Bogláron várt rám egy kis meglepetés. A Szigetelők csapatából a Tibi rendelt nekem egy hatalmás tányér, illatozó milánóit. Sajnos megenni nem volt alkalmam, de becsomagoltattam és az anyósülésre helyeztem. A következő 12 órában folyamatosan falatoztam belőle. (még egyszer köszönet érte, életet mentett!)

A milánói csomagoltatás és kis beszélgetés az ismerősökkel – mindenki Attiláról szeretett volna minél többet megtudni – kicsit elhúzta az időt, így elég hosszan kellet mennem, mire sikerült ismét utolérnem  a Kedvesemet. Addigra már elég sötét volt, felkerült a fejlámpa majd kicsit később a hátára a piros villogó is. Innentől kezdve már nem hagytam el többet, vagy mögötte mentem és akkor a fehér térdzoknis gyönyörű vádliját néztem, vagy előtte, de sosem messzebb, hogy a ritmusosan ugráló fejlámpáját láthassam még. A felfestett nyilakat mindenhol megtaláltam, már tudtam tavalyról, hogy csak akkor kell kanyarodni, ha azt jelzik, különben csak tovább egyenesen. Húsznál sehol nem mentem gyorsabban, szépen folyamatos tempóval haladtunk előre. Annyira elmélyedtem ebbe a monotonitásba, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy nem gondolkodok, csak Attilát figyelem: a mozgását, ahogy cipője sarkát emeli – a jobbat alig észrevehetően kifelé „kacsázva” - , ahogy a karjait lendíti, az ujjai jellegzetesen behajlítva. Ilyen lehet, amikor az ember meditál, nyugodtnak éreztem magam és határtalannak. Boglár és a földvári Hotel Fesztivál közti szakaszból csak arra emlékszem, hogy egyszer, ahol az út közvetlenül a vízpart mellett haladt, kiszálltam és megmostam az arcomat a Balaton vízébe, jó érzés volt beszippantani a tópart illatát. A hotel Fesztiválnál kicsit előre mentem, itt még igénybe vettem a mosdót, mert Tihanyig már nem volt több ilyen lehetőség. Mire kiérek a szállodából már nem is tűnik messzinek Attila ugráló fejlámpája, mégis a Pész Attila többször is meggondolja magát, hogy elé fusson, mondván messze van az még…(131km; 23:01) Innen gurulunk tovább: Szántód, Zamárdi, Széplak. (143,7km; 00:23) Mikor leparkolom az autót, bevillan, hogy tavaly itt már hajnalodott és bár nem szép dolog, de itt elszundítottam akkor. Nézem az órát, még nincs fél egy…elkezdek számolgatni:ha ilyen tempóval haladunk tovább 24 órán belül célban leszünk! Alvásra nem is gondolok. De már látom is Attilát, iszik egy kis sört, öntök egy marék mandulát és megyünk is tovább. Siófokon csak a Darnay Kálmán tér (151,8km; 1:19) zökkent ki a meditatív állapotomból. Itt Balogh Andi és J.B. örülnek meg nekünk…nekünk?! Attilának! Láthatóan felvillanyozza őket, hogy ennyire elől halad a mezőnyben, bíztatják hogy Zoli nem rég ment el, még beérheti. Visszaülök az autóba és elmerengek a szavaikon. Erre nem is gondoltunk eddig, hogy hányan vannak előtte és vajon beérhet-e valakit. Arra jutok, hogy szerintem ez Attilát egyáltalán nem foglalkoztatja, így én sem törődök vele többet. Ismét visszasüllyedek ebbe a mély, nyugalmi állapotba, gurulok egyesben mögötte, nézem a lábait…ezen a szakaszon veszem elő először a kamerát, szeretném megörökíteni a látványt, inkább Neki, mint magamnak, mert tudom, hogy én már sosem felejtem el. Még az sem zaklat fel, amikor Világoson egy balkanyar után belefutok egy utcai buliba és nem tudok továbbmenni az autóval. Kiszállok, „előveszem” a buta de kedves szőke nőt és „tanácsot kérek” az önjelölt biztonsági őröktől. Az egyikőjük rögtön megszán és javasol egy kis földutat a templom előtt balra le. Azt már nincs alkalmam megtudni, hogy hol a templom, de beszállok és a megérzéseimre hagyatkozva elindulok felfelé. Az út tekereg mindenfelé, de én nem gondolkodom, nem izgulok, olyan vagyok, mit Luke, az Erőre hallgatok J és egyszer csak ott a templom, mellette a földúttal! Lezötyögök rajta, visszatalálok az eredeti útra, megvannak a nyilak is és persze kicsit odébb Attila is kezében a tejberizses dobozzal. Haladunk előre az éjszakában. Akarattyától kicsit tartok, mert itt tavaly is elvétettem az utat, ez az egyetlen olyan hely, ahol el tudnék képzelni mondjuk helyes zöld nyilakat az aszfalton az autósok számára…De nem hagyom magam és visszakecmergek a kijelölt útvonalra, immár szemből tartok Attila felé át a keskeny kis aluljárón. Meglepődök, mikor egy kísérő biciklistát látok szembejönni…kit kísér és azt hol hagyta?! De végre megvan Attila is, mondom Neki, hogy itt még lesz egy csúnya hosszú emelkedő a 71.-es főút előtt. Tudom, hogy az akarattyai dombnak a felét megfutotta, próbálom most lebeszélni erről, de Ő nem felel egy szót sem, csak kólát kér (puszit azért még kapok). Fárad, most érzem először rajta, de nem kezdek el aggódni vagy félteni, érzem, hogy megvan Benne az erő. Kenesénél hosszú, egyenes szakasz következik, most négy óra körül járunk, még csak hajnalodik, alig van 12’C fok. Emlékszem, hogy tavaly itt már nagyon meleg volt, duplája a mostaninak és Attila is nagyon elfáradt már, minden lehetséges beállónál lehúzódtam, hogy tudjak vizet adni Neki. Most még alig van forgalom, megtehetem, hogy guruljak mellette, amíg Ő a bicikliúton fut. Int, hogy nem kell megállni, csak menjek tovább, találkozunk, ha kiért az erdőből. A fűzfői frissítőponton (177,6km; 4:24) alig várok rá tíz percet, de nekem óráknak tűnik, elszoktam tőle, hogy nem látom. De persze nemsokára már jön is, eszik valamit és szalad tovább. Almádi előtt megint van egy szakasz, ahol külön vállunk, de tavalyról annyira megjegyeztem az utat, hogy előresietve megtalálom a felfestett nyilakat és visszafelé indulok Attila elé. Mosolyognom kell, mert eszembe jut, hogy novemberben hasonlóan kerestük az SPnyilakat a Pelloponészosz aszfaltján. Még el sem érem a frissítőpontot, mikor Attilát látom egy kanyarban szembejönni velem, még mindig ledöbbent a gyorsasága! Almádi is nagyon bennem van tavalyról, borzasztó meleg volt, meg kellet küzdenie minden méterért. Innen már nemigen futott, inkább csak sétált és emlékszem, hogy minden bajom volt, amiért nem mehetek én is tovább Vele. Most meg úgy suhanunk át Almádin (185km; 5:22), hogy mire észbe kapok már Káptalanfüreden vagyunk és még mindig kapok puszit! Alsóörsön (192.7km; 6:13) melegednek a frissítők az autóban – ó, és hol vannak még a váltók?! – alig hiszik, hogy egyéni futó közeledik. Bosszant, hogy nem ujjonganak, mert én itt már magasan szárnyalok az örömtől, úgy érzem, már nem jöhet közbe semmi. A csopaki frissítővel (szegény..) már nem is törődök, csak Attilát lesem, várom, hogy felbukkanjon a kanyarban. Kísérem végig az úton, lent a strandnál még a behajtani tilos tábla sem érdekel, jaj, nem szeretném elveszíteni egy percre sem! Még mindig ugyanabban ritmusban fut, mint az elmúlt nagyonsok órában, és én még mindig csak bámulom a lábait. Lehet, hogy Ő itt még nem hitte el, hogy ezt a ritmusos szép futást megtartva fog beérni a célba, de bennem már bizonysággá vált. Kétségek nélkül hittem benne. Csopak végén (198.9km; 6:54) ismét külön kellet válnunk, még ivott egy kicsit, belemarkolt a stangliba, kaptam egy puszit és mosolyogva bekocogott a fák közé…Beültem az autóba és visítanom kellett, közel 200km-nél még van puszi! Olyan volt, mintha az Ő óriási elszántsága és kitartása már rég engem is átjárva hitté dagadt volna bennem. Én nem akartam semmit véghezvinni, egyszerűen csak elhittem, hogy Neki sikerülni fog. Úgy éreztem magam közel Hozzá, mint még előtte soha. Csoda egy érzés volt!

Füreden szinte dühöngtem, hogy nem bírok lekecmeregni a Tagore sétányhoz. Mire odaértem, már Ő is ott volt… nem kért semmit, csak intett menjek tovább. A Shell kúttal szemben azért félreállok, muszáj, hogy igyon, messze a tihanyi bekötő út. Amint lehet lemegyek a bicikliútra mellé. Szorosan megyek mögötte, ha jön a séta ideje, mellé gurulok, Ő megmondja, hogy mit kér, én előresietek és kikészítem. Így nem vesztünk egy percet sem és még mindig milyen szépen fut, muszáj filmeznem! Mondogatom Neki, hogy 24 órán belül a célban leszünk. Látom, hogy nem figyel rám, valahol mélyen belül járnak a gondolatai, érzései, de én már látom a célban, igyekszem a lelkesedésemmel tolni előre.

Tihanyi bekötő út, az utolsó frissítő! (208km; 7:52) Alig érek oda, már jön is a kanyarban, ugyan nem sokat beszél, de MÉG MINDIG KAPOK PUSZIT! Legszívesebben kiabálnék örömömben. Bíztat, hogy menjek a célba, de én nem tudok, mellette, körülötte szeretnék maradni. Mondom, ez 23 órán belül lesz, de Őt nem érdekli, csak megy előre. Megbeszéljük, hogy még iszik egyszer, én meg is állok, de még ezután sem akarok előre menni. A levendulásnál félreállok, előveszem a kamerámat. Lefilmezem a csupalila dombot és Attilát, aki az út túloldalán pont akkor bukkan fel egy domb tetején és szalad lefele. Beugrok az autóba, irány a belső tó, jó helyet kell keresnem, közel a célhoz. A hosszú emelkedő tetején gondolkodás nélkül állok be jobbra egy kisutcába, ez borzasztó meredek és hosszú, hogy Fogja kibírni?! Én nem tudom, hogy hányan láttak, de én vasárnap reggel 8 óra körül négykézláb felkapaszkodtam ugyanannak a dombnak az átellenes oldalára és fűben megbújva kémleltem Attilát…és megláttam…FUTOTT…FELFELÉ..211km-nél!! Csoda ez az ember! Gyorsan visszaültem a kocsiba, irány a cél. A célban többen is megörültek a kocsi láttán, Zoli már tudta is, hogy Attila jön. Helyes volt, látszott rajta, hogy igazán örül neki, hogy magyar versenyző érkezik a harmadik helyre és hogy az Attila.

Leparkoltam, kezembe kaptam a kamerát és szaladtam a célba. Többen kérdeztek volna ezt-azt, de már hallottuk is, ahogy Zoli mondja, hogy magyar versenyző közeledik. „A tavaly óta talán legtöbbet fejlődött hazai versenyzőnk, TÓÓTH ATTILA, MAGYARORSZÁÁÁG!”

Ezt nehéz leírni, kifejezni! Megható volt!

Nem sokkal később felhívtam a Kedvesem anyukáját, hogy elmondjam neki Attila a harmadik helyen ért be, és ő lett a leggyorsabb magyar. Az anyukája csak hallgatott, majd elcsukló hangon annyit mondott: - most leteszem, elmegyek sírni.

És aznap még sok megható pillanatban volt részem. Sose felejtem a Lőw Andirst takaróval  betakarva, csak a két nagy talpa lógott ki alóla. Majd pár órával később az Ákos célba érését – amikorra az Andris már mandzsettás! ingben volt – körülötte a családja, barátok. A Zoli hangját, aki minden beérkezőnél ugyanúgy tudott örülni és valami kedveset mondani. Ahogy TI tudtatok egymásnak örülni! Szép volt, lélekemelő, Igaz.

Köszönöm az élményt!

Volt valami ebben a versenyben, ami más volt, mint az ezt megelőző bármelyik másik versenyeken. Sokat adott. Közel hozott minket egymáshoz, úgy éreztem, megértettem valamit Attila lényéből, ami eddig felfoghatatlan volt a számomra. De nem tudtam, hogy mi az…

Furcsa mód Michael Jackson halála kapcsán jöttem rá. Nagy rajongója voltam tini koromban, és most, mint több millióan mások én is órákat töltöttem a neten klippek, interjúk letöltésével. Az egyik zenész, arról beszélt, hogy milyen filmeket nézett meg, könyvet olvasott el MJ hatására. Ezen én is elgondolkodtam, és eszembe jutott MJ egyik kedvenc könyve, amit annak idején én is őmiatta olvastam el: Richard Bach, Jonathan a sirály.

..és akkor eszembe jutott a könyv… megértettem!

Jonathan Livingstone sirály, aki itt él valamennyiünkben, de Tóth Attilában SZABADON!