Tegnap a kisföldalatti Deák téri megállójánál szokatlan tömeg volt. Mindenki igyekezett valahová, a legtöbben idegesen toporogtak, és a sötét alagutat kémlelték. A sokaságban állt egy idősebb úr, kézenfogva egy kétéves-forma kisfiúval. A legényke kíváncsian szemlélődött, de azért időnként ránézett az ősz nagyapóra, aki mindig egy nagy mosollyal felelt neki.
Beállt a földalatti. Mindenki tolakodott, elindult a harc az ülőhelyekért. Nekik állóhely jutott. Egy fiatal srác aztán észrevette a kisfiút, és át akarta adni a helyet. De a nagypapa elhárította: 
- Nem megyünk sokat, köszönjük. És különben is, gyakoroljuk az állást, igaz kisöreg?
A fiúcska pedig nem szólt, csak állt rendületlenül, és egy megálló alatt szinte minden tekintetet magához vonzott. Egy nagydarab puffogó férfi arcára mosolyt csalt, a fiatal iskolás lányok viszont belőle szerettek volna kicsalni egy  mosolyt. Hiába.
- Tedd szét egy kicsit a lábad, úgy könyebb. Látod? 
És valóban. Jól megvetett lábakkal könnyebb utazni, hát még nézelődni. 
Aztán az egyik megállónál leszálltak, és ekkor a kis betyártól a lányok  megkapták a mosolyt. 

Éljenek a nagypapák és az unokák!  

Ez egyre jobb! Egyre jobban esik, és egyre jobban szeretem. A futást:-)
Két hét után végre nekiindultam. Judittal a buszvégállomáson találkoztunk, és indultunk a szokásos Kisduna-körre. Lábunk alatt a puha avar, mellettünk a víz, felettünk az ég (sajnos borultan). Ott voltak barátaink a pecások, a kacsák, és egy játékos, gombóc kutyával is találkoztunk. A tempó kényelmes, még beszélgetni is tudtunk közben. Amikor visszaértünk a kiindulási helyünkre (3 km), elfutottunk még három buszmegállót a parton (6 km). Hazafelé a buszon pedig elfogott a szokásos mámoros jókedv, és energia. Ilyenkor mindenki kap egy nagy mosolyt!

Az elkövetkező három hétben viszont a gyaloglók táborát fogom izmosítani. Lesz egy kisebb műtétem (anyajegylevétel), és a kötéscsere-varratszedés folyamatok közben talán jobb lesz nem mozgolódnom nagyon.

Sziasztok! Megjöttem!

Nagyon jól sikerült a hamburgi utazás, gyönyörű a város, a kikötő pedig egyszerűen hatalmas. Mivel ez tanulmányút volt, szabadidőnk kevés volt, és azt városnézésre és vásárlásra használtuk. A közös vacsorák voltak a legjobbak, ahol olyan ételeket próbáltam ki, mint a sütőtökleves baconba göngyölt datolyával (nagyon finom!) vagy a pácolt marhahús nyers gombával. A mozgás abban merült ki, hogy a vacsorához mindig kb. egy negyed órát gyalogoltunk az adott étteremig, aztán vissza. Plusz még némi séta az Alster körül (gyönyörű) és a shoppingolás alkalmával egyik üzletből a másikba.
Hazaérve a vasárnap szabad volt, és az előző héten elhatároztam, hogy akkor majd futok. A fenéket! Nagyon nem volt kedvem. Helyette muffint sütöttem, bevackoltam magam és olvastam, filmet néztem.
A héten sem folytatódott jobba a helyzet. Hétfőn keleti régiségek óra kilencig, kedden dettó, ma gyerekkórház (ott lehet, hogy lesz egy kis ugrabugra). Holnap keleti tárgyak gyakorlat, aztán pénteken lehet, hogy eljutok egy kis tornatermi bohóckodásra (kül. labdajátékok, kis gimnasztika)
És szombaton végre FUTÁS!!!

Tegnap este még úgy készültem, hogy ma a szokásos 10+12 percemet fogom futni a kedvenc futóhelyemen, a Duna-parton. Aztán este SMS csata, hogy Futószervizes edzés lesz, és már számítottam rá, hogy nem úszom meg egy megállás nélküli 3 km nélkül.
Amikor megjöttek a többiek( 2 fiú, 1 lány), B. mondta, hogy két kört tervez, ami 6 km. Na jó, legfeljebb megállok, ha elfáradtam, és majd sétafikálok - gondoltam. Nekiindultunk. Nagyon jól esett a futás, közben beszélgettünk, a srácok elől, mi egy kicsit lemaradva. Szó szót követett, gyönyörűen sütött a nap, a Dunán kajakosok, evezősök. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már a Halászcsárdánál járunk (3 km). Mivel nem tudtuk, hogy merre mentek a fiúk, elfutottunk az M0-s autópályáig (5km). Ott visszafordulásra kényszerített minket egy kiengedett, felbőszült kutya. Igen, a kutyáktól eléggé félek, főleg az olyanoktól, mint ez volt. Ugatós, utánunkrohanós. Vissza a partra (7km). Aztán a sporttelepig már csak azért sem adtam fel (10km). Ekkor beszélgetni már nem nagyon tudtam, kicsit küzdöttem, de nem volt annyira vészes. Inkább olyan jó érzés töltött el. Büszkeség. Nem hittem volna, hogy meg tudom csinálni. És ilyen váratlanul!
Utána sem volt semmi bajom, pl. rosszullét, görcs. Azért ilyenekre nagyon figyelek. Azt megfogadtam, hogy a futásnak sosen szabad az egészségem rovására mennie.

Szóval most repkedek, nevetgélek, és imádom a telet!