Az UB2009 óta legalább ötször kezdtem már neki a beszámoló írásának, de nem jutottam sokra. Persze le tudom írni, hogy mikor hol voltunk és ott mi történt, de ez az idei beszámolóhoz kevés.

A legtömörebb megfogalmazás talán a SZÁRNYALÁS rá. Imádtam minden pillanatát!

Ha a tavalyi UB a küzdelemről, a kitartásról, az aggódásról szólt, és a döbbenetes felismerésről, hogy Tihany lehet tízszer messzebb Almáditól, mint Almádi Tihanytól…akkor az idei számomra a boldogító érzésekről. Nyugalom és bizonyság volt bennem. Minden porcikámban éreztem, hogy Attila beér a célba és nem lesz semmi baj. Tényleg.

Tavaly már egy jó hónappal a verseny előtt éreztem Attilán az izgatottságot, sokat beszélgettünk az útvonalról, a frissítésről, a tempóról…folyamatosan „benne volt a levegőben”.

Az idén szinte észrevétlenül közeledett június utolsó hétvégéje. Két héttel e verseny előtt már én kezdtem el „kínomban” listát írni, mert Attila látszólag egyáltalán nem foglalkozott a versennyel. Persze aztán ennek is eljött az ideje, de valahogy másként…nyugodtan, összeszedetten.

Mivel az idén már csütörtök este lementünk így az egész pénteket a ráhangolódással tölthettük. Reggel kialudtuk magunkat, egy könnyű reggeli futás után elindultunk Tihany felé. Útközben megálltunk egy halászlére, ami nem volt ugyan valami híres, de bámultuk közben a Balatont és együtt voltunk. A rajtszám felvételnél jó volt találkozni a sok ismerőssel, begyűjteni a bíztatásokat. Hét előtt visszaindultunk, így időben lefekhettünk.

Már éjszaka is hallottuk a viharos szelet és a szakadó esőt, de bevallom reggel hatkor felkészületlenül ért a hőmérsékletesés és a szúrós vízcseppek az arcomon, amikor kiléptem az ajtón és elbattyogtam a pékhez. Egy kis sorbaállás után – némi fennakadás volt az éjszakai áramszünet miatt – végül is meleg kakaós csigákkal tértem haza. Meglepetésemre Attila már a teraszon ült, egyik kezében bögrével, a másikban újsággal, olyan volt, mint aki nyaral. Reggeli után bepakoltunk az autóba, minden a helyére került és nyolc óra előtt nem sokkal elindultunk. A minden a helyére került a következőképp értendő: volt egy kondenzátoros hűtőnk – ami a szivargyújtóról megy és így folyamatosan járó motort igényel – ebben volt a tejberizs, a grízes tészta és a hús nélküli rizses hús, a kefir, a Feta sajt, vaj, ja, és a hideg víz is. Aztán volt egy jégakkus hűtőládánk, ebben lakott a többi üveg víz, Gatorade-k és az alkoholmentes sörök. Volt még egy fonott kosár, ebben kekszek, mogyorós csoki, sós mandula, sós stangli, paradicsom, kiskanál, villa és a svájci bicska – aminek később egyáltalán nem vettem semmi hasznát – voltak. Volt még egy zacskónk csupa hasznos dologgal, úgymint: Magnézium és kalcium tabletta, Bangades, ragtapasz, fejlámpa csere elemekkel. No és egy táska megszámlálhatatlanul sok, futós váltóruhával. Gondolva a célba érés utáni hosszú órákra volt az autóban polifóm és hálózsák is. Minden tutin ki volt találva, profikká váltunk! J

Szombat reggel ugyan már éreztem Attilán az izgatottságot, de ez sokkal inkább volt természetes lámpaláz, mintsem ideges feszültség. Végül eljött a rajt ideje is, elindult az én Széplábúm!

Sietnem nem kellet, megbeszéltük, hogy leghamarabb a harmadik frissítőpontnál, Vászolyon találkozunk. Beindítottam a motort, bedugtam a hűtőládát és elindultam. Ismerős volt minden tavalyról, emlékeztem az útvonalra, tudtam a frissítőpontokat, az itinerrel rutinosan bántam és a NagyZöldBálnával(Skoda Oktávia Combi) is jóban voltunk. Persze még ki sem értem Tihanyból, mikor még a levendulás előtt a hosszú kocsisor végéhez értem. Kicsit megdöbbentem, nem számítottam ennyi autóra. Hiába, az idén egyszerre rajtoltak az egyéniek a váltókkal és ez rengeteg ember egyszerre. Hirtelen ötlettől vezérelve csaptam egy jobbost és beálltam a levendulás mellé, gondoltam itt kellemesebb lesz kivárni, míg lemegy a sor. Jó ötlet volt.

A sok autó miatt a lenti úton mentem, ami kerülő, így nem sokkal Attila előtt érek a vászolyi kocsmához. (15km; 11:27) Kérdezés nélkül nyomom Attila kezébe a Magnézium tablettát, - ezt mostantól minden 3. órában megteszem majd, ahogy 5 óránként a Kalciummal is – kapok egy puszit és szalad tovább. (a puszi, az fontos mérőfaktor: amíg van ereje puszira, addig nagy baj nem lehet). Innen simán haladunk tovább: Dörgicse, Köveskál, Káptalantóti. Úgy tűnik, Attila suhan, alig érek oda valahová, mire leparkolom a kocsit és előkészítem az előző helyen kért dolgokat már ott is van. Tavaly találtam ki, hogy minden frissítőponton feljegyeztem, hogy mikor ért oda és mivel frissített, ezt az idén is folytattam – jó érzés utólag visszanézni. Aztán elérünk Badacsonytördemicre és Szigligetre (49,3km; 14:36) is, ahol már rendesen szakad az eső. Szeretem ezt a frissítőpontot, szemben a Cifratanyával: könnyű megtalálni, leparkolni és szinte ugyanaz játszódott le, mint tavaly. Most is közel jártam az árokba tolatáshoz J, most is szóltak, hogy világít a lámpa (naná, mert jár a motor, ami kell a hűtőládának, de ezt a célig még nagyon sokan megteszik majd – a feeling része már) és most is összefutottam Sebastiánával, a Szlovén lánnyal. Itt már biztosan érzem, hogy ITTHON vagyok ezen a versenyen. Nemcsak mert harmadszor vagyunk itt, hanem a hangulata miatt. Már a Zoli (a szpíker) hangjától vidámabb leszek mindig, hisz már hallottam az Ironmaneken, a Vivicittákon, nehezen tudnék elképzelni másik hangot ezekhez a versenyekhez. Szeretem a tészta partikat is, a verseny előtti eligazítást, ahol mindig sok az ismerős és a rajt előtti borzongást. Bár nem tarozom közétek, ilyenkor azt érzem, hogy kicsit mégis…és ez nagyon jó! (És itt történt az is, hogy rájöttem a svájci bicska sörnyitója használhatatlan, szóval minden újabb sörös üveget kocsma közeli helyen kell kinyitni.)

Majd következett Balatonederics és Györök. Igyekeztem több helyen megállni, mint ahogy a frissítők vannak, hátha Attila szeretne valahol ruhát-cipőt váltani, kabátot húzni. De Ő csak megy előre és int, hogy én is tegyek így…miből van ez az ember?

Vonyarcon beszaladok a szállásra az extra pulcsimért, ami másnap nélkülözhetetlennek bizonyul. Mivel féltem, hogy lemaradok Attiláról rohantam a Szent Mihály dombhoz. Hát, korán érkeztem, majdnem 20 percet vártam. Szeretem ezt a helyet. Amióta csak emlékszem majd’ minden nyáron voltunk Vonyarcon és a dombot megmászni kötelező program volt. Gyerekként felszaladtam rá egy lendülettel az aljáról, ma már nem tudnám véghezvinni ezt a mutatványt! (de az 5éves kisfiamnak simán megyJ) Végre odaér Attila is (61,5km; 15:51), azt mondja, nem zavarja az eső, iszik egy fél üveg Gatorade-et és elszalad…a szemüvegemet törölgetve ismételgetem az autóban: nem zavarja…nem zavarja…érzem, hogy kezdek Ágiból Attilába fordulni.

Gyenesdiásra nem megyek be, Keszthelyen viszont Attila robog el mellettem, nincs kedve átjönni az út túloldalára; itt megfogadom, hogy többet ilyet nem teszek, ezen túl úgy parkolok majd le, hogy csak a kezét kelljen kinyújtania. Haladunk Berény felé. Amikor áthajtok a Zala hídon lassítok, mert tudom, hogy a Kedvesem itt Matula bácsira fog gondolni, és hogy megérzem a gondolatát, ez melegséggel tölt el! A berényi strand 82km-re van Tihanytól, ami nem sokkal tér el a Korinthosz Athén távtól, aminek a legkeményebb a szintideje: 9 óra. Atti 17:54-kor ér ide…SZÉP!

Máriafürdő felé közeledve már várom a körforgót, mert itt tavaly csúnyán eltévedtem…persze az idén is, de rögtön észreveszem és már nem dőlök be a Máriafürdő vége táblának, meg hogy Takarékszövetkezet parkolója, egyszerűen csak leparkolok az út szélén. Emlékszem tavaly itt adtam Attilának a fejlámpát, hihetetlen, hogy most még csak 18:22 van.

Máriafürdő után beérem Katát és Zsoltit a Darázscsípettek csapatából. Zsolt előreteker a váltópontra, én meg beállok Kata mellé gurulni, hogy ne érezze magát egyedül..:-) A Rumcájsz büfénél nagy a tömeg, sok a váltós, a kísérő, leparkolom az autót a motoros mentők mellé, és rájuk bízom (jár a motor). Attila el sem ér hozzám, „lecsapnak” rá a többiek, mindenki bíztatja, hogy jól néz ki, szépen mozog..és tényleg!

Fenyvesnél beérem a Darázscsípettek csapatát és az út mellet állva, immár öten szurkolunk Attilának, Ő meg csak mosolyog (puszit azért kapok)

Boglárra érve átkelek a síneken és elindulok visszafelé, hogy Attila elé mehessek. Kiérek a vízpartra és elbűvöl a látvány: naplementében a Badacsony! Gyönyörű szép! Hihetetlen, hogy 2 óra körül még ott jártunk… Lassan ideér Attila is, Gergőék jönnek előtte, már régóta jönnek így együtt. Egy korty víz és szalad is tovább, már nincs messze a boglári strand!

Balatonboglár 112km-re van a rajttól, és Ő 10óra 40perc alatt ért ide! Fel se fogom!…

Sokan vannak itt, hangos az öröm is, de Attila csak egy kis levest kér, válaszol a riporter kérdéseire, miközben beveszi a soron következő Magnéziumát, ad egy puszit és suhan tovább.

Azt hiszem, hogy itt változott meg bennem valami. Megszűntem kísérő lenni, résztvevővé váltam. Azt éreztem, hogy nem tudom egy percre sem a szemem elől téveszteni, hogy látni szeretném minden egyes lépését, karlendítését, ahogy ugrálnak a loknik a fején. Szerettem volna azt érezni, amit Ő – persze, tudtam, hogy ez nem lehetséges – de nem akartam máshol lenni, másra gondolni, bármi mást látni, a Részévé szerettem volna válni. És azt, amit eddig a futásról gondoltam kicsit elkezdtem másként gondolni..nem, nem gondolni – érezni.

Nem könnyű ultrafutó kedvesének lenni, gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az edzések sok időt vesznek el és azon túl is sokszor jár egy futó gondolata a szaladás körül, vagy épen amiatt fáradt. Bevallom, van hogy nehéz, van hogy elfáradok. Én nem futok, így nem értem, nem érzem, hogy mi motiválhat valakit ennyire erősen… néha felfoghatatlan!

És jött ez a hétvége és valamit megéreztem…megfogalmazni ugyan nem tudtam, de határozottan éreztem, hogy van értelme…teljesen magával ragadott az érzés…szárnyaltam!