48.5 km egy jégkrémért - az első ultratáv edzésen

Elméletileg fontos volt futnom egy hosszabbat az UB előtt. Szerintem nem (vagyis ennyire hosszút nem), de egye fene, ha már kitaláltuk... Még sosem futottam ultratávot edzésen, úgyhogy talán éppen ideje volt. (Persze ahhoz, hogy 3 hét pihenés és 1 hét edzegetés után, no meg 2 nappal véradás után nekivágjak - hát kell egy "kis" őrültség is. De abban nincs hiány.)

Eredetileg Anikó biciklis kíséretével terveztem a dolgot, de sajnos nem volt jó neki a mai nap. Vaciláltam, hogy elinduljak-e egyedül, aztán úgy döntöttem, csak megpróbálom. Tegnap este még Böki megígérte, hogy ha hazaért elém jön. Oké, még egy érv, hogy elinduljak, nem kell teljesen egyedül végigcsinálni. Reggel pedig Kovács Zsolti hívott, hogy a Panoráma úton becsatlakozik egy szakaszra - most aztán menni kellett, ha tetszik, ha nem.

Kicsit később indultam a tervezettnél, fél 11 körül. Mikor, ha nem a legnagyobb melegben? A hátizsákba bepakoltam mindent, amire szükségem lehetett - banán, alma, cola, víz, müzliszelet, bérlet, pénz, telefon. Persze a hátizsák sok bosszúságot okozott már a legelején - a kényelmesebb futózsákomba nem fért volna bele elég folyadék, így a nagyobbal indultam, amit csak a téli hosszúkon használtam eddig. A pántja sehogy sem akart jó lenni, a derékpánt is vagy túl laza volt, vagy túl szoros, folyton lifegett a hátamon, fogni kellett a derekamnál, ... Írtam is Bökinek egy sms-t 7 km-nél, hogy úgy jöjjön elém, hogy el tudja tőlem venni a zsákot, mert legszívesebben behajítanám az első árokba, a pulzusmérővel együtt. Ma valahogy az is kényelmetlen volt, csúszkált a jeladó, úgyhogy a Vámospércsi útra érve szépen eltettem a táskába. Épp elég volt a Garmin is.

Az első pár km nehezen telt, kínlódtam a táskával, tűzött a nap, a fejemen a kendő seperc alatt megszáradt. Amikor 5 km környékén először akartam inni, láttam, hogy a fél literes colámban alig 1 deci lötyög az alján. Nohiszen, úgy látszik a felrázódott cola + a nyomódás a táskában kilőtte a sportkupakot, így a cola a hátizsákban landolt. Szépen eláztatta a fehér csere-felsőm és a csere-zoknim is. Úgyhogy innen az biztos volt, hogy a térdzoknit nem tudom rövidre cserélni, mert colásban csak nem futnék. A Veres Péter utcán összefutottam Bökivel, épp nyiratkozni tekert, aztán haza, aztán jött elém. Megbeszéltük, hogy valahol a visszafelé úton találkozunk majd. A Vámospércsi út előtt a sarkon beszaladtam az abc-be egy coláért, hogy pótoljam a kiömlött mennyiséget. Az eladó néni már akkor megsajnált, mikor azt hitte, bringával jöttem, mikor megtudta, hogy futottam, no meg hogy mennyi a terv, teljesen ledöbbent. És rögtön aggódott is az egészségemért, hogy a cola biztosan jó lesz?

Innen a Panoráma útig nem sok említésre méltó dolog történt, csak annyi, hogy nagyon sütött a nap, és nagyon meleg volt, és a levegőben röpködő pihék támadását kezdtem nem szeretni. Épp a kereszteződés előtt jártam, mikor hívott Zsolti, hogy merre vagyok, 500 m múlva már össze is találkoztunk a Panoráma úton. Örültem nagyon a társaságak, hiszen beszélgetve azért könnyebben telt az idő. Kényelmes tempóban haladtunk, bár a kényelmes enyhe túlzás, mivel merőlegesen sütött a nap, semmi árnyék nem volt egész úton, így a kényelmesről inkább egy napernyő alatt heverés jutott volna eszembe, na de ne álmodozzak, futni jöttünk, vagy mi. Igazából 15 km-től már csak arra gondoltam, milyen jó lesz a Vekeri-tónál jégkrémet enni és befeküdni a hideg csap alá.

A tájház előtt nem sokkal mondtam Zsoltinak, hogy nem lesz ez így jó, forrt a fejem, égett a karom, és kezdtem nem találni az egyenest, így egy kicsit sétára kellett váltani. Szerencsére eszébe jutott, hogy van egy ivóvizes csap a tájház melletti parkban, úgyhogy rögtön gyorsabban kezdtem szedni a lábaim. Álltunk vagy 10 percet, mert először a fejemet dugtam a víz alá, aztán végighűtöttem a karom-vállam, ittam a hideg vízből, kulacsot töltöttem - majd ezt még kétszer megismételtem. Sokat segített, innen a Vekeri-tóig egészen megnőtt a komfortérzetem, és a kulacsból menet közben is tudtam locsolgatni a fejem. A lábam időnként kezdett lemerevedni, de küzdöttem, mert már ott lebegett a szemem előtt a hideg jégkrém. Ahogy odaértünk a tóhoz, berobogtam a wc-re , megint hűtöttem magam a csap alatt, aztán kicsit leültünk a hűvösben - Zsolti egy hideg sörrel, én pedig a jégkrémemmel. Utána ki a csaphoz, kulacstöltés, fejhűtés, és kimostam a kólás felsőmet is, aztán a nyakamba csaptam, hogy útközben hűtse kicsit a tarkómat. Aztán elindultunk visszafelé...

Itt kb. 10% esélyt adtam magamnak, hogy be is fejezem ezt a mai kalandot. Melegem volt, éreztem a napszúrás jeleit, utáltam a hátizsákot, meg amúgy is, ki az a nemnormális, aki ilyen időben akar ultrát futni?? Aztán nemsoká megérkezett Böki, elvette a hátizsákot, mindjárt könnyebben ment a futás is. Aszalódtunk tovább a napon, és szépen teltek a kilométerek. A tájházhoz újra betértünk egy fürdés erejéig, itt már 31 km-nél jártunk. Mindent kitaláltam volna, csak futni ne kelljen. Ettem egy müzliszeletet, ittam vizet, és Böki megkínált egy darab lángolt kolbásszal és paradicsommal. Na, ez volt a kánaán! Ezek a frissítőelemek nem jutottak volna eszembe, de életet mentettek, mert a sótablettát sikerült kihagynom a pakoláskor. Beszaladtam egy technikai szünetre az erdőbe, rögtön 2 kullancs is betámadta a térdzoknimat, de szerencsére időben levadásztam őket.

A friss víz hatására megint jobban ment a futás, de néha azért kételkedtem még abban, hogy sikerül befejezni. 33 km-nél Zsolti elköszönt tőlünk, innen hárman maradtunk: Böki, én, és a végeláthatatlanul hosszú út. A Vámospércsi úton többször belesétáltam, de csak azért, mert tudtam: most már tényleg végigmegyek, végig akarok menni. Böki készségesen adogatta a vizes kulacsomat, és biztatott, hogy egyek is. Megettem a második banánt is, aztán a Veres Péter elején az almát is. És futottam. Az utolsó 8 km könnyen eltelt, nem is gondoltam volna. Persze közben a levegő is hűlt, végre...

Hazaérve a ház előtt nyújtottam kicsit, de kissé nehezen sikerült feltennem a pad támlájára. A lépcsőn azért majdnem normálisan feljöttem. Így fürdés és 2 tényér húsleves után pedig egészen vidáman vagyok. Most viszont alszom egy nagyot, mert azért kicsit elfáradtam. Én nem mellékesen rendesen leégtem, az főleg az orrom és a vállam. De ettől szép a futás.

Egy ultrahosszú hétvége margójára...

Négy hét alatt csak sikerült összehozni. Hiába na, hosszú beszámolóhoz idő kell...

 

A versenyszervezők jóvoltából igen sűrűre sikeredett az április 16-17. hétvégém, de bánja a fene, végül is én nem tudtam dönteni - legyen hát mindkettő. Szombaton Sárvár 12 órás futás, vasárnap Bécs félmaraton.

Péntekre szabadságot vettem ki, reggel szépen bepakoltam az összes futócuccom (biztos, ami biztos, -10 és +30 fokra is felkészülve), aztán irány a vasútállomásra. Sikerült utolsó pillanatban jegyet vennem, és egy remek sprinttel elérni a vonatot - mindezt egy hátizsákkal és egy 90 literes sporttáskával. Cegléden Véghatti már várt az állomáson, a kocsiban rögtönzött városnézést is tartottunk. Megvendégelt egy remek vegetáriánus spagettire, aztán elindultunk kocsival Pest felé. Itt felvettük még Molnár Petit is, és hármasban autóztunk tovább Sárvár felé. A fiúk néha meggyanúsítottak, hogy elaludtam, pedig csak figyeltem a mélyenszántó diskurzust a futótársadalom történéseiről.

Este 7 körül értünk a Tinódi fogadóhoz, gyors rajtszámfelvétel után sikerült üdvözölni a többieket is és pár szót váltani mindenkivel. A krumplistésztáról sajnos sikerült lecsúsznom, de a sárvári csodatortát sikerült megkóstolni. Utána gyors lepakolás a szálláson, és csatlakoztunk a többiekhez az étteremben. No persze ez nem ment olyan könnyen, mert az egyszerű utat is sikerült elnézni, és vezényletemmel tökéletesen eltévedtünk. Gyanús volt, hogy a házszám sehol sincs még, de a város elfogyott. Aztán sikerült megtalálnunk a jó utat, és ettünk egy olyan, de olyan vacsorát, hogy "hét nyelven beszélt". Vacsora közben Makai Viki megkérdezte, hogy ki tud a lányok közül parkettát fonni. Még el is gondolkoztam, hogy ezek a 24 órás után még lakást felújítanak? Utána esett le, hogy a versenyre szeretne magának futós frizurát.
Vacsi után még szöszmötöltünk kicsit a szálláson, aztán nyugovóra tértünk. Murphy törvényei alapján az alszik el először, aki horkol. Berzsóval épp megállapítottuk, hogy szegény Vera (ő aludt Jocival egy szobában), mikor kopogást hallottunk az ajtón. Vera volt, bekéredzkedett közénk harmadiknak, hogy tudjon aludni is az éjszaka. Sok jó ember egy ágyban is elfér.

Reggel fél 8 körül keltünk, a többiek fent reggeliztek, én a hozott táplálékból csináltam magamnak szendvicseket. Aztán vissza a szobába, elkezdtem felöltözni. Valahogy sehogy sem akart az a kezembe akadni, amit fel akartam venni. Felvettem a szuper új kompressziós térdzoknim, rövidnadrágot, ujjatlan felsőt, rá egy hosszúujjút, és még egy széldzsekit. A cuccaim nagy részét kikészítettem egy kis zsákba Hankáék asztalához. Aztán lassan eljött a 10 óra, és felsorakoztunk a rajtnál...



A széldzsekimet már az első körben kihajítottam Berzsónak, ezt pár kör múlva követte a hosszúujjú felsőm is. Beálltam egy viszonylag kényelmes tempóra, és róttam a köröket. 20 km-ig leginkább csak ittam, kólát és iso italt. Utána egy kör gyaloglás közben megettem egy megsózott bébiételt és egy fél banánt is. A tempó még mindig jó volt, szépen gyűltek a km-ek, időnként egy-egy rövid technikai szünetre álltam ki (a pályaszállás előnyei), ezeket leszámítva végig a pályán voltam. Igyekeztem valami rendszert vinni az étkezésbe, ilyenkor mindig gyalogoltam egy kört. Du. 4 óra körül ettem egy szendvicset, amit Berzsó csinált, valamikor a banán másik felét, illetve még 2 müzliszelet fogyott el a verseny alatt. Közben a frissítő asztalokról időnként felkaptam egy-egy darab almát vagy narancsot, hogy ne kelljen annyit innom, mert nem szeretem, ha lötyög a hasamban. Magnézium és kalcium ampullát is vettem be, hogy ne görcsöljenek le a lábaim. Persze a magnézium áldásos mellékhatása, hogy meghajt. Nehogy már véletlen minden jó legyen.




Este fél 7 körül állt be a hiszti, elkezdtem számolgatni, hogy kijön-e a 90 km a végére. Aztán inkább nem számolgattam, gyalogoltam pár kört. Valahogy nem jött a futhatnék. Kicsit görcsöltek a lábaim, de nagy bajom igazán nem volt, inkább csak a futni akarás hiányzott. Yoyooka is megérkezett közben szurkolni, gyalogolt velem egy kört, akkor tudatosult benne az UB 26 órás szintidő. Rögtön elővette az aggódókáját. Aztán 8 körülre összeszedtem magam. Igazából a futás jobban ment, mint a gyaloglás. Igyekeztem kihozni a lehető legtöbbet a maradék időből. A 80 km-nek nagyon megörültem, innen már új egyéni csúcs, az biztos. Közben besötétedett, a levegő is lehűlt. Az utolsó kör közeledtével keresni kezdtem Farkast, mert a verseny előtt megbeszéltük, hogy az utolsó kört futja velem. Aztán egyszer csak ott állt a parkolónál, már várt. Még 5:40 volt hátra, mikor áthaladtunk a célkapun. Közben Anna is utolért minket, hozott egy nagy kabátot, és futott velünk. Éreztem, hogy valahol jó messze leszünk, mikor megszólal a sziréna. Majdnem az utolsó kanyarig jutottunk.
 

86,4 km lett a vége, új PB!

A sziréna után elbúcsúztunk Farkastól, hadd menjen tovább a második 12 órájára, aztán leültem a járdaszegélyre, amíg körbeértek a kerékkel, hogy lemérjék a tört körömet. Közben Anna legyúrta a vádlimat és rám adta a naaaagy vastag kabátot. 20 perc alatt aztán odaértek Gyuláék, és felkelhettem a járdáról. Elindultunk Berzsóval a szállásra. Valahogy étvágyam egyáltalán nem volt. Felhívtam Edzőbát (Gábort), hogy merre jár. Ahhoz képest, hogy délután 4-re ígérte magát, még bőven úton volt. Lezuhanyoztam és elmentem a masszőrökhöz is. (A 2 évvel ezelőtti tapasztalatok alapján nem mertem a masszázs után zuhanyozni, mert a masszázskrémtől akkor is majdnem leégett a bőröm. ) Éjfél után megérkezett Gábor is, fél 1 körül elmentünk aludni.

5 órakor szólt az ébresztő, egész éjszaka sikerült vagy 1 órát aludnom összesen. Igyekeztem halkan összeszedni a cuccaim, hogy Berzsót ne ébresszem fel. Kicuccoltam a másik szobába Gáborhoz és Jocihoz. Hamar összekészültem, negyed 6 körül már sétáltunk az autó felé. A kocsiban betoltam 3 banános-nutellás palacsintát, amit Gábor gyártott, meg asszem egy banánt. Sopronban még megálltunk Eurot váltani, aztán lassan átértünk Ausztriába. Orsit hívtam, hogy fél 8 körülre ott leszünk, megbeszéltük, hogy megvárnak a szálláson. Na ja, ha minden olyan egyszerűen menne. Előttem volt a Bécs térkép, kerestem az autópálya lehajtót, de sikeresen benéztük a dolgokat. Mire lejöttünk az autópályáról, már túl is mentünk Bécsen. Orsival megbeszéltük közben, hogy kimennek a rajthoz és majd ott találkozunk. 8:10-re sikerült odaérnünk a szállásra, gyorsan eldaráltam a recepciós hölgynek, hogy majd becsekkolunk a futás után, csak adjon gyorsan egy kártyát a csomagmegőrzőhöz, mert nekünk sietnünk kell. Szerencsére futócuccban voltam, így gyors mosdó és már rohantunk is Gáborral a metró felé. A metrón még megettem egy müzliszeletet, aztán becéloztuk a rajtot. 8:45-re már oda is értünk az Orsival megbeszélt találkozóponthoz. Bevágtattam még gyorsan a hotel mosdójába, rajtszám fel, póló kicserél, Gáborra sóztam az összes cuccom, és beálltam a rajthoz. Hát, kicentiztük alaposan, az biztos.

Tervem az nem volt, csak valahogy érjek célba a 3 órás szintidőn belül. Vagy kívül. Az elején sikerült nagyon beindulnom, 6:40-es és 6:20-as km-t sikerült futnom. Az lett a terv, hogy futok 11 km-ig, ahogy tudok, aztán ha nagyon muszáj, hát onnan csak begyaloglok majd a célig. 5 km-nél a Práterben kezdtem érezni, hogy nekem bizony korog a hasam. Hiába, az este a 12 órás után nem vacsoráztam semmit (pedig vélhetően nem sok minden volt a végére a gyomromban), a reggeli pedig szintén nem sikerült bőségesre. Amatőr!

Úgyhogy innen új taktika kellett, mert 15 km-ig semmi szilárd táplálék nincs a frissítőkön, ezzel tisztában voltam. Ezért minden frissítőponton ittam iso-t, közben pedig a nálam lévő 3 decis kólát is betermeltem. Az útvonalat szinte már kívülről ismerem, alig vártam, hogy odaérjek a 15 km-hez. Meg is ettem rögtön 3 darab banánt. Persze az időközben elfogyasztott rengeteg folyadék hatására a 16 km-nél lévő toitoi mellett nem tudtam csak úgy elfutni. Aztán az utolsó 5 km is gyorsan eltelt, persze lassultam, de gyalogolnom végül egyáltalán nem kellett, ennek nagyon örültem. Az utolsó km-en kinyitottam a zászlót valami számomra teljesen hihetetlen tempóval száguldottam a cél felé.

Beértem, 2:39:18 - és abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.

Összeszedtem a befutócsomagom, megkerestem Gábort, és leheveredünk a parkban a fűbe, amíg vártuk a többieket. Közben megérkezett Mira is. A befutócsomagból megettem pár dolgot, de a gyomromat a sültkolbászos hotdogra élesítettem. Mikor láttam, hogy Orsi nemsokára érkezik, elégyalogoltam, és a kezébe nyomtam a zászlót a befutóhoz. Zsolt vagy 100 méterrel mögötte jött, neki Mira zászlóját adtam oda, és elkezdtem futni mellette, hogy ne gyalogoljon. Aztán mikor végre együtt volt a csapat, elindultunk megtömni a hasunkat a hotdoggal - bár Zsoltot sokkal jobban érdekelte a sör. Később visszamentünk a szállásra, zuhany, hajmosás, és vissza a városba vacsorázni. A szokásos pizzériánkat néztük ki, én addigra már olyan éhes lettem, hogy levest és lasagnét is ettem. Mira kitalálta, hogy gyalogoljunk haza az étteremtől, de erre mi csak egy megálló erejéig voltunk hajlandóak, úgyhogy az ötlet egyetlen szenvedő alanya végül Zsolt lett. Este azt hiszem, senkit nem kellett altatni. A szállásunk természetesen a harmadik emeleten volt, lift nincs, lépcsőzzetek, gyerekek.



Hétfőn reggel Orsival kacsamód levánszorogtunk a harmadikról, elmentünk reggelit szerezni. 10 körül aztán elindultunk Orsival és Gáborral Pestre. Az autópályát könnyebb volt megtalálni, mint odafelé lekavarodni róla. Pestről aztán vonatoztunk hazáig, valamikor kora este már itthon is voltunk. Hogy mi bosszantott az egészben? Hogy keddre már egy nyamvadt kis izomlázam sem volt. Hát mennyit fussak még, hogy legyen??

Amilyen őrült ötlet ez a hétvége volt, akkora élmény lett a végére. Nem mondom, hogy ilyet soha többet, de azért remélem, hogy jövőre nem egy hétvégén lesz megint a két verseny...