Bizony, elkezdtem az alapozást, vagy inkább folytattam az edzést, mert igazából le se nagyon álltam szeptemberben. Óriási érdeklődésemet csillapítván, ma elnéztem a Megyeri híd felé. Pontosabban átmentem rajta. Egy kicsit kacifántos a megközelítése, és az út minősége is hagy maga után kívánnivalót (még jó hogy, ahhoz képest, hogy Hétfőn adták át). Viszont megspórolok vele nem kevés időt, és talán kevésbé teszem kockára az életemet, mint az Árpád hídon a buszok, és a száguldó kamionok között. Szóval átrázkodtam Pestről Budára, vagy inkább Megyerről Megyerre, onnan viszont megint rohadtul megkeverték a dolgot, mert egy hurokszerű kanyarral szépen ledob az út a Luppa tavi poros, kátyús útnak közel sem nevezhető ösvényre. Innen újabb kacskaringó, és bent vagyok Budakalászon. Megértem a helyieket, mert tényleg rázúdult a forgalom a falura. Amikor arra jártam „csak” 500m hosszú kocsisor várakozott az átkelésre a HÉV sínen. Na mindegy, talán majd megszokom ezt az új útvonalat ,gondoltam. Ja, azt el is felejtettem, hogy odafelé menet, még Káposztáson kicsit meggyűlt a bajom a yarddal. Az eset úgy történt, hogy egy kereszteződésbe érve jobbra kisívbe kanyarodtam. A gond csak az volt, hogy ezt piros jelzésnél tettem. Ami azt illeti fel sem tűnt, mivel aki pesten kerózik annak az ilyen művelet már zsigerből megy (ha jól tudom az USA-ban ez teljesen szabályos lenne). Szóval, ezek után hatalmas szirénázások közepette ledudált a kedves körzeti megbízott. Gondolom előtte ott lapult valamelyik bokorban, és várt mikor akad horgára egy halacska. Jött rögtön a kioktatós dumával, de hát mit tudtam tenni, igaza volt. Elkezdte nekem mondani, a statisztikákat, meghogy a balesetek nagy részét a figyelmetlen gyalogosok, és kerékpárosok okozzák. Ja, a parasztbácsi hazafelé a kocsmából a sötétben lámpa nélkül, gondoltam magamban. Na mindegy, nyeltem egyet, aztán továbbálltam egy helyes kis feljelentéssel a zsebemben. Mindenki tanuljon belőle, mert ezek szerint rászálltak a bringásokra.

Tovább haladva célom felé (Pap-rét), szép lassan magam mögött hagytam a várost, meg a pénteki csúcsot, és kiérve a természetbe, már a vérnyomásom is a régi szinten volt. Gondoltam még egyszer megtisztelem idén ezt a hegyet, ahol igen sok verejtéket, és könnyet hagytam ebben az évben. Heti 1 alkalom mindig bejátszott nyáron, és akkor, ha már ott voltam természetesen háromszor zúztam fel rá. Most csak amolyan túrázós iramban tekeregtem fel rajta, inkább csak a természetet csodáltam. Nem is találtam rá szavakat, annyira szép. Aki tud,és az ideje engedi mindenképpen nézzen fel arra mostanában, mert ilyet csak képeslapokon lát. Szóval az a kevés alkalom ami még idén adódik kerékpározásra, ahányszor csak lehet, fellátogatok Pap-rétre.