz kevés.
Meglátjuk, hogy az idei év mit tartogat, április elején egy kis újszülött hölgyet, akit már nagyon várunk.