A 2013-asra menni kell. Nincs mese. Tavaly kihagytam, és ott is hagyta az űrt maga után. A bécsi maraton minden évben egy fix pont nekem, szinte olyan, mintha haza járnék oda. Ismerem a pálya minden szögletét, az összes kanyart, a frissítőpontokat, a zuhanyzós korlátokat, az eltaposott műanyagpoharakat, az iso italtól és banántól ragadó aszfaltot a frissítőpontok környékén. A "forza Italia" kiáltásokat a magyar zászló láttán, a "hopp-hopp" szurkolásokat, a császármorzsa ízét, a hatalmas embertömeget a rajtnál, a kígyózó sorokat a toitoi-ok előtt, a bemelegítőkrém illatával fűszerezett levegőt, a rajtnál borsónyira összeszűkült gyomor érzését, a libabőrt ahogy elrajtolunk a klasszikus zenére...
De ne szaladjunk ennyire előre...
Felkészülés - jobban mondva fel nem készülés :)
Hát na ez az, ami nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem. Talán augusztusban küldtem el a nevezésem, és mondtam ki hangosan is: ezen márpedig ott leszek. Na ja, de készülni sem ártana. A megelőző egy évben többet lazsáltam mint futottam - persze néha elmentem kocogni egy kicsit, de korántsem a korábbi edzésmennyiséget végeztem. Mi több, 20 km fölé nem is nagyon merészkedtem 2011 ősze óta. Aztán augusztusban jött az Őrült futás, amire nem lehetett teljesen felkészületlenül menni, így elkezdtem újra rendszeresíteni az edzéseket. Na ne essünk túlzásokba, éppen 10 km-ek alatt (meg jóval alatta, 4-5 km-eket). Persze az őrültködés után fájt is mindenem, bár tény: nem a 8.5 km futás merített ki, sokkal inkább a kúszás-mászás és társai. Na de innen aztán edzés, keményen. Vagy puhányan. ;)
November elejére el is jutottam odáig, hogy beneveztem a nagyerdei Oxigén félmaratonra, amit sikerült is 2:20 alatt teljesíteni. Fájt is utána minden, de éreztem, legalább elindultam valamerre. Még ki is tűztem, hogy 2012 végére elérem az éves 1000 km-t. Csak azzal nem számoltam, hogy december elején 2 hétig beteg leszek. Sebaj, a 900 is szép szám. :)
Januárban aztán jól megöregedtem, így időszerű volt lefutnom egy harmincast. Időszerű, ámde korántsem egyszerű - időnként még ésszerűnek sem találtam. De jött Farkas, hogy fusson velem, Böki meg jött bringával, hogy röhöghessen, amikor elkezdtem 24 km után hisztizni, és 5 percenként megállni frissíteni. Az utolsó 2-3 km olyan gyötrelmesen ment, hogy rettentően tudtam örülni, hogy "csak" 30 éves vagyok. És ha nincsenek ott a iúk, akkor tuti letagadok pár évet - és pár km-t. :) Szóval örök hálám Nekik, hogy ott voltak, és nem hagyták, hogy feladjam.
Utána voltak nagyon jó terveim. Meg egy nem tervezett fűtés és melegvíz leállítás a házban. Meg egy influenza, ami 2 hétre megint elküldött futásmentes fetrengésre. Meg egy márciusi hóviharos hosszú hétvége, amikorra a hosszú, 30 feletti futásomat terveztem. A március végi Rotary félmaraton 2:29-re sikerükt, és még jól sem esett. (Jó, 2 fok volt és erős szél, de a lábaim sem akartak vinni.) Minden adva volt, hogy sikeresen ne fussam le ezt a maratont. De hát én lennék, ha ennyi rá nem készüléssel nem indulnék el? :D
Verseny előtti pánik - behülyülés - mindenki agyára menés
Igen, ilyen is volt. Janikóval az utolsó héten már szinte csak erről beszéltünk, hogy mi lesz, hogy lesz, jujjdeigzi, mikormegyünkmár. A fiúk - Zoli és Sanyi - meg csak mosolyogtak a két zakkant csajon. :)
A Bécs térképemet elnyelte valami fekete lyuk, még utolsó pillanatban rendeltem egyet a neten. Hát nehogymá' ne legyen egy kabala térképem, amire be van firkálva a maraton útvonala a km jelzésekkel. :)
Utolsó nap mindent odakészítettem - optimista hozzáállásomat mutatja: leukoplast, térdrögzítő, fásli, hasfogó. :D Persze nem maradt itthon a sótabletta, a kabala karkötők és a zászló sem.
Indulááááás
Szombaton hajnal 5-re jöttek értünk Sanyiék, hogy még a csúcsforgalom előtt átérjünk Pesten. Ez sikerült is, bár a GPS szerint nekünk mindenáron Szlovákián keresztül kellett volna menni. Nemnem, köszi, mi mennénk az M1-en. :) Bécsben már jól feltalálta magát a kütyü, simán odanavigált a szállásra. Csomaglepakolás a megőrzőbe és tünés az Expora.
Na a metrón már kezdtük érezni, hogy itt valami futás lesz. Mindenhol rajcsomagos emberek szaladgáltak. A rajszámunkat viszonylag hamar megkaptuk, utána a chipet Anikónak, végül a rajtcsomag, és kész is voltunk. Mivel a tésztapartyig még bőven volt idő, elindultunk felfedezni Schönbrunnt.
Utána irány a tésztaparty, mert már kezdett éhes lenni a csapat. Végre személyesen is megismertem Marlene-t, akivel már pár éve levelezgetünk a maraton miatt (ő koordinálja a Friendship Runnereket), illetve találkoztam pár rég látott Friendship Runner társsal. Jó ez a futónagykövet dolog, igaz, hogy csak évente egyszer találkozunk egy rövid időre, mégis akkora ölelésekkel üdvözöltük egymást, mintha évekig egy osztályba jártunk volna. :) A színpadon persze sikerült folyamatosan rossz helyre állnom, úgyhogy össze-vissza helyezkedtem, minden képen máshol vagyok. :D
Utána szétnéztünk célterület környékén, szereztünk Bécs maraton logós fél literes műanyag söröspoharat :) , aztán végre megcéloztuk a szállást, és elfoglaltuk a szobánkat. Nagyon jó kis 4 ágyan szoba, szerencsére csak 2 emeletet kellett lépcsőzni. :) Utána másnapra reggeli-beszerzés, majd egy külön vacsora-túra, ami alatt háromszor oda-vissza végigjártuk a Mariahilfer Strassét, hogy mindenki jóllakjon. Sikerült az egész napi mászkálással úgy lefárasztani magunkat, hogy Anikóval átmozgatni már sem kedvünk, sem erőnk nem volt. :)
Good morning, Vienna!
Vasárnap reggel 7-kor ébresztő. Ugyan már az ablakpárkányba volt készítve minden, de tényleg MINDEN ami nekem másnapra kellett, mégis, szinte ide-oda kapkodtam, nem tudtam, mihez nyúljak, mit vegyek fel először, mit ne felejtsek el. A végén már a fiúk szóltak, hogy ideje lenne menni reggelizni, mert el fogunk késni. Gyorsan betoltam 2 szelet szendvicseknyeret, meg tettem oda kólát és kekszet a rajt előttre. Anitáék már az ablakon kívülről integettek, hogy ők már mennek. Mi is lassan összeszedtünk mindent, és irány a rajt. Na már a metrón sem votl semmi a tömeg, de amit lent a hídon láttunk, azt nem lehet elmesélni. Hömpölygő embertömeg. :) Gyorsan ki is néztem egy rövidnek tűnő sort a toitoi-oknál, de hiába álltam be háromnegyed 9 előtt, már rég ellőtték a rajtot, még mindig várakoztam. Anikót nyugtattam, hogy bőven van még időnk, de láthatóan haladt előre a tömeg. Szerencsére egy magyar srác előreengedett, aztán gyorsan be is vágódtunka tömegbe. Átálltunk a bal oldali rajthoz, mert ott még lassabban haladt a sor, és viszonylag a mezőny közepéből tudtunk rajtolni.
Csak nyugiban...
Ennyiszer még sosem mondogattam, hogy lassabban, lassabban, ne vigyen el a tömeg. Szegény Anikót is visszafogtam, mert tudtam, hogy nekem dupla annyi lesz a táv, és ha félmaratonig kihajtom magam, akkor a vége nagyon keserves lesz. Szépen városnézős tempóban haladtunk. 9 km környékén Nicolék szurkoltak, de jó volt látni őket! A frissítőknél ittam, ahol már volt banán is, ott ettem is. 16 km-nél megjegyeztem Anikónak, hogy lehet meg kéne húzni ezt a maradék 5 km-t és kiszállnom félmaratonnál. Ő meg azt mondta, biztos csalódott lennék, ha kiszállnék. Hát innen odaült a 2 kisördög a vállaimra. Igen, nem egy angyal és egy ördög: két kisördög. Holtpont 16-nál, na jól nézek ki. Ha kiszállok, csalódott leszek. meg hát maratont futni jöttem, vagy mi. De mi van, ha 30-nál fájni fog, onnan már nem fordulhatok vissza, és nagyon messze lesz még a vége. Dilemma eldöntése: ha a 20 km-es frissítőponton lesz iso (15-nél nem találtam, ami valószínűbb, hogy a bambaságomnak köszönhető, mint annak, hogy elfogyott), akkor továbbmegyek. Volt iso. :)
Itt kettévált a mezőny, úgyhogy Anikó kezéba nyomtam a zászlót és mondtam, hogy innen már nyomhatja. Úgy el is tűnt pillanatok alatt, hogy csak lestem. :D Innen egyedül maradtam. Féltem, hogy ha lecsatlakoznak a félmaratonosok akkor nagyon egyedül fogok maradni (előjöttek a 2010-es záróautóval versenyzések, de akkor 20 perccel később voltunk féltávnál). Szerencsére ahogy körbenéztem, sokan voltak körülöttem. Megnyugodtam. Csak kicsit, nem nagyon. Minipánik. :) Meleg volt. A hosszú tél után ez is fejbevert miket. Mindenhol ittam, ahol adtak (víz + iso felváltva), 22 km-re elfogyott a nálam levő 2.5 dl kóla is, úgyhogy a flakonomat utántöltöttem vízzel. Kezdtek feldagadni a kezeim, úgyhogy egy sótablettát is magamba gyötörtem 25 kmnél. Sokat ittam, de folyamatosan szomjas voltam. Valahogy azt terveztem magamban, hogy 30 km-ig valahogy (hason csúszva, négykézláb :) ) eljutok, onnan meg "majd lesz valami". Olyan kis optimista voltam. :D
Aztán a majd lesz valami az lett, hogy egyszer csak ott voltam 30 km-nél, és még tök jól voltam. Aztán 32-nél, és még mindig jól voltam. Ezen a szakaszon egészen olyan 35 km-ig elég sokszor jött szembe a mezőny, ez jó volt (főleg, mikor a mögöttem jövők jöttek szembe, és láttam, hogy ég milyen sokan vannak :) ). 34 km körül összetalkálkoztam Eszterrel, nem volt jól, nagyon betett neki a meleg, de küzdött. Úgy búcsúztam el tőle, hogy futok, amíg bírok, de majd biztos utolér. Mert tuti nem bírom végig futni. Hívtam Zolit, hogy Anikó indulhat szemből (úgy volt, hogy 39-nél vagy 40-nél találkozunk és még fut velem kicsit), mondta, hogy már elindult, és 38 km körül fog várni. Addig mrá csak 2.5, de jóóó. És még mindig tudok futni! :)
Már messziről integettem Anikónak, ő meg beállt mellém, és beszélt, és beszélt, én meg bólogattam és bólogattam. :) Éreztem, hogy innen már nagy baj nem lesz, mert a lábaim még visznek, és annak ellenére, hogy még mindig szomjas vagyok, más bajom nincsen. (Megittam olyan 4-5 liter folyadékot a verseny alatt, meg vagy 2-t utána, de csak csuklottam, meg a végén a vacsorát nem tudtam megenni, úgy tele volt vízzel a hasam. :) ) A fiúk vártak minket 40 km előtt, találtak maguknak egy szimpatikus padot a szurkoláshoz. Innen már nem volt messze a cél. Csupa ismerős utca, egyre több szurkoló. Ahogy rákanyarodtunk az Opera előtt útra, már mindenki hangosan szurkolt. Kihúztuk a zászlót (a szokásos "Forza Italia" most sem maradt el :)), szerencsére a mikrofonos fickó az Operánál rájött, hogy mi a másik szomszédok vagyunk. :) Most külön örültem, hogy az utolsó 500 méteren már 100 méterenként számotlak vissza a táblák, hogy mennyi van még hátra. Anikó kifutott a kordonon kívülre, megbeszéltük, hogy a kijáratnál találkozunk. Én pedig rákanyarodtama célegyenesre. És boldog voltam. Nagyon boldog. Hát helló, megint itt vagyok. Hatodszorra lépem át ezt a célkaput. És sikerült a maraton. Hetedszerre. Akárki akármit mondott is, én célbaértem! :)
5:12:31 lett a vége, ami lehetett volna jobb is - ha készülök rendesebben - de még így is a legjobb bécsi időm (a maratonok közül pedig az 5. legjobb - vagy 3. legrosszabb, ahogy tetszik. :) ). Egyszer ki kellene már használnom jobban ezt a pályát, és futni egy tisztességes maratont. Talán jövőre. ;)
Izomláz? Volt, vagy 2 napig. Lábujjak 10 - lábujjkörmök 8. ;) Boldogságfaktor: 110%. Jövőre ugyanitt? Remélem! ;)
Tanulság? Van 2 futólábam, amik úgy látszik még mindig elvisznek mindenhová. És van egy futószívem, ami akkor is visz tovább, ha az agyam nem hiszi el. :)
Gratulálok hozzá, jó hangulatú futás lehetett, és örülök, hogy ismét futsz ilyen hosszúkat! :)