UltraBalaton
Fáradtság, idegeskedés, könnyek, felborult terv, hőség. Ezek a szavak jutnak először eszembe, mégis azt érzem, hogy elmondhatatlanul fantasztikus érzés volt ott lenni, részt venni. :-)
Valamikor február végén, március elején, egy hónappal a
DK Teamhez való csatlakozásom után DK felvetette, hogy kéne DK-s csapatot indítani az UB-re. Kezdeti lelkesedésemben azonnal jelentkeztem, hamar össze is jött az első DK-s csapat. Csapatunk az
UBUL (
Ultra
Balaton
Ultra
Lassan) nevet kapta. Lövésünk sem volt, hogy mit jelent körbefutni a Balatont. Felosztottuk egymás között a szakaszokat, és jó pár hétre jegeltük a témát. A verseny előtt 2-3 héttel kezdett még csak körvonalazódni a logisztika. Az utolsó héten az indulásom is kétségessé vált, tudjuk ezt be az utolsó hét felfokozott hangulatának. A csapatom már pénteken leutazott a Balatonhoz, én 11 után indultam útnak Tihany felé. Az M7-esen Martonvásárnál tömeges baleset volt, egyébként is neccesen értem volna le Tihanyba. Újratervezés először. Tihany helyett Pécsely lett az úti célom, ott találkoztam a többiekkel. Kánikula volt, a kocsim szerint 36 °C, borult a tervünk a legelején. Eperszem Tihany után pár km-rel jelezte, hogy rosszul van. Ekkor jelentkezett az első nehézség: Pécselyen csak Telenoros térerő volt, nem tudtuk elérni egymást. Végül Gergő elvitte Ernát, hogy leváltsa Eperszemet, aki egy kis pihenő után Pécselytől Erna távját futotta le, Beus pedig bringán kísérte. V. Miki Pécselyen még akkor is az árokban volt öntudatlan állapotban, amikor továbbindultunk a következő váltóponthoz. Ez intő jel volt mindenkinek, itt már nem a szintidő volt a fő ellenség. Hamarosan szembesültem, hogy hűtőtáska nélkül öngyilkosság volt elindulni. A kocsiban a vizem ihatatlanra melegedett, és sehol nem találtam boltot, ahol hideg vizet vehettem volna. Vászolyon Eperszem visszavette a bringáját, hogy Tihanyba tekerjen vele. Ernával nem értettük, hogy hol vannak a többiek, azt hittük, felveszik Beust, és úgy mennek tovább Dörgicsére. Persze most sem volt térerő, végül Ernának sikerült telefonálnia, a dolgot megoldottuk, Beus velem jött, Gergő felesége pedig Erna segítségével átvezetett Dörgicsére, ahová Geri úgy futott be, mintha kellemes futóidő lenne. Tücsi leváltotta, mi pedig tovább indultunk Ernával Köveskálra. Itt már majdnem megvesztem a szomjúságtól, de végre tudtam inni. Erna indulása előtt levettem a szoknyámat, és átöltöztem futóruhába. Megkaptam, hogy most már végre úgy nézek ki, mint aki a csapathoz tartozik. :) Erna elindult a dombokon fel-le Nemesgulács felé, én meg egyedül tovább Nemesgulácsra. "Hála" egy rendőrnek, nem a futók után mentem, hanem a kerülő úton, mert ott gyorsabban odaérek... Mondanom sem kell, lövésem nem volt, hogy merre járok, végül jó nagy kerülővel eljutottam Nemesgulácsra, nem kicsit idegesen, hogy nem érek oda a váltópontomra. Végül persze vagy fél órával korábban ott voltam, bemelegítettem, és vártam, vártam. Erna befutott, én adtam a slusszkulcsot, ő a dugókát, és elindultam az első 3 km-emre. Dóri bringával kísért, ami nagyon jó volt, futás közben tudtam beszélgetni, és elröppent az a 18 perc. Kicsit kifújtam magam, és jött a telefon, hogy menjünk Balatongyörökre, mert Anita nem biztos, hogy bírni fogja a 15 km-t abban a hőségben. Ernával leparkoltunk, egy MaraDK-s csapattagtól szereztünk hideg vizet (iszonyat hálás vagyok érte!), és elkezdtünk a vacsoráról beszélgetni. Enci berobogott a NonPlusUltráktól, és akkor vettem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom. És Ernának is. Dóri telefonált, hogy Anita utolsó távját át kéne vennem. Gyors bemelegítés, és már ott is volt Anita, én meg elindultam egy liter vízzel a hasamban Vonyarcvashegyre. Elég jó tempót futottam, a nap már lement, nem égetett tovább, vöröses színben úszott az ég, mellettem a Balaton, gyönyörködtem a tájban, így értünk Vonyarcvashegyre, ahol dugtam a dugókával, és... nem láttam egyetlen UBUL-ost sem.Lassan eljutott a felismerés a tudatomig, hogy nekem nincs váltóm. Rövid habozás után továbbfutottam, Dóri pedig őrült telefonálásba kezdett. Úgy emlékeztem, hogy a következő váltópont nincs messze. Kb. 2 km után felhívtam Dórit, hogy mit sikerült intéznie, és milyen messze van a következő váltópont. Dóri jól beparáztatott, hogy 9 km-re, és a többiek nem találták meg a vonyarcvashegyi váltópontot, majd valamikor leváltanak. Pszichésen nem tett jót, azt tudtam, hogy 9 km-t nem tudok lefutni a 4 után, főleg úgy, hogy elfutottam az elejét, de Dóri nyugtatott, hogy majd útközben leváltanak. Futás közben az utat sasoltam, hogy mikor jön a felmentő autó, de nem érkezett meg, én viszont belefutottam a gyenesdiási váltópontba, ahol már várt Beus. Ekkor szembesültünk egy következő problémával: Zsoltit Balatonboglárról el kellett volna hozni Balatonberénybe, de az én második futásom már nem volt betervezve, és képtelenség lett volna Zsoltit időben a váltópontjához transzportálni. Ezúttal a rokonai voltak segítségünkre, akik elvitték Balatonberénybe, odaadta neki Erna a rajtszámot, elindítottuk Zsoltit, mi pedig útra keltünk Siófokra, a szállásunkra. Éjjel 1-re értünk oda hulla fáradtan, és nem találtuk a szállást. Le-fel járkáltunk, kérdezősködtünk, és semmi. Végül persze meglett, szegény Katát felébresztettük, és lejött elénk, igaz, közben már én is rátaláltam a Dominóházra. Ettünk pár falatot abból a pizzából, amit Kata rendelt nekünk 2 órával korábban, és kidőltünk. Zsolti, Tücsi és Dóri futottak ez idő alatt...
Reggel 6 körül a többiek készülődni kezdtek, én még próbáltam aludni. Fél füllel hallgattam a híreket, hogy Zsolti rosszul lett futás közben, és hajnalban Ador vette át a szakaszát. 8-ig próbáltam aludni, de nem bírtam, csak fetrengtem az ágyban. Elkészültem, összepakoltam, majd fizetéskor kiderült, hogy nem működik a bankkártyás terminál, a portás néni pedig nem tudta megmondani, hogy hol van ATM, én meg kétségbeesetten hívtam Gyulát a DK Nehézbombázók csapatából, szegény éppen futott akkor, amikor zargattam, de készségesen segített nekem. Sikeres bankautomata vadászat után vissza a szállásra, fizetés, indulás és ... eltévedés... Kis utcákon kanyarogtam le-fel, közben a percek peregtek, egyre esélytelenebbnek éreztem, hogy időben odaérjek a váltópontomra. Már vezetni sem tudtam normálisan idegességemben, elkezdtem bőgni, és ekkor hívott vissza Gyula, hogy minden rendben volt-e a fzetéssel. Azzal igen, csak lövésem sem volt, hol vagyok. Végül hála Gyulának, megnyugodtam kicsit, és megtaláltam az utat, útközben felhívtam Gerit, hogy gáz van, nem fogok a váltópontomra érni, meg egyébként se találok oda. Geri nagyon rendes volt, megvárt a 71-esen, és elnavigált Káptalanfüredre. Leparkoltam, összeszedtem a cuccaim, és már ott is volt Ador. Na igen, ez sem a tervek szerint alakult, vasárnap a szombatinál is nagyobb hőség volt, Beus rosszul lett, Erna és Ador vette át a szakaszait, de ezt csak utólag tudtam meg, én csak láttam, hogy Beus igen vacakul nézett ki, amikor elindultam Alsóörsre Tomi kíséretében. Végre kifuthattam magamból a feszültséget. Tudom, fura, de jól esett az a futás, a vizes sapkának köszönhetően annyira nem is volt melegem, Tomi kísért bringán, nem voltam egyedül. Amikor még úgy éreztem, hogy a távom felénél járok, már fel is tűnt az alsóőrsi váltópont. Ahogy beértem és Dóri leváltott, a többiek közölték, hogy a következő 6 km-t feldaraboljuk 3x2 km-re, és enyém a középső. Az utolsó kérésem csak annyi volt, hogy az enyém legyen az utolsó 2, hogy szusszanjak kicsit. Anita kirakott valahol, talán a táv felénél. Elindultam Csopak felé, de Gergő észrevett, és mondta, hogy Ador elég közel van hozzám, így felvett, és egy darabon elvitt Csopak felé. Adort leváltottam, és befutottam Csopakra, útközben Kata a kezembe nyomta a slusszkulcsomat, és próbálta elmagyarázni, hogy Anita hol hagyta a kocsimat. A váltóponton Anita futott tovább, Tomi kicsit megpihent, majd hirtelen észbe kapott, hogy Anita már árkon-bokron túl van, és utána eredt. Egyedül maradtam. Felfrissítettem magamat a kútnál, és elindultam visszafelé megkeresni a kocsim. Talán volt az 1 km-re is a váltóponttól, legalábbis annak tűnt. Jöttek szembe velem a futók, próbáltam biztatni őket, de leginkább azt kérdezték, hogy milyen messze van a frissítés. Az egyik autó megállt mellettem, a vezetője aggódva nézett rám, és közölte, hogy rossz irányba megyek, a többiek a másik irányba futnak. Egy másik autóból meg valami szálloda felől érdeklődtek, mire közöltem, hogy szívesen segítenék, de azt se tudom, milyen településen vagyok. Ők is elég furcsán néztek rám, aztán otthagytak. Visszaértem oda, ahol Katától megkaptam a slusszkulcsot, és elkezdtem keresni a kocsimat, de nem találtam. Azt hiszem, Gergő volt az, aki felhívott, hogy Balatonfüreden fel kéne vennem Anitát, de a kocsim még mindig nem találtam. Egy parkolóban bóklásztam, eredménytelenül. Majd visszatérve az útra, megpillantottam kocsim, hívtam is Gergőt, hogy megvan. A következő telefon talán Dóritól jött, bár erre már nagyon nem emlékszem, hogy Erna nem fogja bírni az utolsó két szakaszt, le kéne váltani Tihany Keletnél. Gergő sietett ismét a segítségemre, a szállásáról ugrasztottam ki, és elnavigált a váltóponthoz, de váltásra nem volt szükség, Erna frissen és üdén érkezett Tihany Kelet nevű váltóponthoz, és tovább is szaladt. Dórit és Anitát elvittem Erna után, hogy együtt tegyék meg az utolsó kilométereket, Geriékkel mi előre mentünk, leraktuk a kocsit a Belső tóhoz közel, és az utolsó méterekre csatlakoztunk Ernáékhoz, a csapat együtt futott be a célba. Boldog voltam. Megcsináltuk!
|
Suhanó U.B.U.L. célba ér |
|
|
|
|
|
UBUL - a csapat Ador, Anita, Geri, Tücsi, Beus, Dóri, Krisz Eperszem, Erna, Tomi, és én (Zsolt sajnos nem jött velünk Tihanyba) |
Ez a verseny messze nem a futásról szólt. Ez igazi csapatmunka volt. Mindenki segített, ahol tudott, mindenki ott volt, ahol kellett. Köszönöm mindenkinek! A bringás kísérőknek különösen!
DK CSK-nak igaza volt, az UB tényleg meghatározó élmény az ember életében. :)
Gratulálok a kedvenc csapatomnak! Ügyesek voltatok! És Beust meg kell győzni, hogy jövőre is futnia kell a csapatban ;)