Hallom, hogy kesereg a vén
fegyverkovácsné; azt kivánja, hogy, mint tavasza idején, bár volna megint ifjú lányka: «Rút vénség alattomos átka, mily gyorsan meghoztad a vészt! Ki szán? S ha lettem ilyen árva, mért ne fogjak magamra kést?
«Eltünt szépségem, ifjuságom, mely diadalt adott nekem papon, kalmáron és diákon; mert nem volt egykor senki sem, kinek (bár másnap bánta) nem repült a pénze, mint a pelyva, ha neki adtam kegyesen azt, ami koldusnak se kell ma.
«Sok férfit elutasitottam, - szánom-bánom ma sirva! - mert bolondul lelkembe fogadtam egy szép és ravasz sihedert, és egész szivem érte vert, bárhogy hivtak a többiek; pedig ő folyton ütlegelt s csak a pénzemért szeretett.
«Hajamnál fogva ráncigált, földre tiport, ugy rúgdosott. Szerettem, bármit is csinált, és ha egy csókot kért, legott feledtem minden bánatot. Rühes disznó, hogy falta számat! Ölelt!... Most rossz gebe vagyok; s az életem? Bün és gyalázat.
«Ő meghalt, több mint harminc éve, s én itt vagyok, vénen, csunyán. Hogy fáj, a tündér multba nézve, hogy fáj a most s a hajdanán! Elnézem, meztelen sovány testem mily aszott, fekete, milyen beteg, - és, igazán, majdnem megőrülök bele.
«Hova lett az ivelt szemöldök? A sima homlok, szőke haj? Nagy szememből a huncut ördög észvesztő incselgése? Jaj, - az áll s orr, mely szoborra vall, s a pici fül s a többi sorban, arcom szép vonalaival ajkaim pirossága hol van?
«Ékes vállamat hol keressem? S karcsú karom, finom kezem, izmos derekam, s büszke mellem, mely valaha oly édesen ringott becéző kezeken? S széles csipőmet s a kemény combok között a szerelem házát a kis kert közepén?
«Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok, csupasz szemöldök, hült szemek, (pedig hány gazdag esze bomlott, lesvén kacagó tüzüket!); orrom ijesztő görbület, fülem konya és csupa szőr; arcom fakó; vánnyadt s fityeg államon-ajkamon a bőr.
«Ez a véged, emberi szépség! Kéz és kar sorvad untalan; púposra tört a vállam, és két kiszáradt emlőm odavan, ugyszintén csipőm, derekam. A többi? Pfujj! Combocska már a combom, és egész magam vékonyka, mint egy pipaszár.
«Igy siratjuk a régi jó időket, szegény vén banyák, kuporgva, egy-egy rongycsomó, a gyatra tűznél, mit a fák kérge s a rőzse ingyen ád. Kora tüz korán ellobog - Szépek voltunk, és ostobák!... Ez a sorsotok, asszonyok.»