Kinéztem, beneveztem. Mikor a család lemondta a kisérést-szurkolást, gyorsan írtam Yoyoo-nak, hogy van-e náluk hely. Szerencsém volt. Reggel 7-kor vettek fel minket Galoppal (aki addigra már napozni próbált és minden egyéb módon felmelegedni) Hűvösvölgyben. Útközben a GPS vicceskedett kicsit, de aztán rátaláltunk az útra, és legurultunk Veszprémbe. Menet közben pedig a balatonosokat bosszantottuk telefonhívásokkal.

Veszprémben Gábor örült, megvolt a tavalyi parkolóhelye, mi is örültünk, mert így jó helyre kerültek a cuccaink. Rajtszámfelvétel közben meghallgattuk, hogy mit nem szabad, aztán még tömtünk egy adag táplálékot a fejünkbe. Yoyooval a WC-t is meglátogattuk, én konkrétan bármit szívesen csináltam, csak ne kelljen még öltözni, mert kabátban is szétfagytam. Aztán csak átöltöztem, és beálltam a rajthoz.

Az első körben kiderült, hogy itt nagyjából felfele és lefele van, egyenes az nem sok. Meg szép a díszkő, szép, de azon futni annyira nem. (Ezt észrevenni 2 óra elég volt.) Igyekeztem egyenletes tempót tartani, de ilyen pályán ez nemigen akart összejönni. Talán a 2. körben álltam be Lencsés Éva néni mellé, és a következő 2 órában együtt futottunk, nagyon jót beszélgettünk közben. Időnként a lánya is futott velünk, de ő néha ellépett tőlünk. Később szétváltunk, én kicsit visszaettem a tempóból, Éva néni kicsit többet, de szembemenet integettünk.

Innen nagyjából egyedül futottam, egy kicsit néha Panferikkel aki hol megelőzött, hol visszaelőztem, meg Galopp is beállt mellém vagy 100 méter erejéig. Yoyoo csak gyűrte, gyűrte a köröket, kemény ez a csaj, mint a díszkő. Gábor folyton feltűnt a pálya különböző részein, és fagyott kézzel fotózott. (És a 3. körben segített feltúrni a 2 táskám a rövid felsőért, ami persze legalul volt.)

A 3. órában megfordult a fejemben, hogy kiállok, (nem tartottam normális dolognak, amit a talajzat és a lejtő művelt a lábammal - és emlékeztem a másfél évvel ezelőtti lejtős kalandomra a BéBu befutón), de pár nyöszörgős kör után lebeszéltem magam róla. Galopp mindig magyarázott valamit, mikor lekörözött vagy szembejött, pl. jó lesz ez, meg gyerünk, meg tartalékolj, Gábor megjegyezte, hogy folyamatosan fotózni fog, és akkor folyton mosolyognom kell majd.
Közben számolgattam, hogy a terv nem lesz meg, úgyhogy nem vágtattam különösebben, féltettem a lábamat. De futottam. Végig. Néha lassabban, néha gyorsabban, de az első ultrám, amibe nem gyalogoltam bele. Ha másért nem is, de ezért beírtam egy pirospontot az üzenőfüzetembe.
AZ utolsó órában azért összeszedtem kicsit magam, igyekezem nagyjából normálisan mozogni. Még mosolyogtam is, és számolgattam a perceket és köröket, hogy mennyi van még. Úgy saccoltam, hogy 47 km lesz a vége. Az utolsó 2 körben már kicsit rákapcsoltam, vesztenivaló már nem volt. Persze csak mértékkel. Közben láttam Galoppot érdekes pózban állni az út mellett, miközben azon tanakodott, hogy ez meg honnan jött, mármint amit épp viszont látott. Vigyorogtunk egyet, és futottuk tovább a maradék 6 percecskénket. Még 4 perc körül volt hátra, amikor bevágódtam a versenyközpontba. Na, megálljak, vagy menjek tovább? A célkapunál Steve és Zsóka szurkoltak, Steve még odaszólt, hogy na még egy kört, 5 percest, közben a Révi féle maratonhoz szurkolós szám szólt a hangosban, vigyorogtam és megtoltam. Az emelkedőhöz érve 5:05 tempót mutatott az óra, felfelé is csak 5:40-ig kúszott fel, egy megelőzött sporttárs meg is jegyezte, hogy a rakéták? Mondtam, hogy nem tudom mi ez, de hogy miért csak most került elő? A vége 48.02 km lett. Magamhoz hű maradva, a lefújás a pálya túlsó végén ért utol. 20 perc alatt oda is értek a szervezők, addigra az ott rekedt sporttársakkal szétfagytunk a szélben, de aztán megjelent Galopp is a kabátommal, ezzel megmentve az életemet. Visszaballagtunk a versenyközpontba, kaptam egy pohár forró teát Zsókától, gratuláltunk egymásnak a többiekkel, telefonoztam (az egész nap halk hangosbemondó most persze úgy szólt, hogy egy szót sem lehetett kb. érteni), aztán felkaptam én is egy lángost, és elkezdtem betermelni.

Ez kisebb nehézségekbe üközött, mert úgy remegett a kezem, hogy folyton ki akart esni belőle a finomság, és féltem, hogy az egész fejem tejfölös lesz. Viccesen nézhettem így ki, futónadrágban, tavaszi kabátban és remegő kezekkel lángost falva. Gábornak láthatóan tetszett a mutatvány, de sajnos mozgóképként nem tudta megörökíteni. Aztán átöltöztem, vagyis félig, mert a futónadrágot nem volt merszem 2 másodpercre sem levenni, inkább ráhúztam a farmert is. Így már majdnem elég meleg volt. Aztán eredményt hirdettek, kaptunk szép vázát, meg tapsot, összepakolásztunk, búcsúzkodtunk és hazaindultunk. Na, itt ültem le először, másfél órával a vége után. A kocsiban kielemeztük, hogy Galopp mit nem csinált jól, és milyen unalmas is lenne, ha egyszer mindent jól csinálna, megint telefonoztunk a balatonosokkal, örültünk, hogy maradt lábunk, aztán hazaértünk Pestre. Yoyooék bevittek a Moszkva térig minket, hogy tutira elérjem a vonatot hazafelé. Külön, köszi, érte! Majd ezek után jót mulattak az igen érdekes járásomon, én pedig örültem, hogy szereztem nekik pár vidám percet. A villamosig még Galoppal megtaláltuk a 3 lábú ember elveszett zoknijait, aztán elköszöntünk, és megcéloztam a vasútállomást. Aztán egyszercsak hazaértem. Vasárnapra már szerencsére nem fájt semmi, majd valamikor futni is fogok, de ma még nem.