Miről lesz szó?

Ebben a részben főleg orvosi dolgok lesznek, kevés sport, annál több medicina. Arról fog szólni, hogy hogyan derült ki, hogy valami gond van, és mi történt ezt követően. Az előző részben 2009 őszén álltunk meg, de már egy évvel előtte, 2008 őszén éreztem néha olyat, mintha egy nagyobbat dobbanna szívem időnként. Mindig úgy gondoltam a sportra, mint az egészség eszközére, ezért úgy gondoltam, hogy jobb ezt kivizsgáltatni, ki tudja mi lehet ez.

2008 őszi dobbanás 

Elmentem a háziorvoshoz, elmondtam, hogy maratonra készülök, szeretném, ha minden rendben lenne ehhez a szívemnél stb. Rögvest adott is egy EKG-beutalót. Az EKG-n minden rendben volt, megnyugodtam. Bár nem vagyok híve az webes öngyógyításnak, de keresgéltem a tűnet okát, és azt találtam, hogy ilyen van, nem kell megijedni. Oké, futottam tovább.

Érdekesség, hogy jóval később, amikor már tudott volt, hogy mi a bajom, megmutattam az EGK-görbéket egy ismerős orvosnak. Azt mondta, hogy tkp. így, hogy tudjuk, mi a baj, tényleg látszik rajta valami, de ezt látva ő is azt mondta volna, hogy az EKG oké.

Vissza 2009-be

Ha visszatérünk egy pillanatra az edzésre, akkor az előző rész végén ott tartunk, hogy minden klappol a maratonra készülés előtt. 7 héttel előtte futottam 32 km-t, ami nagyobb erőfeszítés nélkül ment, igazán jól sikerült, ahogy a hétvégi 20 feletti futások is rendszeresen. Bizakodtam a maront illetően, néha már a 3-massal kezdődő eredményen gondolkodtam tiszteletlenül.

5 héttel a maraton előtt 24 km várt rám, amitől csöppet sem tartottam. Bár nem szoktam ilyet tenni, de 18 km-nél abbahagytam, mert annyira vacakul ment. Úgy gondoltam, hogy túledzettségről van szó, elsősorban nem az edzések miatt, hanem a kevés pihenés, kevés alvás miatt, bosszankodtam is magamra, de okosabbnak tartottam picit visszavenni. Persze lehet, hogy tényleg a kipihentség hiányzott, ezért nem ment.

Egy hét múlva, 4 héttel a maraton előtt egy utolsó igazán hosszú, 30 km-es futás volt soron. Amit fel kellett adnom20 kmután, nem ment tovább. Ez egy nappal volt a hamarosan részletezett vizsgálat előtt (vagyis ez volt tkp. az utolsó futásom 4 éve, 2009. szept.13. adátum). Sose fog kiderülni, hogy ez a két (különösen a második) érthetetlen okból feladott edzés már a szívem miatt volt, vagy csak simán az edzéssel volt gond, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a szívem volt, ami leállított.

Több edzés nem lesz ezek szerint a leírásaimban. Ezen a 2009-es nyáron, a nagyon jól, és kontrolláltan zajló edzések alatt újabb szív körüli tünetem lett: nyomó, szúró érzést éreztem ott, ahol a szívemet gondoltam. Egyre gyakrabban, és picit erősödve. Persze még mindig csak pár naponként. (Az orvosok mindig azt kérdezték, hogy nyomó vagy szúró érzés volt-e. Nyomónak túl szúró, szúrónak inkább nyomó.)

Tudtam, hogy az EKG nem jelzett semmit, így úgy gondoltam, hogy rászánom közalkalmazotti fizetésem egy kis részét, és elmegyek egy pénzes kardio kivizsgálásra, amit sportolóknak hirdettek. Amikor a feladott edzéseim voltak, már volt időpontom, pont a 30-as futás utáni napra. Egyébként nem tartottam a vizsgálattól, egyrészt annyira jók voltak az objektív eredményeim egy szívproblémához képest, másrészt annyira jó volt a szubjektív közérzetem egy komoly betegséghez képest, és egyébként sem vagyok félős.

A vizsgálat

A rendelő igazán elegáns volt, kulturáltan fogadtak, a többszörös maraton teljesítő orvossal eltréfálkoztam, miszerint ők abból élnek, hogy ha valaki érez valamit a bal oldalán, akkor mindjárt szívproblémára gyanakodnak az emberek. Aztán volt egy EKG, semmi érdekes, és jött az ultrahang. Sose ultrahangoztak, így akkor nem tudtam megítélni, de utólag, túl egy csomó ultrahangon, azt mondom, hogy elég hosszú volt. Aztán egyszer csak megszólalt az orvos: „Gond van, egy hamincéves ember szívének nem így kéne kinéznie.” Nem ezeket a szavakat akarja hallani az ember egy kardiológus szájából.

Tkp. valamiféle tanácstalanságot láttam rajta is, persze ez nem volt mérhető az én megütközésemhez. A vizsgálatnak vége is volt, de természetesen beszéltünk a dologról tovább. Ő úgy vélte, hogy egy DCM-nek rövidített ismeretlen okú szívizomsorvadásom lehet. Kérdésemre, hogy mitől, az volt ugye a válasz, hogy ismeretlen okú, illetve, hogy tipikusan egy vírusfertőzés lehet a régebbi oka, vagy a psoriásis-om (ez egy örökletes autoimmun betegség, ami szerencsére az esetek nagyobb részében csak esztétikai problémákat okoz, nekem pl. piros tőle a bőröm az arcomon, vagy hámlik erősebben, ritkán ízületi gondot okoz, nagyon ritkán akár ilyet is, de ez tényleg nagyon nem jellemző).

Nem igazán fogom elfelejteni a haza utat, de még inkább a várakozást otthon feleségemre, akinek el kell mondani, hogy mi a helyzet. És aztán mondani rokonoknak, barátoknak. De stabil maradtam, és én nyugtattam mindenkit.

A kezdeti diagnózis 

Pár nap még eltelt további vizsgálatokkal, még a rendelőben megkérdeztem az orvost, hogy hogyan tovább. Gondolkodott, majd azt mondta, hogy jöjjek el a kórházba, ahol dolgozik, mert ott jobb az ultrahang-berendezés. (Tanulság: az erősen lepukkant kórház is sokkal jobb, sok milliós géppel bír, mint a belsőépítészetileg dizájnolt magánrendelő, ahová a lecseréltet veszik szerintem meg.) Ott még tovább nézett, de ugyanazt látta. Kaptam egy 24 órás szívritmus figyelőt, az semmi gondot nem jelzett. Végül meg akart katéterezni, de helyette inkább beutalt MRI-re, amivel a szívizmok szerkezetét lehet megnézni, ha jól tudom.

Nem akarom túlragozni, de ez a DCM egy gyógyíthatatlan dolog, 5 éven belül 75%-os halálozással. Az egyetlen megoldás a transzplantáció, tehát egy új szív. Furcsa dolog, és a környezetemből csak a feleségem értette meg, de nem a haláltól féltem, hanem az életmódomat, a futást és az ebben elképzelt sok örömöt gyászoltam, ez rázott meg igazán. Ez egyfelől irracionálisnak is mondható, másrészt nagyon is racionális, mert a halál csak egy dolog, de nem élni, az kemény.

Viszont másfél hónap után sorra kerültem az MRI-n. Ahol azonnal a vizsgálat utána kiderült, hogy nem DCM-em van, hanem egy sokkal egyszerűbb, és műthető, javítható problémám, egy billentyűfejlődési-rendellenesség. Nyilván hatalmas megkönnyebbülés volt mindenkinek, nekem is, bár mivel nem ijedtem meg előtte se annyira, így a megkönnyebbülés sem volt akkora és teljes. (Egyébként innentől az MR-t végző nagyon, profi orvos felügyelt, nem az, aki a magánrendelésen eredetileg meglátta, hogy gond van.)

Mindjárt írok részletesebben arról, hogy mi is volt a bajom valójában, de hadd szúrja be ide azt az irományt, ahol meggyászoltam (és egyben először leírtam), hogy mit is akartam én a futással, sporttal, mik voltak azok a célok, amelyek segítettek. Szorosan hozzátartozik a történetemhez, íme: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=96271655&t=9006174

Egy kis biológia

Mi derült ki tehát, a halálos kór helyett? Egy sima aortabillentyű-hiba. Nagyon pici laikus anatómia következik. A szív bal kamrája pumpálja a friss, oxigénben dús vért a szervezet különböző részei felé. Az a nagy ér, ahol ez az összes vér kilép, az aorta nevet viseli, ez oszlik szét aztán kisebb ágakra, végül a sejtekig juttatva a vért. Az aorta, egyedüliként az erek közül, maga is pumpál rugalmassága révén. A balkamrát és az aortát az aortabillentyű választja el.

Tehát a bal kamra kitágul és összehúzódik, ezáltal pumpálja (összehúzódás) vagy szívja, hagyja beáramlani a vért (amikor kitágul). Ha nem lennének a szívben szelepek (orvosi nevén billentyűk), akkor ebből nem lenne keringés, csak egy ide-oda mozgás, mert a tágulásnál az áramlana vissza, amit előtte a kamra kipréselt. Nálam a billentyűelégtelenség miatt ez is történt. Azaz, amikor a balkamra összehúzódva kinyomta magából a friss vért, akkor minden oké volt, de amikor kitágult, akkor a billentyű nem zárt. Ezért nem csak a pitvarból érkezett új vér, de az aortából az imént oda pumpált vér is visszaáramlott. Ez nyilván főleg azért gond, mert a szervezethez nem jut elég friss vér, hiszen a vér jó része visszamegy a balkamarába, ahonnan indult, de a balkamrát is terheli.

Ezt a balkamra egyrészt próbálja kompenzálni (ezért növekszik), másrészt a visszaáramló vér is növeli a méretet, ha jól értettem meg. Az eredeti (tévesnek bizonyult) diagnózis oka, ha jól értettem, az volt, hogy a szívizom sorvadását is így kompenzálja a szív, megnövekedéssel, és ezt, a nagyon nagyra megnőtt balkamrát látta az ultrahangon az orvos. Ráadásul egy picit nem szokványos szögben áll a szívem, ezért a másnak ultrahanggal jól látható visszaáramlást, billentyűhibát nagyon nehéz látni nálam. A már ismert hibát, profibb orvosok, profibb géppel sem feltétlen jól látták sima ultrahanggal. MR-rel, illetve nyeletéses ultrahanggal, a nyelőcső felől lehetett jól látni.

Vicces volt, hogy a vizsgálatok alatt többször is volt, hogy álltak fölöttem többen orvosok, és mondja az egyik a másiknak, hogy „ezzel futott maratont” „nahát” stb. Egy ideig javítottam mindig, hogy csak félmaratont, de végülis nem ezen van a hangsúly. Inkább az a szemszög érdekes, hogy ez a probléma úgy szokott kiderülni, hogy a beteg teljesítőképessége csökken, már a lépcsőn is nehezen megy föl. Az orvos elmondta, hogy szerencsém van, hogy én éreztem valamit. Egyébként azt több helyen is olvastam, hogy a műbillentyű beültetése után megduplázódik a teljesítőképesség. Jót mulattam ezen: hova? Mennyit tudtam volna szigetkörön, ha akkor hirtelen megjavul? :)

Hogyan tovább a rossz billentyűvel? 

Egyelőre elég ennyi a biológiatankönyvből, térjünk vissza a történethez, abban úgyis lesz még elég orvosi dolog. Tehát az MRI kiderítette, hogy ez a gond, és rögtön közölték, hogy ez műtéttel orvosolható, az elégtelen billentyűt műbillentyűre lehet cserélni. (A későbbiek szempontjából érdekes, hogy az orvos azt is elmondta, hogy az én esetemben a plasztika, tehát sajátból javítás, nem járható út, a biológiai billentyűt – disznó, szarvasmarha – sem adják ebben a korban.) Tettünk egy utolsó próbálkozást a dolog visszafordítására, kaptam egy a szívizom rugalmasságát elősegítő gyógyszert, és hozzá feladatot: semmi sport, minél kisebb pumpált összvolumen, fél évig, hátha a csúcsterhelés után kicsit visszaáll a dolog.

Teljesen leálltam mindennel, még az utcán vagy lépcsőn is igyekeztem nem kapkodva menni. De a valószínűbb eset történt: nem állt vissza semmi, 2010 áprilisában ugyanolyan balkamara, ugyanolyan visszaáramlás volt mérhető az MR-en. Ekkor a fő-fő professzorral leültünk megbeszélni, hogy mi legyen. Elmondta, hogy határeset vagyok: az egyik amerikai ajánlás szerint már épp igen, a másik szerint még épp nem a feltétlen műtendő, hozzátéve, hogy az amerikai ajánlások az orvos érdekében picit túl óvatosak. Tehát nem muszáj megműteni még. Viszont, ha szeretném folytatni a sportot, akkor megműtenek, és csinálhatom tovább. Kikértem a véleményét, de az teljesen egybe esett a sajátommal. Várjunk, nem sportolok.

A döntésnek több oka volt. Az orvos azért is tanácsolta ezt, mert a műtét mégiscsak kockázat, addig is élek. Én még hozzátettem, hogy pár év alatt akár lehet valamilyen előrelépés az műtétek tekintetében (véletlenül tök igazam lett). Tehát vártunk. Félévente ellenőrző vizsgálat, ha romlás van, akkor műtét. Ez lett egyszóval a program, a várakozás, semmit sem csinálás. És egyben ez a második rész vége.