A legutóbbi fellángolásomkor (annak is van már vagy három éve) motivációként kaptam egy hosszú és egy térdnadrágot a futáshoz. Plusz a Decathlonban egy K......i márkájú cipőt, amiről azt illik tudni (legalábbis most újra elolvastam a címkéjét a polcon), hogy heti egy alkalommal, aszfaltra, kb. 40 perces futáshoz ajánlják. Az akkori fizikai és mentális állapotomhoz ennél jobb cipő nem is illett. Szegény pára persze nem kapta meg a hozzáillő terhelést, legalábbis ez év júniusáig. Leginkább farmerhoz hordtam ősszel, tavasszal, vagy (futás nélküli) sportcipőként tengette napjait, a gyöngyvászon is kilyukadt rajta. Az elmúlt két hónapban azonban belenyomtam kb. 200 km-t, és úgy gondoltam, hogy kijár nekem egy futócipő, megelőlegezve jelenlegi (és várhatóan jövőbeni) elhivatottságomért.

Mivel mindenki postaládáját teleszórják reklámlapokkal, a L..l-ben vettünk egyet cirka 6ezer forintért. Végül is ez egy ár- és futáskategóriával feljebb lévő lábbeli. ...nek tűnt. Felvettem gyalogláshoz, hogy egy kicsit betörjem az új lovamat, de ő törte fel a sarkam. Valahogy nem akartunk barátkozni. Aztán felvettem rövid futáshoz 2-3 alkalommal, de nem az igazi. A tegnapi 5 km-hez is ezt használtam, de dögnehéz! Húzza lefelé a lábamat, mintha súlyokkal a bokám körül futnék. Azt hiszem, a következő beruházásig vissza kell térnem Kalenjihez. Könnyű, bejáratott/széttaposott jóbarát.

Azonban a Decathlonban tett egyéb beszerzéseket, úgymint technikai pólót (tök jó, leárazott volt), rövid (férfi) futónadrág - miért van az, hogy a női futónadrág, ugyanaz a minőség 3 ezer forinttal drágább??? - már megelégedéssel használtam, valamint az őszre vásárolt hosszú ujjú futófelsőnek is nagyon örülök és naponta megsimogatom. Még egy jó kis cipőre vágyom...!

Mindenesetre Kalenjit viszem vasárnap a Nike ligetkörre. Már úgy összeszoktunk.

Az előzőekben említett 3 csemete  - egy félfelnőttkamasz, egy kiskamasz-lány meg egy 8 éves, akin - amikor az előző kettőtől ellesett  kamaszallűröket előadja/utánozza - nem tudom néha sírjak, vagy röhögjek - hadba (sportba) állítása is folyamatban van.

A legnagyobbnak 2 nyarába telt, mire megtanult úszni, 2 nyár alatt sajátította el a biciklizés alapjait. De születésétől fogva látta az apját futni. Ő most 14.5 éves, triatlonozik (keményen!), rövid távon 3.10-es ezret is tud futni, tegnap pedig korcsoportjában megnyerte a Pilis Kupát (kerékpár). Jó úton halad... :)

A legkisebb, a 8 éves már 6 évesen megtanult úszni, igaz, a technikával még gondok vannak. A kezét-lábát nem teljesen tudja még összehangolni, ezért lemerül, majd lentről kell felúsznia a felszínre.  Szóval az úszást még tökéletesíteni kellene, de nem nagyon tetszik neki. Biciklizni szerintem egy nap alatt megtanult. Apját kerékpáron kísérve már 5-6 éves korában megvolt a 20 km is neki. Futni is tud, 4 km-t simán. Iskolában a tesi a kedvence. Irigykedve nézi a bátyja serlegeit, kupáit, de edzeni nem hajlandó ... Ő még formálódóban. Reméljük, kisül valami nagyon jó belőle is.

A lány. Hát a középső, a lány az most kiskamasz. Nagyon nem sikk a mai lányok közt (sem) a rendszeres sport. Ennek ellenére az osztályukban (36 fő) futásban veri az összes lányt, és egy-két kivétellel a fiúkat is. 3-4 km-t futott már 4.10-4.20 között is. És egy helyütt azt írta, hogy arra büszke "hogy az apukám által rendezett versenyen futhatok". Mert az apja már őt is megszuggerálta. Ez még a szülőszobán történhetett, amikor is a közte és köztem lévő, zsinóron függő fizikai kapcsolat megszakítása után az édesapja kezében pillogott és varázsolták el egymást hosszú hosszú perceken keresztül .... egy életre.

Bízom benne, hogy az, hogy most én is futni kezdtem, talán rá is jó hatással lesz. A személyes példa, ugyebár...!

Vasárnap együtt megyünk a NIKE-ra. A párom félmaratont fut, a család többi tagja pedig a 3.5 km-es ligetkört. Majd csinálunk családi fényképet 

Na, ez is elérkezett. Azért csak most kezdtem írni a blogot, mert amikor "futni" kezdtem, még közel sem voltam biztos benne, hogy meddig fog ez tartani. Én valójában egy igazán kitartó lény vagyok, csak nem minden téren. Szóval, egy kicsit még közelebb a 49-hez, mint az 50-hez - futni kezdtem. Mondjuk: futásnak még ne nevezzük, mert az nagyképűség, mindenesetre a jövőm elkezdődött.

Életem első húsz éve - leszámítva a nyarankénti ping-pongozásokat, az iskolai tornaórákat, a középiskolai röplabdázást, valamint Fradi-meccsek rendszeres látogatását, illetve sportesemények tv-közvetítéseinek megtekintését - sportügyileg nem sikerült túl tartalmasra. Még úszni sem tudtam. Futni pedig kimondottan utáltam. Ha lehetett, röpiedzésen is lecsaltam. Arról nem is beszélve, hogy a futás "magányos" sport. Mert a futni-és-közben-beszélgetni állapotot abszolút lehetetlennek tartottam (már tudom, hogy lehet, csak még nehéz). Mitöbb! még bagóztam is.

Életem második húsz évében először is leszoktam a dohányzásról (majd híztam 15 kilót). Megtanultam úszni. Na nem úgy, mint a nagyok, hanem csak a magam örömére: nyak kitart a vízből (majd elzsibbad), mellúszásban, nézelődve, elmélkedve, fél óra alatt max. 5-600 méter, majd kimászva a vízből ott szédelegtem a medence mellett. Mindegy, ha ennyire is, de megy. Ebben az időszakban volt még 10 év tényleg intenzív teniszezés - a mai napig hiányzik!  -, télen, nyáron heti 3-4 alkalommal. Rengeteg röhögés (szintén hizlal), egymás szívatása egy-egy jól helyezett ütéssel, meg ilyesmi. Aztán új élet kezdésével ebbe az időszakba még belefért 3 gyerek születése is (jelenleg már 14,5 - 12.5 - 8 évesek), ami - szakemberek szerint - egyenként is felér egy-egy hosszútáv megfutásával.  Lehet, hogy itt kezdődött? A második gyerek születése után 1999-ben szerintem az első babakocsis futók között lehettem a Városligetben, amikor is a két és fél hónapos kislányomat még abszolút nem futóbabakocsiban, hanem abban a jó kis ide-odaforduló kerekűben kocogva toltam végig a Libresse-futáson. Aztán még jött pár kiló. Aztán néhányszor elmentem futni.  Majd én megmutatom! Első nap: 4 km. Szuper! Második nap 4 km. Marhajó! Harmadik nap 4 km: húderosszulesik! És még fáj is! Hát mazochista vagyok én??!! Aztán otthon maradtam. A páromnak harminc éves futómúltja van (tele félmaratonnal, maratonnal, Ultrabalatonnal, Bécs-Bp. maratonnal, versenyen kívüli hosszútávfutásokkal), mégsem hallgattam rá a fokozatosságot illetően. Legközelebb még poénkodtam is: 4 km? Ugyanmá'! Bármikor lefutom emlékezetből! De mégsem. Aztán jött a 3. gyerek. Az otthonlét.Utána - a sokgyerekes anyukák ismerik a helyzetet - a "házimalac" állapot a márpedig-ételt-ki-nem-dobunk! miatt. Le sem írom, honnan (kiló) indultam június 24-én. Ez végérvényesen szupertitkos adat.  A távok azok nem (lsd. edzésnaplóm).

Na. Úgy gondoltam, hogy mivel úgy tűnik, genetikailag nem rendelkezem túl rossz génekkel (a két nagymamám is 84 és 88 évig élt, a nagynénéim is szépkorúak, a szüleim is jól állnak - persze mindkét oldalról vannak veszteségek is), valamint egy átvészelőben lévő lelki válság után az életemet és a harmadik húsz évemet jobbra (ez nem oldalt, hanem állapotot jelez hi-hi) fogom fordítani. Úgyhogy futok. Vagy kocogok. De futni fogok. Folyt. köv.

Utóirat: a teniszről még nem mondtam le.