4 hozzászólásMost tényleg büszke vagyok magamra. Mióta 2007 elején elkezdtem futni, futottam és triatlonoztam pár versenyen, és ebből büszke is vagyok egyre-kettőre. 2007-ben a sprinttáv teljesítése Fadd-Domboriban; majd első félmaraton 1 fokban, havasesőben 2 órán belül; 2008-ban, hogy tudtam 1 órán belül a Vivicittán, pedig nem is volt célverseny; jó érzés volt megközelíteni a sprinttávon az 1:22-t; és hogy megcsináltam a Budai Kilátókat egy egész jó idővel (24,8 km, 770 m szint, 3:20 alatt). De a tegnapi nap végén elégedettebb voltam, mint eddig bármikor, 2 év gyümölcse érett be. Fontos erény a szerénység, lelkem mélyén gyakorlom is, de nem lenne őszinte ez a bejegyzés, ha nem ezzel kezdtem volna.
Az első futóévemben (2007-ben) a félmaraton volt a végcél. 2008-ban még nem szerettem volna a maratonra készülni, korai lett volna minden szempontból (nem sietek sehová). Így nem tűztem ki nagy célt, de úgy gondoltam, hogy ha a nyáron teljesíteném a triatlon olimpiai távját (1,5 km – 40 km – 10 km), az jó lépcsőfok lenne a fél- és az egész maraton között. Ráadásul régi gondolatom ez a táv. Viszont nem hegyeztem ki erre a felkészülésemet, sőt igazából csak edzegettem, főleg futásban, kicsit úsztam, és még kevesebbet bringáztam. Majd pedig beneveztem a klasszikus helyszínre, a Vasi Vasemberre. Tartottam a dologtól, de gondoltam, valahogy megcsinálom. A verseny előtt belázasodtam (vagy inkább csak hőemelkedés) vacakul éreztem magam. A mai napig nem tudom, hogy csak megijedtem a nagy távtól, és a pszichoszomatikusan produkáltam a tüneteket, vagy tényleg volt valami bajom. De hamar rájöttem, hogy tök mindegy! Mindkét esetben a bölcs döntés, kihagyni a versenyt. Így is tettem, és csalódottan, de lemondtam az indulást. Így a nyáron három (nagyon jól sikerült) sprinttávú verseny teljesítése volt a triatlonos évad mérlege.
Idén a maratonra készülök. Azonban úgy éreztem, ennek nem mond ellent a tavalyi elmaradás pótlása. Igaz még kevesebbet úsztam, és bringán 0 db edzésem volt (ha nem számoljuk az egy szem sprinttávot Hatvanban, ami viszont jól ment), de a futásba belehúztam, és általánosan is alkalmasnak véltem magam egy szolid teljesítésre.
Jól jött, hogy a Futóbolondok közt társaságra is leltem, így nem egyedül mentem a versenyre, még pénteken, Szombathelyen kényelmesen megaludván. A rendezők (név szerint Tóth Kálmán) pedig nagyon jó fejek voltak, és a tavaly befizetett pénzt betudták idénre. Nagy köszönet nekik!
Mik voltak a terveim? Hatvanban a fele ekkora távon 1:27 percen belül jöttem be. De nem is volt bennem több. Ha az időt megszorozzuk 2-vel, akkor 3 órán belüli idő adódik, de jól tudjuk, hogy ezt a szorzást a kalkulátoron jóval könnyebb elvégezni, mint a pályán (még akkor is, ha nincs duplán 4 depó a 2 helyett, ami 2-4 perc). És pláne nem lehet így számolni, mert 3 óra az nagyon sok. Az ilyen távú megmérettetésekben nincs rutinom és edzettségem, míg a másfél óra tipikusnak mondható, ha a hosszabb edzéseimet nézem. Így aztán a következőket számoltam:
- álomidő, amit majd azért el tudok valaha érni: 3 óra
- reális idő, amivel teljesen elégedett lennék: 3 óra 15 perc
- ha nagyon keménynek bizonyul a dolog, akkor is megcsinálható: 3 és fél óra
Nagyon sokat segített az odaúton FB Balooval való előzetes beszélgetés, megerősítette, amit a lelkem mélyén tudhattam volna: Az úszást nagyon lazán akartam, de a tanács az volt, hogy a bringán semmi erőlködés, de tényleg semmi. És aztán még a futás elejét se kezdjem el nagyon. Egyébként én úgy tekintettem, hogy ha az úszást tudom lazán csinálni akkor az nem lesz gond, a bringától nagyon tartottam, a futás pedig a barátom, ott már nem lehet gond, legfeljebb majd bejövök 6:30-as km-ekkel, ha nagyon nagy a gáz.
Eddig a tervek. A helyszínen egy-két dolog megváltozott. Este bejártuk a bringapályát. Ez egy kb. 7 km-es kör volt a városban. Előzetesen nagyon tartottam attól, hogy elindulunk valahova Vas megye dombjai közé, és ott fogok szenvedni egy emelkedőn, abban a tudatban, hogy van még mondjuk 23 km hátra. Ehhez képest jó hír volt a városi pálya. A valóság azonban elég meglepő volt. A pálya nagyon kanyargós, sok helyen a parkoló autóktól szűk, de az igazi tréfa, hogy bevitték a főtérre, ott díszkő, benne gránitcsíkokkal, majd be egy kapualjba!, sikátorba, rámpán föl-le, pizzéria előtt, majd ki az árkádokból. Nem is csak magam miatt aggódtam, hanem tudom, hogy hogyan szokott menni az élmezőny, nagy bolyban legalább 40-nel, és mivel 6 kört kell megtenni, tuti, hogy elmennek a lassabb versenyzők mellett párszor. Láttam a magam előtt, hogy nagy esések lesznek. (Nem tudom voltak-e, talán nem, de mivel az autókat és buszokat is felengedték a pályára, így, ha jól tudom volt komoly bukás, az élmezőny részéről erős anyázás, a higgadtabbak részéről, pedig az a vélemény, hogy ilyen körülmények közt nem szabad versenyt rendezni, mert életveszélyes.) Azóta megtaláltam, szerencsére nem történt tragédia, de baj azért igen: http://www.vasnepe.hu/cimlapon/20090718_vasi_vasember_baleset (a képaláírás hihetetlen hülyeség).
Ennyit a pályáról, de volt még egy csavar. Hihetetlen hírek jöttek a várható időjárásról is. Már reggel szemerkélt az eső, ez bár nem kellemes, de elviselhető. (Mi lesz a nedves díszkövön!) A depózáskor azonban mindenki nyugatra figyelt. Ott ugyanis olyan mély, sötét volt az ég, mint amilyet ritkán látni. Ekkor már tudtuk, hogy komoly a helyzet. Aztán a rajt előtt 5-10 perccel fokozatosan el kezdett esni. Ez még nem volt vészes, csak sima eső. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a depós zsákomat a futócipőmre tegyem még egy utolsó mozdulattal.
A vízbe kellemes volt bemenni, mert 25 fok volt, és ekkorra kint már egyértelműen hidegebb volt. (Innentől egy vegyes időjárási és verseny beszámoló következik.) A rajtnál lemaradtam egy kicsit, hogy ne legyen nagy adok-kapok (a mellúszók sajnos így sem kíméltek, kaptam tőlük eleget). És elkezdtem egész nyugodtan és lassan úszni. Az első pár száz méter után láttuk, hogy durván leszakadt az ég. Erős záporszerű eső volt, bugyborékolt a víz. Úszás közben ez nem volt túl zavaró (bár állítólag nehezebb ilyenkor oxigénhez jutni), viszont az a tudat, hogy ki kell még mászni, az erősen zavaró volt. Nem baj, ez is csak még nyugisabb úszásra ösztökélt. Az jutott eszembe, hogy ha anyámnak elmesélem ezt, akkor biztos azt fogja mondani, hogy egy hős vagyok, de én nem akartam hős lenni! Elég nekem csak egy sima olimpiai táv, az is elég kemény!
Két körös volt az úszás, és mivel pont fele olyan tempóval úsztam, mint az élmezőny, így pontosan a kör végén értek mellém, kifejezetten érdekes volt őket onnan látni. Jöttek, mint a vizi-gyorsvonat. Az órámra néztem, és láttam, hogy az első kör 16:39 lett. Ez igen jó eredmény, mert sprinttávon pont ilyeneket szoktam úszni, és ez most alig került valami energiámba. Nagyon jó! A második körben is volt körülöttem pár vesebántalmazó úszásnemben nyomuló sporttárs, de 17:00 lett az a kör, tehát 33:39-cel jöttem ki a vízből. Álomidő! Igazából nem is az idő álom, mert tudtam, hogy ilyet azért tudok, hanem, hogy ez semmi energiámba nem került. (Pedig tkp. több mint fél órája versenyeztem.) A jövőben annyit kellene fejlődnöm, hogy ugyanezen az energiaszinten már ne a mellúszó mezőnyben legyek, hanem a gyorsúszók legvégén. (Ehhez nem kéne sok, mondjuk 29 perces úszással már csak a hozzám hasonlóan a tömeges úszással kompatibilisebb úszásnemet gyakorló társaim lennének körülöttem.)
A depóhoz kocogtam, az volt a nagyon furcsa, hogy nem volt tömeg, sőt szinte nézők sem. Hát ugye szakadt az eső, így csak a versenyzők állták az elemeket. Gond nélkül depóztam, azzal ment el egy kis plusz idő, hogy megtöröltem a bringás szemüvegemet, nem tudom már miben, de valami vizes dologban törölgettem. És szép nyugiban elkezdtem a bringázást. A pálya 6 kör volt, mindjárt az elején az egyetlen rövid, de azért kellemetlen emelkedővel (az összes szint kb. 150 m lehetett szerintem). Emelkedőn nem illik enni, de a lejtőn nagyon lehetett menni lefelé, a többi rész pedig túl kanyargós. Így itt kezdtem el az Ausztriában beszerzett narancsos PowerBar gélem elfogyasztását, melyet itt szerettem volna tesztelni a maratonra. Meglepett, hogy egész ehető. A bringán végig a szintén sógoroknál vételezett híg IsoStar LongEnergyt fogyasztottam (a verseny előtt szintén), a végén és a futásnál tértem át a "sima" H&P-re. Bringán egyébként 7-8 dl-t, futáson 3-4-t ittam, ami ebben az időben tökéletesen elég volt. A gél harmadát nyomtam be, majd a második körben még egy harmadot, utána elveszett a bringáról, de nem is hiányzott.
A bringa bár hosszú volt és technikás, de mégis nagyon egyenletes élmény. Először is végig nagyon finoman, visszafogottan mentem. Ha valaki túl gyorsan ment, arra nem tapadtam. Másodszor végig volt forgalom. Hol gyorsabb, hol lassabb versenyzők jöttek mentek (persze jóval nagyobb részt gyorsabbak), így sokat tudtam szélárnyékban menni, még ha nem is folyamatosan, hanem rövid szakaszokban, de ez így is jó volt. Harmadrészt hihetetlen volt az időjárás! De tényleg. Folyamatosan esett. 13 fok volt. Egy rövid ideig jégkása is esett. Nem nagy jég, csak pici szúrós, de hát mégis... A bringa második felében alig láttam valamit a szemüvegemen. Már az elején is sajnáltam, hogy a sötétítettet hoztam, mert nappali sötétség volt, de utána úgy fröcskölte minden és mindenki a koszos vizet, hogy hihetetlen. Az ujjaimmal törölgettem úgy, mint az autók ablaktörlője. A Fő tér volt a legviccesebb. Előző nap azt mondtuk, hogy furcsa a pálya, de legalább nagy hangulat lesz bent. Ehelyett csúszott és egyetlen egy árva szegény ember állt (a forgalomirányítókon kívül) a tér közepén, egy mikrofonnal. Becsületére váljék, kétszer is bemondott, ami jó érzés volt, csak reméltem, hogy nem fázik meg. És én sem. Mert elég hideg volt. Az újatlan triatlonos mez minden, csak nem meleg, de húzósabb volt, hogy a hálós bringás cipőmben fagytak le az ujjaim. A merev talp miatt nem mozog a láb, és nagyon fáztak a végére. (Voltak, akik esőkabátban bringáztak!)
A többi versenyző (vagy legalábbis sokan) elég bután ment. Nagyon sokat anyáztak körülöttem, ez pedig fölösleges energiapazarlás szerintem. Az útminőség nagyon rossz volt, sok kátyú, aknafedő stb. de ezeket szerintem jobb tűrni, mint hátrafordulva megszólni. Volt, aki még az egyik szegény ott ázó rendező hölgyet is oktatta a bringáról, hogy milyen a pálya. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy mégis ér valamit a sok városi bringázás a tanyabájkommal. Ugyanis, míg régen béna voltam, most azt kellett látnom, hogy a közvetlen versenytársaimmal szemben kifejezetten technikás bringás lettem (ez persze erősen viszonylagos!). Ez nagyon meglepett, de örültem. Legalábbis szinte minden szűkebb kanyarban stb. előbb és jobban fordultam, és míg a többiek ilyenkor kiállva a nyeregből gyorsítottak, én alig veszítettem tempót, és kényelmesen pörgettem tovább. (Egyébként egyszer sem álltam ki egész végig, az emelkedőn se, jól tettem.) Aztán az utolsó körben majdnem ráfaragtam: volt egy 180 fokos közepesen szűk fordító, és itt egyszer csak megcsúszott a kerekem. Tudtam, hogy esni fogok, készültem is rá, de valahogy összeszedtem a bringát, ami megint megcsúszott (immáron biztos az esés) de megint megvolt. Az ott álló versenybíró elég meglepett fejet vágott, és bevallom, szívesen megnézném visszajátszásban a mutatványt. Végül is megúsztam az esést.
Ezen a ponton említeném meg Gyuri haveromat. Nem tudom, hogy ki volt a görögöknél a triatlon istene, de ha nekem jót akart, akkor jól csinálta. 2 éve minden versenyen Gyurival együtt indulok, és (szinte mindig egyetlen hajszállal, de) sikerül megelőzni. Ez több sprintversenyen befolyásolta nagyon jó irányba a végeredményem. Na, ez volt az a verseny, ahol drukkoltam neki, de szokásommal ellentétben egy csöppet sem versenyeztem vele. A fordulóknál láttam, hogy nincs messze előttem, és hogy fokozatosan csökken a távolság, de még ezt látva sem kezdtem el nyomni, itt végképp nem ő volt az ellenfél. De jól tettem!
Vége lett a valószínűtlen körülmények közt rendezett bringának (ja, azt kihagytam, hogy egyszer betereltek elém keresztbe egy csuklós buszt – a rendőr nyilván nem jól mérte föl, hogy milyen gyors vagyok, vagy hogy milyen hosszú a busz – emiatt szerencsére baj nem lett, csak fékezni kellett egy kicsit, egyszer pedig egy a sávomban szembejövő rendezői vagy rendőr motor miatt történt meg ugyanez, de az csak hajszálnyi fékezés volt.) A depóba letettem a bringát, és akkor fogtam föl igazán, hogy minden mennyire vizes. A hidegre betettem egy pólót a depóba, amely annyira vizes volt, hogy több liter víz kijött volna belőle. Még rá is tettem egy lapáttal, mert a bringán, a számomra eddig nem ismerős vízkivezető lyukakat pont fölé tettem, és a legnagyobb megdöbbenésemre, az ott töltött 1 perc alatt a két lyukból folyamatosan, vastag sugárban folyt ki a bringából a víz! Persze semmi értelme nem lett volna a pólót felvenni, a cipőt és a sapkát azért felhúztam, készbe az Iso, és mehetünk is futni.
A futás előtt azonban a bringa értékelése: A végén már elégedetten bólogattam, mert nem volt durva a 40 km. Ez nagy, és kellemes meglepetés volt. A távot figyeltem, a pedálfordulatot is néha, de a sebességre, és az időre egyetlen egyszer sem néztem. Viszont a chipes eredmények megvannak (az eleje és a vége kivételével az 5 középső kör): 13:50; 13:46; 13:48; 13:48; 14:10. Ez teljesen jó!
A triatlonnál a futás megkezdése elégé az igazság pillanata. (Vagy ha kivesszük a futás első fura lépéseit, akkor a futás közepe biztosan :) és itt lepődtem meg igazán. Mentem, mint a nyúl! A lábamat nagyon dörzsölte a cipő, mert belekerült sokminden (lett is rajta egy seb), emiatt kétszer meg is álltam a futás első felében, de mivel nem tudtam mit kezdeni, és bele nem lehet halni, így tűrtem a továbbiakban. Bénáztam picit a frissítővel (fölvettem, eldobtam, fölvettem, eldobtam), de ez se volt nagy gond, szerencsére nem volt meleg. Sőt az első kör felénél nem vártam tovább, és egy rövid technikai szünetet tartottam egy fánál, mivel az úszás vége óta volt ilyen igényem. Féltem ettől. No, nem attól, hogy az ítéletidőben a járókelők megbotránkoznak, hanem, hogy az első 1-1,5 km jól ment, nem lesz-e gáz a megállás. Nem volt, mentem tovább. A sok technikai dolog ellenére is egész jó lett az időm, 5:30 körüli km-ekkel haladtam, vagy a megállás levonásával gyorsabban is. Még a futás indításánál ránéztem az órámra, és döbbenettel láttam, hogy 2 óránál tartunk. 1 órás 10 km-et pedig tudnom kell! Basszus, meglesz az álomidő??? El sem hittem, de feldobott!
Fél távnál, 5 km-nél azt is láttam, hogy a lendület nem fogy, pedig még egyáltalán nem kezdtem el hajrázni, sőt picit visszafogtam magam. Ekkor jutott eszembe először Gyuri barátom. A futás körpálya volt (volt egy sarok ahol nagyon sokan levágtak 3 m-t, büszkén mondom, hogy én egyik körben sem! :) és ezért nem láttam, hogy hol lehet. Arra gondoltam, hogy a kör elején van egy hosszabb, belátható szakasz, az előtt megnyomom, és vagy ott meg kell látnom, vagy esélytelen utolérni. (És nagyon jó érzés volt, hogy lám, innentől már nem a teljesítés a cél, mert azt tudtam, hogy megvan.)
Mázlim volt, mert a hosszú szakasz végén éppen hogy, de láttam elfordulni egy alakot, aki akár a Gyuri is lehetett (egyébként nagyon jó volt, hogy végig a futáson sem légüres térben mozogtam, sok hozzám hasonló színtű versenyző volt a pályán). Ezért még rátettem egy lapáttal, és a következő egyenesben már 70%-ban biztos voltam, hogy ő az. Nem mozgott már ruganyosan, de mivel tudtam, hogy neki is meglesz, így innentől már nem aggódtam érte, hanem elkezdtem utolérni. Szerencsére elég könnyen ment, és a 3. kör végén, pontosan a célkapuban melléértem, egyszerre mondott be minket Péter Attila. Az előzés további plusz energiákat szabadított föl, és igazán elkezdtem menni, egyébként sem akartam visszanézegetni, hogy Gyuri tud-e velem jönni, azaz a legtutibb, ha maxon megyek. A 3. kör végén nem nyomtam részidőt, de a második 5 km 25:01 lett, azaz ezen a részen 5 perc/km-es tempóban mentem. A végén tuti, hogy gyorsabban. (Most látom, hogy a chipes mérés szerint az utsó kör 12:12 volt, az 4:52/perc.) Nagyon ment. Hab volt a tortán, hogy a verseny előtt beszéltem pár szót (az érkező jégesőről) a mellettem depózó sporttárssal. Akkor úgy tűnt, hogy kb. hasonló szinten lehet majd, mint én. Aztán csalódottan láttam, hogy a bringán nagyon elment mellettem, nem volt esélyem felvenni a ritmusát. Ehhez képest a futás végén ott termet előttem, és a vége előtt meg is fogtam, könnyen otthagyva. Végül kevéssel 2:53-on belül bejöttem, fantasztikus idő! El sem hiszem! (Eggyel mögöttem fél perccel Gyuri, utána egyel pedig a deposzomszéd jött be. Gyurinak hosszasan bizonygatnom kellett, hogy 3 órán belül vagyunk! De, nagyot mentünk!)
Tényleg fantasztikus lett volna célba érni, azonban senki nem volt ott. Egyetlen egy segítő sem, és a speaker is hallgatott. Az eső mindenkit megviselt. Oké, nem vártam tapsvihart és babérkoszorút, de mivel nem volt kiírva, hogy CÉL, ezért nem tudtam, hogy hol van. Végül azt gondoltam, hogy egy kapu alatti chipszőnyeg jó nyom, így ott leálltam, és lenyomtam az órámat. (Tényleg ott volt a cél, bejött a tipp.) De a kihaltság miatt csöppet sem szomorkodtam, mert hihetetlen módon nem voltam kikészülve. Nem is értem. Az volt az érzésem, hogy majdnem még egy teljes körre elmennék (oké, ez hatalmas nagy túlzás, de mégis ez volt bennem). 194-en értek célba, de mivel könnyű volt elrontani a 6 körös bringát, így többen is 5-öt mentek, 188 érvényes célba érkező volt (sokan adták föl). Ebből 134. lettem, férfiaknál 162-ből 115., és mivel ez volt az OB, így elmondhatom, hogy idén én voltam Férfi felnőtt 3 kategóriában hazánk 15. legjobb olimpiai távú triatlonistája, (kategóriaelső Kuttor Csaba) ez tkp. nem is hangzik rosszul :) Itt egy képen megtekinthető a ff3 1. és 15.
A célban, a nem találásán kívül az is rossz volt, hogy nagyon hideg volt (pedig ekkor már 16 fok) és fáztam. De se takaró, se fedett hely, se meleg tea, semmi, senki és semmi. Nagyon elkezdtem fázni, ez persze nem meglepő. Szerencsére gyorsan megtaláltam útitársamat, és a zuhany, átöltözés után már fényesen érzetem magam. Nyomtam örömmel a máskor nem kedvelt krumplistésztát.
Így esett a Vasi Vasember, azonban sajnos itt nem ért véget a hétvége. Nem csak a verseny esett így, és a versenyen esett így, hanem ma reggel kb. 2 m-ről a lábamra esett egy bontatlan borosüveg, nyílegyenesen a nyakával, szájával lefelé, telibe a második legnagyobb lábujjamra (vicces, hogy a lábujjaimról álmodtam előtte!) és hát fájt. Nem kicsit, nagyon. Lila, fáj, borzasztó. Talán nem tört el az ujj, talán megúszom, hogy több hét kiesen a felkészülésből. Ezt asszem nem érdemeltem meg. (Egyébként nem csak az ujjam nem tört (remélem), hanem Németh Attila kiváló bora sem, sőt igazából két üveg esett és a másikat a levegőben elkaptam, így akar még ügyesnek is mondhatnám magam, ha direkt lett volna. De nem volt. Nagyon nem.) Sajnos rosszabbodik, majd megírom mi lesz. Ha van valami gyógyulási trükk, mondhatjátok...
A bort inni jó, nem zsonglőrködni vele! :)