Balatonkerülés KöviDINKA módra
Régóta szerettem volna már párosban lefutni az Ultrabalatont. Még 2009-ben az egyik frissítőpontnál mondtam is Gábornak, meg azt is, hogy Yoyora gondoltam, akkor azt mondta, kérdezzem meg, mert "elég lökött hozzá" (mintha ismerné a feleségét). Aztán a 2010 nem úgy alakult, hogy be mertem volna vállalni, de október végén eldöntöttem, hogy írok Yoyonak, és előadom neki az őrült ötletet. Hamar meg is jött a válasz, hogy rendben, elvállalja. Lett csapatnevünk is, beneveztünk. Akkor már csak készülni kell.
Anikó pedig elvállalta, hogy biciklivel kísér majd bennünket. A harmadik dilinyós. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz a tavaszi térdműtéte után, de szerencsére gyorsan helyrejött, és szorgosan biciklizett, közben indulókat írt nekünk, gondokozott helyettünk, agyalt ő is, hogy mit hogyan kellene (no meg hogyan lenne még viccesebb ez a Balaton dolog). Persze a valóság sokkal több meglepetést tartogatott, mint gondoltuk.
Az utolsó héten már teljesen kattant voltam, alig vártam a hétvégét. Aztán eljött a péntek, megrohamoztuk a vasútállomást, és elindultunk. Anikó, Böki, és az egyik debreceni angol kollegánk, Rob, utóbbi 2 őrült egyéniben szándékozott nekivágni a távnak. 6 óra zötykölődés után megérkeztünk Balatonfüredre, az esővel együtt, ahonnan még fél órát buszoztunk Tihanyig, míg Anikó átkerekezett. Gyors szállásfoglalás, reggeli vásárlás, és irány a tésztaparty. És az érzés: innen már nincs visszaút. Megkaptuk a rajtcsomagot, külön örültem, hogy a párosok is hosszúujjú pólót kaptak, ráadásul fehér. Egyedül a régi UB logót hiányoltam róla... Beszélgettünk a többiekkel, betermeltünk egy hatalmas adag túrós tésztát, aztán visszamentünk a szállásra pakolni és aludni. Yoyoék este 9-re értek le, addigra már a többiek aludtak. Még váltottunk pár szót, aztán mi is eltettük magunkat. Itt megjegyezném, hogy azt hittem, a 2008-as sárvári kiálló rugós pótágynál kényelmetlenebb ágyam sosem lesz, hát tévedtem. Vagyis a kényelemmel nem lett volna gond, de az ágy (matrac) rövid is volt, meg keskeny is, így a levekvés utáni 5 percben kétszer is sikerült belekönyökölnöm a falba, amit hármónk halk kuncogása követett. Szóval nem mondom, hogy hosszú és pihentető alvást tudhattam magam mögött szombat reggel, amikor fél 5-kor ébresztett a telefon...
Reggeligyártás, csomagok szétosztása, mi megy a biciklire, mi a kocsiba. A kocsiba, mivel szerencsére Gábor mégis az autó mellett döntött, és így végig volt autós kísérőnk, ami óriási segítség volt. Sikerült futócuccba bújnom, persze csak másodszorra, mivel először sikerült az alvós rövidnadrágot is a futónadrág alatt hagynom, aztán csodálkoztam, hogy valami itt nem stimmel. Még jó, hogy nem nekem kellett 6-kor rajtolnom, mert még erősen dekoncentrált voltam. Persze Yoyo sem volt még a helyzet magaslatán, háromnegyed 6-kor rohan ki a házból a kulccsal a kezében, hogy azt kinek kell odaadni. Senkinek, Cillagom, tedd szépen vissza a zárba. Gábor lefuvarozott minket a rajtig, gyorsan köszöntünk mindenkinek, aztán el is indult a mezőny.
Mi kocsiba huppantunk, és indultunk utánuk. Elkezdtem tömni a fejemet végre, közben a kocsiból szurkoltunk, Gábor pedig fotózott is. A mezőny elé mentünk, szurkoltunk, megint előre mentünk, szurkoltunk, kb. ez volt a menetrend Nemesgulácsig. Yoyo meg ment, mint a szél, még az emelkedőket is megfutotta. Őrült nő! A szél hideg volt, dzsekiben voltam egész az indulásig. Aztán Nemesgulácson végre én is elindulhattam. És kisütött a nap...
Az eleje egészen jól ment, Anikóval beszélgettünk, viccelődtünk. Nagyon meleg lett, úgyhogy locsolnom kellett magam minden ponton. Próbáltam okosan frissíteni, mindenhol egy keveset. Keszthelyig minden egészen jól ment, bár a frissítőpontot olyan messzire tették tavalyhoz képest, hogy kezdtem aggódni, hogy elmentünk mellette. Itt levest is ettem, aztán futottam tovább. Igyekeztem nem sokat vacakolni a pontokon, hogy nem menjen el feleslegesen az idő, ha már Yoyo olyan szép időt ment az első 43 km-en. 35 km környékén kezdtem kicsit megzuhanni, sokan elmentek mellettünk, egyéniek is, váltók is. Anikó próbált nyugtatni, hogy csak magamra figyeljek, de ez nem volt annyira könnyű. Balatonberénytől egyre gyakrabban kellett technikai szünetet tartani, lassabban ment a futás is. Máriafürdőn ettem egy kis tésztát, és Ebola meglepett egy citromos fagyival is. Köszönet érte!
Aztán Balatonfenyvesen elkezdődött a kemény harc. Kavarogni kezdett a gyomrom, és éreztem, hogy nem uralom többé. Róka koma győzött. Nem sokkal azután ért utol Véghatti, akinek elmeséltem, hogy elkésett, ha 2 perccel korábban érkezik, segíthetett volna, és akkor nem jön az orromon is az ebéd - ezt annyira nőiesnek találta, hogy majdnem belémszeretett. Még szerencse, hogy csak majdnem. Azt javasolta, hogy egyek kefírt, az majd segít - no de hát az nem volt a frissítőponton, így a paradicsomnál maradtunk. Jó is volt, vagy 500 méterig, ahol is úgy döntött, hogy mégse jó neki a gyomromban. Itt döntöttük el, hogy mégiscsak korábban váltunk Yoyoval, így gyors telefonos egyeztetés után megbeszéltük, hogy Alsóbélatelepen váltunk Balatonboglár helyett. A maradék 2 km-t megpróbáltam futva megtenni, mondván, vesztenivaló már nincs, de legalább érjünk oda hamarabb. Átpakoltuk a biciklis csomagokat, de már csak arra volt időm, hogy lehajítsam a cuccom a fűbe, mert a gyomrom megint alkotott. Megérkezett a paradicsom második fele - Gábor meg is jegyezte, hogy mi van, leltározok? Persze mindezt vagy 50 futó és szurkoló szeme láttára - sebaj.
Yoyo közben elvágtatott, próbálta behozni a lemaradást, szegény Anikó alig győzte utolérni. Mi megint kocsival mentünk előre, hogy szurkoljunk kicsit. Aztán Anfieldékkel egyeztettünk, és sikerült a szállásukon Siófonon lezuhanyoznom, ez sokat lendített a közérzetemen. Ettem egy vajas zsemlét is, sikerült bent tartani. Sikerélmény. Zamárdiban még bevártuk Yoyot, aztán előrementünk Kenesére a váltópontra, hogy pihenjünk kicsit. A kocsiban alvás nem jött össze, de legalább a lábam regenerálódott kicsit. Hajnal 5-kor kikászálódtam a kocsiból, és elkezdtem agyalni, mit is kellene a gyomromba pakolni, hogy legyen miből futni. Ettem egy pohár langyosnak is alig mondható levest a frissitőponton, és néhány háztartási kekszet. Közben bekönyörögtem magam a közeli játékterem mosdójába is, az enyhén illuminált állapotban levő srácok poénjai közepette. Közben elment Böki, nagyon jó állapotban, majd Mateve is, kevésbé jó állapotban, de bíztattam, hogy innen már biztosan beér. Szegény ő is a gyomrával küszködött. 6:15-kor aztán megérkezett Yoyo, nagy ölelés, és elindultam.
Hűvös volt és felhős. Ennek örültem, a szombati nap után sehova sem kívántam a napsütést. Anikó hamar utolért, megvitattuk az éjszaka történéseit, közben szépen teltek a kilométerek. A lábam teljesen rendben volt, meglepően jól. Fűzfőnél aztán feltűnt Farkas, aki elénk jött, hogy elkísérjen Tihanyig. Nagyon megörültem neki is. Kocogtunk, beszélgetünk. Almádiig rendben voltam, aztán ott egyszer csak hirtelen megint előjöttek az előző napi gondok. És még milyen messze volt Tihany! Yoyoka a telefonban megüzente, hogy vonszoljam a testemet, mert ő bizony nem fut többet. Megnyugtattuk, hogy innen már gyalog is beérünk szintidőre. Próbáltam futni, de párszáz méter után mindig elővett a hányinger, és tempós gyaloglásra kellett váltani. Az viszont legalább ment, 9:30-as km-eket tudtam menni. Mateve is hasonlóan haladt előttem, végül Alsóörs után értem utol az egyik frissítőponton, ahol Regővel is találkoztunk. Innen már végig Edittel gyalogoltunk együtt Tihanyig. Éhes voltam és hányingerem volt. Farkas beoszotta, hogy egyek kekszet, de egyszerre csak egyet. Igenis, értettem.
A kilométerek lassan teltek, ráadásul a Garmin is lemerült, fogalmam sem volt, mennyinél járunk. A füredi lekanyarodó után Anfieldék csapata szurkolt nekünk, állítólag jól néztünk ki. Milyen lehet, mikor rosszul? A tempónk még jó volt, de Füred után kezdtem érezni, hogy lassan nem látom az utat, és mindjárt beesek az árokba. Kértem Anikót, hogy gyártson nekem egy 3in1 kávét. Hideg vízből persze, mert más nem volt. Hát isteni volt. Nem tartotta jó ötletnek, de mi lehet a legrosszabb ami történhet? Maximum azt is kihányom. Szerencsére kicsit életre keltem tőle. Volt egy nagy pillanatunk Balatonfüred szélén, egy hatalmas Daedalon reklám. Hát csak azt sajnálom, hogy nem álltunk be elé egy közös fotóra Matevével.
Lassan, nagyon lassan telt az idő és a kilométerek. Próbáltunk futogatni párszáz métert, de csak a látszat kedvéért. Aztán végre elértük az utolsó pontot Tihany előtt. Anikó próbált bíztatni, hogy "innen már csak egy emelkedő", hát ööö, köszi. Nagy nehezen ott is felverekedtük magunkat, aztán az utolsó párszáz méteren már kerestük Yoyot, aki elénk jött a 3 üveg Kövidinkával. Matevét előre engedtük, aztán mi is befutottunk. És sírtunk. El sem hiszem, hogy megcsináltuk! 31:14:40 Aztán a célban az is kiderült, hogy harmadikok lettünk. Hát erre végképp nem számítottunk.
Még beszélgettünk kicsit a többiekkel, aztán elmentünk az eredményhirdetésre. Yoyoval még táncoltunk is a dobogón. Péter Attila meg is jegyezte, hogy inkább futnunk kellett volna gyorsabban. Utána aztán kifeküdtünk mindannyian, hiáby, 36 óra ébrenlét kicsit mindannyiunkat lefárasztott. Na meg a futás is.
Köszönöm Yoyonak, hogy végigcsinálta velem ezt az őrültséget, és Anikónak, aki kitartóan végigtekerte a távot, és közben segített, vígasztalt, bíztatott, etetett, szórakoztatott, és OTT VOLT. És köszönet Gábornak, aki autóval cipelt bennünket, hallgatta a nyirmogást, fotózott, szurkolt, csendben mosolygott a hülyeségeinken a bajsza alatt. És Farkasnak, hogy visszajött elénk, bár szegény több futásra és kevesebb nyirmogásra számított, de csendben, "Farkasosan" tűrte, hogy idén ez jutott. És Matevének, hogy az utolsó kilométereken együtt küzdhettünk. És mindenkinek, aki a két nap alatt ott volt, szurkolt, segített. Köszönjük! És gratula minden teljesítőnek! Kemény menet volt...
https://picasaweb.google.com/yoyooka/Videok
Hogy mi lesz jövőre? Arra még alszom egy párat. Egyben biztos vagyok: egyéniben nem állok neki.