Mert változnak nemcsak az idők és nem csak az erkölcsök de a szokások is. A költők manapság nem a poklot járják vagy a küzdenek a hazáért a csatamezőkön (vagy a választási helyiségekben) hanem súlyzóznak.
Így tett Kornél is. Meló után szunnyadt egy kicsit majd fölkelt, átöltözött és a zuhogó sötét, hideg esőben kiment a kamrába. A kutyák kamrájába. Ahol ugye könyvesszekrények is porosodnak no meg ahol a vasak rozsdásodnak. Kizárta a kutyákat az udvar másik végébe, mert csak kellemetlen ha tárogatás közben odamegy egy kutya és végignyalja az arcát vagy nyomás sorozat közben játákból fölugrik rá.
Ül Kornél hosszú, méla lesben és életében először Toldi Miklós gondolt. Hja kérem, Don Quijotét vagy Hamletet vagy Faustot mennyien ismerik szerte a világban (közel sem annyian persze mint Brangelinát) , de szegény Miklóst nem ismeri a kutya sem. Még a magyarok sem.
Megcsinált néhány biceps sorozatot, már kijött a megfázásból de a hőháztatrtása még mindig nem az igazi,
Lám miként változnak az idők. Régen a derék költők (zeneszerzők és a többi botor lélek) meghalt a tüdőbajban, manapság beszed néhány antibiotikumot némi vitamint (animal pak természetesen) és máris meggyógyult. Aztán így elélnek a mai költők 135 éves korukig, régen biz a becsületesebbjei nem igen élt tovább 30-4O évnél, jött a szifilisz, a delirium vagy párbaj vagy csak egyszerűen agyoncsapták.
Benyomott egy kis kreatint és folytatta.
Esti Kornél a XXI. század elején. Animal. Inkább Animal mint celeb vagy valóságsó bolond.
Éjszakai Kornél tegnap éjjel gyúrt, ma olvasgat. Magáról.
" Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.
Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.
De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.
A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belső zsebéből egy konyhakést, s a járókelők ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyező keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szeméből azt a porszemet, mely imént hullott belé. Vagy egyszer, mikor csupa előkelő embert vártam vacsorára, akitől sorsom és pályám függött, főszerkesztőket, politikusokat - méltóságos és kegyelmes urakat -, s ő szintén hivatalos volt hozzám, cselédjeimmel orvul befűttetett a fürdőszobába, vendégeimet nyomban érkezésük után félrevonta, értésükre adta, hogy az én házamban valami régi, titokzatos - sajnos, nem részletezhető - családi hagyomány vagy babona azt követeli, hogy a vendégek a vacsora előtt kivétel nélkül megfürödjenek, s ezt a képtelen ügyet oly ördögi tapintattal, agyafúrtsággal és ékesszólással védelmezte, hogy a jóhiszemű áldozatok, akik először és utoljára tiszteltek meg jelenlétükkel, tudtomon kívül valamennyien meg is fürödtek, a hitvesükkel együtt, aztán a rossz tréfához jó arcot vágva az asztalhoz ültek, mintha mi se történt volna.
Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most, férfikorom kezdetén, inkább bosszantottak. Attól tartottam, hogy esetleg veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam neki. Mégis - bevallom - nemegyszer pirultam miatta.
Ő maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke mélyén, valószínűleg lenézett, hogy ötleteit nem méltányolom annyira, amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspolgárnak tartott, mert előjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s belehelyezkedtem a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.
Lassanként, észrevétlenül idegenedtünk el. Én mindezek ellenére értettem őt. Ő is engem. Csakhogy titokban már bírálgattuk egymást. A magyarázkodás, hogy értjük egymást, de mégsem értjük, idegesített mindkettőnket. Ki-ki ment a maga útján. Ő balra. Én jobbra.
Tíz hosszú esztendeig éltünk így, anélkül hogy életjelt adtunk volna magunkról. Azért természetesen gondoltam rá. Alig akadt nap, amikor el ne tűnődtem volna, hogy mit művelne-mondana ebben vagy abban a helyzetben. Föl kell tennem, hogy ő is gondolt rám. Végre múltunkat az emlékek oly eleven és lüktető érrendszere hálózta át keresztül-kasul, hogy az nem sorvadhatott el ily gyorsan.
Hogy ki volt ő nekem és mi volt, azt bajos volna töviről hegyire elmondani. Ilyesmire nem is vállalkozhatnék. Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám. Mindig előttem vagy mögöttem, mindig mellettem vagy ellenem. Imádtam vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta."
Kinézett az ablakon. Kinézett volna, de nem tudott. A roló le volt eresztve. Sötétség. Dúdolt.
Omega - Az éjszakai országúton (Éjszakai országút, 1970)